Adj, Istenem, bölcsességet,
vágyaimnak csendességet,
illedelmes öregséget
s könnyű véget, könnyű véget.
Adj, Istenem, bölcsességet,
vágyaimnak csendességet,
illedelmes öregséget
s könnyű véget, könnyű véget.
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél,
életünk együtt nőne
bús és dalos időbe
- dúlt rét, virágos róna,
ősz bánat s édes kéj -,
ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél.
Ha vers volnék a dalban,
s dallam a szerelem,
énekben egyesülnénk,
ajk-ajkon üdvözülnénk,
s csók, csattogó madárhad
zengne esős delen,
ha vers volnék a dalban
s dallam a szerelem.
Ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál,
együtt sütnénk, havaznánk,
s míg március csókot dob ránk,
míg nárcisz s harkály éled
eperízü szélre vár -
ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál.
Ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én,
játszanánk ősszel, tavasszal,
csellel, édes szavakkal,
könnyekkel, éjjel, nappal,
nevetve lány s legény -
ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én.
Ha te április hölgye
s én májusnak ura,
legyeznél gyenge ággal,
beszórnálak virággal,
míg a nappal árnyak völgye
s az éj fényes, fura -
ha te április hölgye
s én májusnak ura.
Ha te örömkirálynő,
és én a kínkirály,
Kupidót együtt lessük,
csalfa szárnyát lenyessük,
táncot mértékre jár ő,
zablát kap, pórul jár -
ha te örömkirálynő
és én a kínkirály.
(Hajnal Anna fordítása)
Szárnyait a kapu
várakozón tárja,
üdvözöl a lépcső,
lehajlik eléd,
az ablak fényt zúdít
a kőre, hogy lássál,
a folyosó karcsún
nyújtózik feléd.
És vár a hét ajtó,
titokzatos-némán:
a kulcs a zárban,
láthatod, ott lapul,
örök-kíváncsian
fordítsd el, ne rémülj,
nem a te végzeted, mi
innen elébed hull.
Lépj be a szobákba,
hisz csak téged várnak,
nyiss ki minden ajtót,
lásd meg, mit rejt lelkem…
Az utolsót ne! Azt kérlek,
hagyd meg nekem!
Azon az ajtón majd nekem kell átmennem.
Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.
És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt, s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.
A föld sosem volt otthonom,
S nem lesz az odafenn
A szép mennyország sem, tudom -
Az ég nem jó nekem.
Mert a vasárnap örökös,
Nincs szünet sosem,
S magányos lesz az Éden
Egy szerda estelen -
Ha vendégségbe megy az Úr -
Vagy elszundítana
Hogy ne lásson minket, de ő
Mondják - látcső maga -
Ő látva-lát szüntelen,
Hagynám is az Urat,
A Szentlelket, s többit -
De eljön Ama Nap!
(Székely Magda fordítása)
A magány olyan, mint a zápor.
Az alkonyattal kél az óceánból,
a síkságról, mit titkon tár a távol,
az égre tér, amely övé, övé.
S az égből hull a városok fölé.
A korcs órán esőzik, enyhe permet,
mikor az utca pirkadatba vált át,
s mikor a test, amely semmit se lelt meg,
csalódva, bánva messze hagyja párját;
s mikor, kik egymás gyűlölik, s utálják,
egy ágyban, együtt, egy párnán alusznak:
a magánnyal a hűs folyók elúsznak...
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Folyócska ballag völgyek hajlatában,
Dombon a ház, fénylik sok ablakunk.
Úgy élünk itt, mint Katalin korában:
Aratást várunk, misét hallgatunk.
Arany mezők - vendég közelget onnan -
Hozzánk siet. Két nap távol maradt...
A nagymamámnak: kézcsók a szalonban,
S a lépcsőn: megcsókolja ajkamat.
(Rab Zsuzsa fordítása)
előadja: Miklósa Erika
Harmadnapon újra láss
Harmadnapon megbocsáss
Harmadnapon hinned kell
Harmadnapon jól felelj
Gyógyulj lázas világ
Miért vársz újabb csodát
Bódult álomból ébredj
Harmadnapon készen állj
Harmadnapon tűrd, ha fáj
Harmadnapon múljon el
Harmadnapon átölelj
Ébredj önző világ
Értsd meg más bánatát
S harmadnapra nem süllyedsz tovább
Indulj fáradt világ
Mosd le tévút porát
S leld meg otthon az új hazát
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmában megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris és a szelid őz.
(Ma van a Költészet napja.)
Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.
Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szívünk csak úgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
"Hajts- kiáltjuk-, az istenit!"
Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
"Lassan - kiáltjuk - hé, vigyázz!"
Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni...
de a kocsis csak hajt tovább.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Tél-boszorkány bonthatatlan
bűbájában, mint mese,
dér-palástban, néma fagyban
áll a fenyves mozdulatlan
csodacsipke-ligete.
Halva tán és mégis élve
tűri, szinte álmai
gyönyörétől megigézve,
hogy a hónak már egészen be-
fonják piheláncai.
Ha nyugatról, ha keletről
a ferde nap rácikáz,
meg se rezdül - mint ijesztő
üvegtűzvész, gyúl az erdő:
káprázatos fényvarázs.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Előadja: Miklósa Erika
Végül fagyott folyókon átérsz
Végül nem riaszt gyönge híd
Végül házam küszöbén átlépsz
Végül szelíd fény melegít
Végül ideérsz, hol a tűz ég
Végül elapad már a láz
Végül melléd bújik a hűség
Végül, tudom, hazatalálsz
Végül el is hamvad, mi elmúlt
Végül bűntudat nem fog el
Végül arra vágysz, mit e kéz nyújt
Végül, tudom, megérkezel
Kerülőutakon át
Keserű napokon át
Halvány láng
Üzen, hogy hazatalálj
Vezet, hogy hazatalálj
Várja, hogy hazatalálj
Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.
Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.
Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.
Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.
Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Aki voltam, milyen messze van tőlem!
S aki leszek, az már milyen közel.
Már utolér, mellém lép, támogat,
és átölel.
Bíztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk.
Találkoztunk a fák közt, a kertben, ő meg én.
Jött hófehér kis lábbal a kerten át felém.
Kért, hogy könnyen szeressem, mint rügy nő ág hegyén,
de ifjan és bolondul ezt nem hihettem én.
És álltunk a folyónál, hol végetért a rét.
Vállamra tette akkor kis hófehér kezét.
És kért, hogy könnyen éljek, miként a fű, ha ragyog:
de bolond ifjú voltam s most csupa könny vagyok.
(Vas István fordítása)
Saját halálát add meg, Istenem,
mindenkinek, azt mi létében érik,
amelyben vágy volt, ínség s értelem.
( Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Saját halálát add, ó, én Uram,
mindenkinek, mely kín, gond, szerelem
közt önsorsából nő ki lassudan.
(Csorba Győző fordítása)
Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhény dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott.
Most az enyészet kezében vagyok,
De fölöttem égnek a csillagok.