coppelia

A közös poharat - azt is feledd el:
nem iszunk már belőle bort, vizet,
nem csókoljuk meg egymást kora reggel,
nem ér az ablakban a szürkület.
Téged a napláng - a hold éltet engem,
de egybefonva tart, egy szerelemben.

Szelíd, hű társam ittmarad velem,
s már neked is van könnyű kedvű társad.
De tudom, mért riadt a szürke szem,
ha beteg vagyok - éretted, utánad.
Ritkán találkozunk, s továbbmegyünk -
őrizgetjük nyugalmas életünk.

De verseim hangoddal telve még,
s a tieid az én lélegzetemmel.
Van tűz, amelyet eloltani nem mer
felejtés, félelem se: égten ég.
Ó, hogy emlékezem most, félve-vágyva,
rózsaszín, száraz ajkad vonalára!

(Rab Zsuzsa fordítása)

Idő, örök öreg, ki messze, fenn
A végtelen szikláján ülsz magad
S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
Hogy az eón, az év, a nap halad.

Csak nézed, hogy a tenger és a könny,
A vér és víz hogy árad és apad,
Csak nézed, hogy vív a fény és a köd
S hogy múlik el világ és pillanat:

Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,
Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,
Nem lankadó játék megállana:

A hulló őszi lomb a lomha légben
S az elmúlás halálhozó ködében
Szívemből szálló sóhaj dallama?

Ne félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, vizek apadnak.
Hiába hosszú, vége lesz
az éjszakai sivatagnak.

Sívó, sötét homok felett
a hajnalszél kibontja szárnyát
s elmenekül a puszta-rém,
a bíboros ruháju skárlát.

Ne félj, az óra meg nem áll.
Reggel felé elszáll a láz is,
reggelre enyhülés fogad,
forrásvizes, hűvös oázis.

Új fénnyel csillogó utunk
riasztó árnyékkal nem állja,
sem orgonálva nem kisér
a bú alattomos sakálja.

Ne félj, az óra meg nem áll.
Mint valami fekete várrom,
a gond komor pirámisa
elmarad a látóhatáron.

Nézd, gyöngyházfény az ablakon,
a köd csak egypár szürke foszlány,
s azt is széttépi most a nap:
sörényes, büszke hímoroszlán!

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

előadja: Miklósa Erika

Mi az, ami szép
A fekete vagy kék
Ha égnek nézed
Mi az, ami szép
Egy idegen vidék
A hely, a képzelt
Erdőn az ősz
Hajszál, ha ősz
Társ vagy szerelem
Ránc a kezemen
Eltűnt évek

Mi az, ami szép
Ha vásznad hófehér
S csak vár egy képet
Mi az, ami szép
ha keresed a színt
S hog yvan, csak érzed
Színház és fény
Otthon helyén
Küzdés, vagy béke
Vagy ő, ő meg én

Mi az, ami szép
Ha arcunkon a fény
Vagy lekünk mélyén
Mi az ami szép
Ha valóság ölel
Vagy taps és tömjén
Festék és kép
Nem válhat szép
Válasz és kérdés
Így, így egész

Este volt s a nyári égről
Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
Mikor a bőrünk össze-összeért,
Egész életemmel ott éltem én,
Azon a kicsi, darabka helyen,
Ahol a bőrünk,
A bőrünk összeért.

Most már tudom, őt, őt kerestem,
Mikor jelenést kért az eszem.
S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,
Értitek-e az ő szavát, ölét?
Mert már nem birom el s az egész asszonyt
Méhike-zümmel és hatalmas
Üstökös-dobó kiáltásokkal
Kihirdetem.

Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy,
A hajnalszőrű friss, égi állat,
Vagy a bokrok reggeli ringatódzása
A hajadon földek zsenge tomporán?
Minden asszony csókja összebugyog benned
S már sokszor félek, nagyon félek tőled,
Mert mi nagyon összebogozódtunk

S még minden szabad szálat elkeversz.
Ó, mi akkor is kívánjuk egymást,
Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak
És te könnyű felhőkön heversz!

(Ma van a Költészet napja.)

Minden percben, mikor együtt lehettünk,
Isten szállt közénk, és mi ünnepeltünk.
Ketten voltunk a világon veled.
Te fecskeszárnynál bátrabb, könnyedebb,
A lépcsőn, mint a szédület suhanva
Vittél, vezettél, röptettél talán,
Csapzott orgonák közt birodalmadba,
Mely ott van a tükör túloldalán.

