Eredeti: Nem Vem Que Nao Tem (Tu veux ou tu veux pas)
Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet,
De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem.
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerűli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.
Mért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szivembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségü párja
S családnak élő, jó anya.
Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt; színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban,
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást –
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében...
(Áprily Lajos fordítása)
(erről lásd még és még ezt is )
Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjúság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.
Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?
Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.
S ha majd enyém meghalt, ne várd szíved:
Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Mivel az olvasásnak volt most az évada, – jusson az eszetekbe Závada,
– Esterházy Péter és Tandori Dezső, – meg a többi potyaleső, – de
mindannyiunknak sok örömet szerző – kortárs magyar szerző. – Hiszen írók
nélkül az olvasás bajos – (eszembe jut még Parti Nagy Lajos), – ha ők nem
volnának, az olvasók, komálnák, nem komálnák, – kénytelenek volnának
olvasni a Románát, – meg a többi rissz-rossz szerelmes füzetet, – ebből az
apropóból szól most az üzenet.
De mielőtt még kivenném a szót a számból, – fölteszem a kérdést a jámbor –
olvasónak esdvén – itt a költészet és a próza közti mezsgyén, – ami ugyebár a
rímes próza, más néven makáma – (mintha az ember aranyat kakálna, – és ami
másfelől, mint közismert, nem könnyű dolog, – hiszen olyan, mint repülni
gyalog), – szóval fölmerül a kérdés, – hogy az olvasó olvas-e és mikor és hogyan és
mért, és – ha ugyan olvas, akkor is mit, – Garaczi Lacit vagy Eörsi
Pistit, – és honnan tudja, hogy mit érdemes – olvasni a nyájas, szíves, érdemes – olvasó?
–Mit olvasson, ha ő egy kistesó, – ha vénül, – ha szerelmes és a rét
gyepén ül, – vagy ha kamaszodik, és tucatszám nőne ki – az arcán őneki – a
sok mitesszer meg a csúf kis pattanások? – Ebben a kérdésben adnék szaktanácsot.
Üzenem hát, hogy ki-ki olvasson illőt az alkatához, – ha egyszer úgy határoz,
– hogy könyvet kíván a kezébe venni. – Röviden ennyi.
Magyarul: akinek a szíve kőkemény, – annak nem való a költemény, – aki
durván harsog, és bömbölve herseg, – az ne olvasson verset, – olvasson inkább
prózát, – ha meg akarja őrizni a komoly ember pózát, – sorakozzanak a polcán
a vaskos regények – szegénynek, – amíg a szem ellát, –vagy olvasson novellát.
Ezen belül, aki nem ragad bele a sárba itt alant, – akinél jelentkezik a kaland,
– mint hiány, – aki a lelke mélyén indián, – és aki szerint az anyjukat – azoknak,
akiknek fáj a vadnyugat, – az jobban teszi, ha Coopert és Karl Mayt – meg
más hasonló regényeket fal majd. – Aki Prousttól – prüszköl, – és irtózik Joyce-tól,
– annak gondolom, jobban fekszik Tolsztoj, – viszont akinek az olvasás
csak afféle ebéd utáni ejtőzés, – az olvasson Rejtőt, és – ha még nem olvasta
a Svejket – (ami elég sokat sejtet), – akkor ajánlom neki Hasekot, – ne sokat –
habozzon, – lapozzon – bele, – de ha elégedetlen vele, – és ha nem jön be neki
Wodehouse, – mert amilyet ő ír, olyat tud száz, – leküzdeni a lélek undorát
– olvasson egy kis Kunderát.
De ne olvassatok ti prózát, – mimózák! – És ne olvassatok prózát, ti kábák,
– akiknek a lábát – az élet – kemény bakancsa nyomja, mert szűk a méret, – és
fölsértik apró kavicsok; – olvassatok ti Babitsot!
Hiszen azok az ászok, akik a lírát – írják, – és akinek alkotóterülete a próza, –
az a tehetségét nyilvánvalóan elaprózza, – szóval sok-sok verseskönyvet vegyetek,
– húzzák le a súlyos verseskötetek – a kabátzsebeket, retikülöket, tasókat,
– ezt üzenem a nyájas olvasóknak.
