coppelia

Kérdezni jó. Felelni rossz.
Van szó, mely vérig ostoroz.

Hallgatni szent és várni vér.
Mert az lesz vesztes, aki kér.

Elmenni büszkén oly nehéz!
Ki megáll csöndben, az merész!

Ki nyugtot ád, csak az nyugodt!
Hogy merre menj?...

Csak te tudod!

Hogy tested fehér kenyerét
megosztottad velem,
ne legyen adományod,
ne legyen érdemem.

Legyen eleve rendelés,
a sors bocsánata,
amért a pusztulás elől
kitérnünk nincs hova.

Mert nem ott volt a kezdet,
hogy megtaláltalak,
te nyitottad ki értem
magányosságodat,

és nem lopás, nem önzés
ha magam rád fonom,
bőrömön átparázslik
minden tulajdonom.

Mig ujjad fűzfarácsa
tarkóm kosárként óvja meg,
a hanyatló erő is
hozzád visz közelebb.

Bár fölsebez a hajnal,
megalvadt csönd az éj,
míg testünk kettős vérköre
forog, szoríts, ne félj.

Mit ér a léten-túli hit,
a vak remény mit ád?
Utazunk egymás áramán, - nekünk
már nem kell más világ.

 Estém lágy kalácsillatába rejtem
Másodpercek néma mosolyát
Ülök a vak monitor tükre előtt
Várom válaszod

Mint gleccserek alján olvadékvíz
Morajlása
Zúg fejemben
Hallgatásod

És reggeli metrón
Minden felszállás után
Az arcok között Téged kereslek
Ki autóval közlekedsz

Szellemi munkásként
Leszek egyre kérgesebb
Lassan elveszítem mindenem
Hogy őszinte legyek

Újra és újra kitűzött napok
Kelnek fel ellenem
Idegen testként
Agyam lázas sejtjeiben

Néha megajándékozom magam
Veled
Pillanatnyi örömre váltom
Az azt követő hiányt

Vétkeim türelem-füzérré formálom
Könnyeket morzsolok kezemben
Szomorú szép szavak után
A csend

Ebből formálok
Elérhető lelket
Corpust a vágynak
És várom a tavaszt

GAS©2009

Egy este, egy bizonyos, keserű
este óta mindinkább azt hiszem,
hogy számomra bizonnyal zöldszínű
a boldogság, a szerelem.

Nőjjön hát bennem ez a zöld
s vegyen körül, mint rengeteg,
lesse sóváran a gyönyört -
legyen oly zöld, mint a  te zöld szemed.

Legyen az egész életem
tengerfenék,
ahol ezer algahajú
csodaszörny villog szanaszét
s a zöld, zöld borzalom
mindent álomba von!

Olvasd e mesét, ha akarod,
mielőtt szemed este lehunyod. -
Boldogság?
Kapunk naponta mosolyni fényt
s küldünk cserébe egy - egy költeményt.

Ölelésünkben összeér:
talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt:
talán a fény, talán a köd.

Mi hát - mi egybetart - a lánc?
Talán szeretsz. Tán csak kívánsz.

Mindegy, most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt:
a szív, a fény, a vér, a köd.

Dobol az eső Hogy esik
Maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is rárakni ruhád

Mellém is fekhetsz Fekhelyem
mert itt vagy puhára vetem
csönddel bélelem boldogabb
holdakat gyújtok minden nap

És hallgatok mert jól esik
hallgatom szívveréseid
mint csitul némul el a harc
amíg a hajaddal betakarsz

Már nem is kéne mondani
csak hallani csak hallani
Dobol az eső Hogy dobog
Benned zuhog Bennem zuhog

 
 
Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
 
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Helyet keresünk
Konzervváros
Konzervbűzös
Szabálytalan lakói

Ovális körülöttünk a tér
Íratlan lapokat
Szórt szét
Egy ismeretlen kéz

Mindenki magányos székben ül
Nézi önmagát
Ahogy fent ül
A mennyország kútjának peremén

Bezárkózik
Önmaga tökéletességébe
És nem látja
Víz tükrében az esélyt

Mit kinyújtott kéz
Elejtett szó
Fájdalomig
Jutó tett jelent

Egyetlen hang mit
Drótkötélen megcsúszó láb
Felidéz
Nagybőgő húrján

Elvesző
Szerelmet
Kiáltást
Az életért

Spaniferek tartanak össze minket
És a nem látható szövegíró
A kölcsönös vágy
Vándorló szabadság után

Mint tenyérről lerázott krétapor
Reflektorfénybe zuhanó szemcséi
Ölelkezünk porondra hullva
Ágyékunkban lüktet a vér

Tépjük egymást
Keressük határait
Izmaink által
Megtett útnak

Majd eldobjuk
Bontjuk a kötést
Újabb színek
Más nyulak jönnek

Táplálkozni szaporodni kell
Pipaccsal telt mezőn
Aszfaltlegelőn és
Vándorcirkusz lakókocsijában

Magunk lényegéből
Rendezni tanmesét
Hogy tapsoljanak
Maradó idegenek

Közös ritmusunkra
Mit Kodály pedagógiai
Módszere és az élet
Belénk nevelt

És ha távozunk
Büntetése vár
Az állam által
Korlátot állítóknak

Melyet az éjjel
Lázas álmai
Adók módjára
Beszednek

GAS©2010

Halkan mondjad, - hangosan hallik, -
vissza ne verjék messzi falak.
Leírni talán nem is szabad.