És vártam a sötét, irgalmas estét,
Mely előttem szentélykaput
Kitár a sötétben: sugárzó meztelenség.
„Légy áldott!” – súgtam félig alva már,
Tudtam pedig, hogy áldó
Szavamat nem értheted,
Hiszen már alszol – álmodj!
Feléd nyújtózott egy orgonaág, hogy
Kék fénnyel érintse szemhéjadat.
Szemed a lágy kék érintés nyomában
Nyugalmas volt, és a kezed meleg.

Folyók lüktettek a kristálypohárban,
Hegyek füstöltek, habos tengerek.
Te a kristályszférát kezedben óvón
Tartottad, s közben aludtál a trónon.
Enyém vagy: Isten, köszönöm neked!

Felébredtél, s a hétköznapi nyelvnek
Új, más értelmet adtál hirtelen,
És a beszéd új erővel telt meg,
A kurta szóban: TE, új értelem zengett,
Mintha azt mondtad volna: CÁR.

S új értelmet nyert minden a világon,
A tárgyak: mosdótál, kancsó, pohár.
Akkor, mintha strázsán állna, közénk állt
A szilárd és szilánkos fényű víz.

Nem sejtettük még, utunk merre visz.
Mint délibáb, előttünk kétfelé vált
Sok tündöklő város, csodáival,
Vadvirág szirma lábunk elé hullott,
A madárseregekkel egy utunk volt,
És felbukkant a folyóból a hal.
Az ég hirtelen tótágasra fordul…

Nyomunkba szegődött a végzetünk,
Mint beretvás őrült osonva, orvul.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt
szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég,
mint a hétalvók, vagy mint csecsemők
szoptuk vidéki örömök tejét?
Igy volt, s mindez az öröm árnya csak,
ha szépet láttam, téged láttalak,
minden szépségbe már beléálmodtalak.

S most jó reggelt, felébredt lelkeink,
kik egymást még félénken nézitek;
és mindenben szerelmetek kering
s egy kis zugból a bárhol-t érzitek.
Felfedező uj földet látogat,
más térképen néz új világokat -
világod én vagyok, s világom már te vagy.

Ha összenézünk, hű szivet mutat
egymás szemében két ábrázatunk;
nincs éles Észak s elhajló Nyugat -
jobb féltekéket hol találhatunk?
Csak az halhat meg, ami már megunt;
ha két szerelem egy, ha a magunk
szerelme nem lazul, ugy meg se halhatunk.

(Vas István fordítása)
 

Az utcán indulok innen-oda,
ha pletykát hordok valahova,
könyvet hozok, fűrészt viszek
átellenben valakinek.

Bár vissza is csak azt rovom,
és rajta minden lábnyomom,
más most az út, új arca lett,
mi szándék volt, mostanra tett.

De elkerülöm, ha céltalan
sétára hívom magam:
ki kétszer is egy útra kel,
halhatatlan kételyt növel.

Milyen angyal, áldás vagy átok,
állít meg ott, hol megállok?
Mi lenne, ha nem itt haladnék,
de egy kilométerrel arrébb?

Nem, ha a lélek bizsereg,
ha felhő vonzza léptemet,
megtett utam vonala kör,
mely kezdőpontja fele tör.

Egy görbület, ez visz haza,
anélkül, hogy megfordítana
és döntésre módot adna,
hogy utamat hol hagyjam abba,

bát erkölcsi kényszernek enged
szokásból csiholva tettet,
mivel ha kapumban állok,
kikerekítem a világot.

A szív kagylója hajlatán
száz yard távolságot kíván
a meghitt dolgok, eszközök
és bármelyik közút között,

hogy húzzon belőle, ha tud,
egyenes T-t, görbe Q-t,
mitől esőben, napsütésben
mindkettőt sajátomnak érzem,

ösvényt, hol más nem járt soha,
de egy idegen lábnyoma
vár régen engem, az övé,
ismeretlen szerelmemé.

(Orbán Ottó fordítása)

előadja: Katona Klári

Kimerült utas, esem édes ágyba,
Minden tagom esdi a pihenőt;
De akkor a fejem kezd utazásba,
S lelkem gyötri, mikor a test kidőlt;

Mert akkor (innen, messziről) mohón
Indul zarándok agyam tefeléd,
Oly sötétbe meresztve roskadó
Pillámat, amilyen a vakoké:

Ha csak lelkem látomása ide
Nem hozza, üres szemeimbe, árnyad,
Mely, mint a rémteli éj ékszere,
Szép s új díszt ad vén s komor éjszakámnak.

Lásd, így nappal testem, éjjel szívem,
Miattad, s miattam, sose pihen.

(Szabó Lőrinc fordítása)

     
     Hajtsd karomra, édesem,
     alvó, védtelen fejed.
     Idő és láz égeti
     gyermeteg szépségedet,
     és a földnek a gyerek
     tiszavirág-életű --
     ám karjaimban hajnalig
     lélegezzen egy virág,
     vétkes és halálra-szánt,
     de mindlétig gyönyörű.
    
