Szárnyait a kapu
várakozón tárja,
üdvözöl a lépcső,
lehajlik eléd,
az ablak fényt zúdít
a kőre, hogy lássál,
a folyosó karcsún
nyújtózik feléd.
És vár a hét ajtó,
titokzatos-némán:
a kulcs a zárban,
láthatod, ott lapul,
örök-kíváncsian
fordítsd el, ne rémülj,
nem a te végzeted, mi
innen elébed hull.
Lépj be a szobákba,
hisz csak téged várnak,
nyiss ki minden ajtót,
lásd meg, mit rejt lelkem…
Az utolsót ne! Azt kérlek,
hagyd meg nekem!
Azon az ajtón majd nekem kell átmennem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.