Búcsúzni volt jobb: a bánat,
mint fogam közt a virágszál,
finoman lengett utánad
a szerelem félfordulataiban,
tetőtől-talpig könnyben álltál,
s én hol tragikusan, hol szórakozottan,
nagy átéléssel előadtam
a költő magánszámait.
S hogy mégis élve maradtam,
szorgalmas szívverések
térítgettek végül elébed,
hátamon az ifjúság káprázata lobban,
az őszinte kalandok végetértek,
sorompók csukódnak a szájsarokban;
s harminc évhez közeledve, alig
értünk az egészből valamit.
De hiányod már fájna; a megszokott
mozdulatokban keresem az okot,
az egymagasságra hangolt idegek
összjátéka, a félszavak, talán,
s az is, hogy féltesz s féltelek,
s együtt tutajozunk a nosztalgián,
míg a napok egykedvű hullámain sodor
világosodó partok felé a kor.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.