     Lélek s test határtalan:
     a szeretőkre, akiket
     megbűvölt lankáira dönt
     a jólismert önkívület,
     Vénusz látomást szakaszt,
     csillag-összetartozást,
     együtt-izzást és reményt,
     míg sziklák és jégmezők
     elvont képe rezgi föl
     a remete gyönyörét.
    
     Hűség, biztonság, ahogy
     kong az éjfél, elriad,
     mint ha elzúg a harang;
     mennyi divatos bolond
     fontoskodik és nyafog:
     mindenért fizetni kell,
     az összes vészjel erre int,
     ám ezen az éjszakán
     egy nézés, egy suttogás,
     még egy csók se vesszen el.
    
     Szépség, álom, perc halott.
     Fújjon a hajnali szél
     álmodó fejed köré
     olyan édes pirkadást,
     melyben áld a szív s a szem,
     a múló világ elég,
     szomjas délben nyugszanak
     az önkénytelen erők,
     s bántó éjen őriződ
     minden földi szerelem.
    
     (Gergely Ágnes fordítása)

előadja: Dimitrij Hvorosztovszkij

НЕ СПЕШИ

Ты спеши, ты спеши ко мне

Если я один, если трудно мне.

Если я, словно в страшном сне,

Если тень беды в моем окне.

Ты спеши, когда обидят вдруг,

Ты спеши, когда мне нужен друг,

Ты спеши, когда грущу в тиши,

Ты спеши, ты спеши!

Не спеши, не спеши, когда

Мы с тобой вдвоем и вдали беда,

Скажут "да" листья и вода,

Звезды, и огни, и поезда...

Не спеши, когда глаза в глаза,

Не спеши, когда спешить нельзя,

Слушай ночь, замри и не спеши,

Не спеши, не спеши..

Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Mondjátok, hol van, hova lett
Flóra, a szép nő, Róma fénye?
Archipiada hol lehet
s Thais, vele egy anya vére?
Hol a tapsra, szóra, zenére
tó fölött ébredő Echó
emberfölötti tünde lénye?
De hol van a tavalyi hó?!

Hol van Héloise, akinek
olyan tiszta volt az erénye,
hogy Abélard kést szenvedett
és lett végűl szerzetes érte?
Hol a királynő, kinek kénye
zsákban dobatta a bohó
Buridánt a Szajna vizébe?
De hol van a tavalyi hó?!

Haremburgis! és a remek
Blanche királynő, dalok sziréne,
Nagylábú Berta s a szivek
Allis-a és Beatricé-je,
s Johanna, kit, Rouenban, élve
tűzre vitt az angol bakó:
hová jutott, Szent Szűz, mi végre?
De hol van a tavalyi hó?!

Ajánlás

Herceg, ne gondolj napra, évre,
hol vannak ők, ne kérdje szó;
felel a refrén, visszakérdve:
de hol van a tavalyi hó?!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Madárszót himbál  tiszta lomb;
kakasok torka hajnalt kukorékol;
magányos sóhajt társ után.

Napban szikrázik ember, állat;
a szomszédok egymást megérzik;
magányos sóhajt társ után.

Kakasok torka hajnalt kukorékol;
már templomok haranja cseng-bong;
magányos sóhajt társ után.

Embertársak egymást megérzik;
áldott a föld, áldott a népe:
magányos sóhajt társ után.

Már templomok harangja cseng-bong;
a malom-kerék fordul és csöpög:
magányos sóhajt társ után.

Áldott a föld, áldott a népe;
áldott a múló zöld világ:
magányos sóhajt társ után.

A malomkerék fordul és csöpög;
madárszót himbál a tiszta lomb:
magányos sóhajt társ után.

(Tornai József fordítása)

Fogd hámba életem, Uram,
Hadd indulhassak el.
Egy simítás a lovakon,
S rendben van, menni kell.
 
Fogj be, hol biztonságosabb,
Hol nem botolhatom,
Itéletnapra kocsizunk
Lejtős domboldalon.
 
Mit bánom én, szakadékba,
Mit bánom, a tengeren -
Ez örökké tartó iram
Választásod s az enyém.
 
Isten hozzátok, élet
És megszokott világ,
Még csókold meg a dombokat
Helyettem. És tovább.

(Károlyi Amy fordítása)

Emily Dickinson:  A világ ellen rontani

A világ ellen rontani

marokra fogtam erőm;

Dávid erősebb volt, de én

kétszerte vakmerőbb.

Megcéloztam kövem, de én

buktam földre csupán.

Góliát volt túl nagy ? Magam

voltam csak túl kicsiny ?

(Tótfalusi István fordítása)