Orcádra fessed rózsaszínnel,
bújtasd mosolyos csigaházba,
didergésbe és könnyű lázba.

Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,
akadó lélekzetbe vessed.
Hogyha szereted, így szeressed.

Benne valami bűvös láng lobog,
egybefonódnak távoli vidékek.
Egyedül vele társaloghatok,
amikor mások közel lépni félnek.
Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el,
mikor elhagynak sorra a barátok,
mint tavaszi vihar, zeng, énekel,
mintha megszólalnának a virágok.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Hiánybetegségeink legnagyobbika.

Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet
teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űr-
be, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba-felfog-
hatatlan büntetésként-tudatot. ez túl kevés, ez
túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható,
gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyö-
möszöljünk? Vagy úgy teszek velünk, mint a
tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát
gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te
velem.

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi kép-
telenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet felté-
telezni:blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a
csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát,
aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vé-
kony, zöldes, édes-édes ízt:a létét. Irtózatos a Te
édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése?
Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi
foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem?
a testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány
wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fog-
tál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd?
Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló
platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van
odaföntöd? Van neked fölötted?

Egy szót se szóltam.

Ki dallá lesz, az már örökre
az igazsággal csendül össze,
bármily hamisan intonálnák
azok is, akik kitalálták.

Ki dallá lesz, az nem csak dallam-
íveket jelent, öt vonalban
rögzített halk melódiákat,
melyek szelíden szerteszállnak,

hanem jelenti a reménység
törvényerőre emelését,
amelytől nem tágít a nemzet,
amíg fiai énekelnek.

Ki dallá lesz, fölzeng az égre,
elnémul minden földi vétke,
még a becsületére száradt
szeplők is hangjegyekké válnak...

Ki dallá lett, immár legyen dal,
meghalhat - ámde el sosem hal,
az Úristen füléig harsan
a valóságnál igazabban.

A hold az égen párt keresett,
a széles égen hasztalan kereste!
 
Már elhallgattak a madarak,
annál hangosabban szóltak a tücskök.
 
És szinte láttam a fény alatt
ellengni a világot, mint a füstöt.
 
A fényen valami átfutott,
bársonyok kápráztak előttem.
 
A hangod is eszembe jutott,
mely elszállt az örök időkben.
 

Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
Percig teljes mind, ami nő s virágzik,
S e roppant színpad csak olyat mutat,
Amit titkos csillag-parancs irányít;

Ha látom, egy az ember s a növény,
Egyazon ég húzza föl s rontja le:
Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
S kopik daliás emlékezete, -

A múlás eszméje mindig elő-
Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
Melyben küzd már a romlás s az idő,
Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;

S küzdve az idővel, mely elragad,
Mert szeretlek, én feltámasztalak.

 
Mit kéne tennem? Nem tudom.
A kezem összekulcsolom.
Ülök az ágyon szótalan.
Hová is ejtettem magam?

Összefonom ujjaimat.
Ennyi maradt: a mozdulat
A hitből, és gályára vont
Őseimből maradt a csont.

Hová forduljon hát az ész?
Pedig jó volna szégyenét
A szóval, mely megsejteti,
Kimondani, s elrejteni.

Mit szeretek?... Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?... A múló napokat?...
Egy arcot?... Egy mosolyt... Vagy tán a régi,
szivembe visszacsengő dalokat?...

Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet husába vágom?!...
... Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon...

 Mondj mesét anyám
Ágyam szélére ülve
Miért sír szemed
Mikor jó a vége

Átértelmezett szavak
Szerepek
Az éjt megint máshol
Mással töltöd Apám

Hangod mély legyen
Halk nyugtató
Egyszerű
Tiszta képeket rajzolj

Ujjaid végén sárgán
Virágzó körömmel
Vágyódva mindig
Gyermeki léttel

Mindig így marad
Én hallgatok
Megfigyellek
Tagadva szeretlek

Arcodon halál árnyéka
Ébren tart a morfinba
Butított fájdalom
És emlékek szentjánosbogarai

Menekülök távoli vidékre
Felhők fölé törő csúcsok közé
Hol súlya van a csendnek
A lépésnek melyet feléd teszek

Itt nyugszol
Kezemben megtartalak
Szétszórom porait
Gyermekkorom meséinek

GAS©2008