Akár örvény mindközelébb
Forgó kerékfoga
Szűkítené habzó kerekét,
Míg az agónia
Hagymázos léted végső
Rojtjával játszogat,
Mikor valami pattan
És álmod megszakad.
Mintha mérőléccel lidérc
Mérné a perceket,
Míg pillanatod súlyát
Mancsában érezed.
Egy inad sem segíthet,
A tudat megfagyott,
De szólalt az Úr, s a gonosz
Legyőzve elhagyott.
S tán itéleted hallatik,
Mitől dermedezel,
A börtön kétségeiből
Bitóhoz visznek el.
S hogy szemedet bevarrta köd,
Még halasztást remélsz?
Mi volt a végsőbb félelem,
Hogy meghalsz vagy hogy élsz?
(Károlyi Amy fordítása)
Emlékezz rám, ha tőled messze-messze
a hallgatag országba érkezem,
s nem foghatod meg többet a kezem,
és nem fordulhatok el tévedezve.
Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te,
s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen:
csak emlékezz és értsd meg, kedvesem,
késő tanács, imádság, minden eszme.
De ha felejtesz, s aztán valahogy
emlékezel reám, ne búslakodj,
mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt
nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,
százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,
semmint emlékezz és egy könnyet ejts.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Van valami ferde fény
Téli délután,
Ránk nehezül mint a hang
Templom-orgonán.
Égi sérülést ad.
Sebhely nincs sehol,
Csak a lélek mélye
Tér el valahol.
Nincs hogy magyarázni
Jel, reménytelen,
Mennyei megbántás,
Légből megjelen.
Jöttére figyel az árnyék,
Lélegzet eláll.
Ha megy, mint a felfakadt űr
Láttodra: halál.
(Károlyi Amy fordítása)
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon
nem kell más, csak ez az egy oltalom
még magányom kiváltsága se kell
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem
ha értelmét tudom és vállalom
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan -
ahhoz is csak jókedvet adj , Uram.
Charles Aznavour: Szerelem című dalának magyar fordítását előadja Kulka János
Lágyan kis ladik,
szeld kristályhabjait
hullámzó tengerárnak;
míg a napra éj
alkonypírja kél,
szállj, szállj, szállj,
és boldogság-szigetre érj.
Zöld fák, dús gyümölcs,
bántatlan álmu föld
dajkál, ha szíved bágyad,
ringat, nyugtot ád,
halld a víz szavát:
zsong, zsong, zsong,
gyermeki dalt dúdol tovább.
Bárány, párduc, őz,
békülten kergetőz
az erdőn minden állat,
rügy bimbója lám,
szirmot hajt korán,
ring, ring, ring,
felhőtlen égbolt hajlatán.
(Fodor András fordítása)
1.
Napkeresőnek indultunk még mi is.
Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt megállítani a halált,
a halált, - amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt.
És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk,
hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk,
hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem kapott görcsöt a szíve,
és felhevülten ittuk a hideg vizet,
nem is ihattuk másképp,
mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást.
Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk.
Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk,
ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk,
de a szerelem sem volt
titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött
komolysággal - de csak így - bárki bármikor beszélhetett.
És boldogok voltunk,
mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük,
nem anyáink szolid - érzelgős körítéseit, nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét,
és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt.
Igent és nemet mondtunk.
2.
Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük
aki ellenünk szólni mert.
A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami
az éhező emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is
résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk.
Nem mondtuk a főnöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem
volt az, mondtuk, had örüljön.
És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt
és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem
fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek.
Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak
szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék
lesz, meg piros, meg sárga.
És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.
3.
Mikor kezdődött?
Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell
ellene napszemüveggel meg napolajjal?
Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza
egymástól szédelegve a félelemtől?
Mióta vagyunk elárulhatóak?
Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni,
és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit.
És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert
kerülgetni kell a malteros ládákat.
Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni.
Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők,
akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma,
mint amilyenek mi leszünk nemsokára,
de bennünket sem érdekel, mert már nem fontos más karikásszemu egyedülléte.
Ilyenkor elmegyünk.
Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.
4.
A szerelemről irónikus mosollyal beszélünk,
és folyton arról beszélünk, pedig nincs is
szerelem, csak valami sivár pótlék, két másnemű
reménytelen összeborulása egy alig világított szobában, ahol
ha akarnánk se találnák meg egymást, de nem is akarják.
És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten
felszisszen, ha ráállunk, és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük,
és mégis mindig csak több lesz.
Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis,
meg hogy tulajdonképpen, meg hogy talán fontolóra kéne venni.
s ha zenét hallgatunk egyedül tesszük,
mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van,
emlékezünk és szégyelljük magunkat.
És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét,
csak derekát. És ha keresünk valamit, az az akolmeleg.
Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek, akiktől
nem félünk és csodálkozunk,
hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni,
mint napevő mohóságunkat.
És egyes szám első személyben beszélünk mindig,
a többesszámot mintha elfelejtettük volna.
És mégis féltem az életem,
pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.
(In memoriam Kartal Zsuzsa. Néhány napja elment Ő is.)
Könnyeimet,
Míg itt vagyok még, hadd öntsem eléd,
Érmék lesznek, és arcod bélyegét
Hordozzák, így lesznek értékesek,
Hisz te leszel
Rajtuk a JEL:
Sok bánat gyümöülcse, jelképe többnek,
Vele hullsz te is, ha lehull a könnycsepp,
Igy halunk meg, ha óceán lesz énköztem s teközted.
Egy kis golyóra
A mester térképről másolja át
Európát, Afrikát, Ázsiát,
S a semmiből a mindent létrehozza,
Így az a csepp,
Mely képedet
Viseli, NŐ, és glóbusz lesz belőle,
És könnyed könnyeimmel vegyül, elöntve
E földet - mennyországomat majd ily ár rontja össze.
Te, ki a Holdnál
Hatalmasabb vagy, ne tanítsd: a tenger
Dagálya úgy is olyan könnyen elnyel,
Ne könnyezz halálra, hisz fulladok már:
És ne legyél
Példa, a szél
Ne tőled lesse, mint kell ártani:
S mert kettőnk lélegzete egy, aki
Aki többet sóhajt: a másikunk vesztét sietteti.
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezõvé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúl hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Így kellett volna: meg-megállni,
virágaidat megcsodálni.
Kezed többször kezembe fogni,
mosolygásodra mosolyogni.
Súlytalan szívvel útrakelni,
erdőn madarakat figyelni.
Patakos réteken derülni,
sárkányok útját kikerülni.
A vadméhekkel kóborolni,
s dalolni, mindig csak dalolni...
Jaj, örömet ritkán fogantam,
ágyásaidon átrohantam.
Életednek vihara voltam,
íriszeidet eltiportam.
Játékaidat összetörtem,
dal-csecsemőimet megöltem.
Fekete gondok közt tanyáztam,
feltört kezemmel kútat ástam.
A sárkányokkal viaskodtam,
királylányig sosem jutottam.
Ha roskadoztam, vizet adtál,
szelídségeddel megitattál.
S ha te sem tudtál csendet adni,
a fényességes nagykapun
sötéten fogok átrohanni.
Amiről nem beszélünk
makacsul itt él közöttünk,
nem kísértet, valóság,
nem kísértet, valóság,
ott van minden szavunkban,
ott van az álmainkban,
ott van a szégyenünkben,
mozdulataink ívén,
ívelésünk törésén,
elmehetünk a meccsre,
kabarén hahotázunk,
okosak tudunk lenni,
baráti kézfogások,
nyilatkozatok pontos
mondatai, szerelmes
szavak sablonja, gépek
zenéje gombnyomásra,
minden jól van, ahogy van,
amiről nem beszélünk,
itt van a hallgatásunkban,
megrontja életünket,
folyó sodor, vonat visz
ha már rabjai lettünk,
mindegy, ha hadonászunk,
mindegy, ha csak legyintünk.