előadja: Epres Attila
Közelebb bújok a kályhából kipattanó
Gyorsan lobbanó kihunyó időhöz
Almaillatú a csönd melybe burkolózom
Cohen basszusa dörmög körülöttem
Tartalommal évek súlyával birkózó szavak
Mélytengeri áramló nyugalom
Nyitott könyvek fekszenek mindenütt
Rend a rendezetlenségben
Térképek tájak emberek
Velük utazom agyalagúton
Képeket és tudást gyűjtök
Beleiszok a szitáló ködbe
Felnőtté vált testek izmos szorítása
Tegnapi láz cseppjei a takarón
Ujjaim keresik mosolyod
A megfeszülő elernyedő bőr
Tapintatosan szusszan
És átadja helyét a táguló hiánynak
Várakozón hatszögbe kristályosodik
A tél zordon tiszta lehelete mikor elindulok
Halok játszanak koponyám körül
Zúzmarás szakáll simogat
Hajnali lábnyomok a hóban
Magam mögött
Fénylő gombok riadnak fel
Az út mellett
Még mindig mozgásban vagyok
Futok a csúcs felé
GAS©2016 Karácsonyán
Hogy ez milyen szép! Az egész album gyönyörű, de nekem ez a kedvencem.
Update: Meghalt Leonard Cohen. R.I.P!
Ez egy régi Barbara sanzon. De nekem így is tetszik. Sőt, talán ez a verzió még jobb.
- Nagymamámnak - (In memoriam)
Körülvesz a sötét
Pedig kint megpihennek a madarak
A hajnal köszöntése után
Az éjszakai műszakból elindulnak
A fáradtszagú emberek
Nyakkendő nélkül alszanak
Még a svábhegyi utcák
Körülvesz a sötét
Melegíti arcodat a nap
Fogja kezeidet
A véredből eredt
Apró pici kéz
Tapogatjátok
Egymás életét
Körülvesz a sötét
Gyorsan számolod
Milyen lassan telnek a percek
Nyit-e ablakot a fényre
A szűkülő szemhéj
Mikor lép feléd
A mindenség
Körülvesz a sötét
Simogatja ritka szép hajadat
Töredeznek szálai
Az okozatosságnak
Hangokhoz kötöd
Mit meghagyott
Az alkotó
Körülvesz a sötét
Kétkedő biztonságban
Aprókat lépdelsz
A megszokott útvonalon
Leszűkült jelen térben
És határok nélküli
Múlt időben
Körülvesz a sötét
Eggyé válsz vele
És én Veled
Ott leszel minden
Éjszakámban
Lecsukott szemű
Nappalomban
GAS©2015.
Valahol sohasem jártam, ha boldog is
voltam nagyon – őrzik szemeid csendjüket:
egyet intesz és valami magamba zár,
nem védekezhetem, közel vagy, túl közel,
de ha rám tekintesz, könnyen kitárulok,
pedig magamba zárultam, mint egy ököl –
sziromként kibontasz engem, mint a tavasz
az első rózsát (érintve sejtelmesen)
ha mellettem állsz, én és az életem
bezárulnak, csodálatosan, hirtelen,
mint mikor a virág szíve elképzeli
a gondosan mindenhová hulló havat,
e földön semmi sem hasonlít végtelen
törékenységed áramához – alkatod
tájaid színével magához kényszerít,
örök időkre szétszakítva a halált,
(én nem tudom; benned mi nyílik és mi zárul,
de valami bennem szinkronban van vele
szemednek hangja mélyebb minden rózsaszálnál)
s még az esőnek sincs ilyen piciny keze.
Hallgatásod lassan oltja
Kíváncsiságom parazsát
Képzeletem visszatér fenyvesek
Nyugodt meleg sötétjébe
Engedem átszűrődni a holnap
Kutató sugarait
Spóráimat szél szórja
Kelet felé
Hangom koppanó betűk
Kéreg alatt
Értelem nélküli
Természeti törvény
Hatás
És ellenhatás
Odavetett
Erős szavak
Magas kék és mélyülő vörös
Az égbolt vonatán
Kisebb hullámok magam előtt
Követnek nagyobbak
Nyelvek keverednek
Dadogok
Én
Te
Asztal két szék
Padok
Kapaszkodok beléd
Ha engeded
GAS©2016
Magamban hordom a szívedet,
a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.
És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.
Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen.
Íme a titkok titka,
mit senki se tud:
gyökere minden gyökérnek,
rügye minden rügynek,
egek feletti ég a fán,
mely maga az élet.
Mely magasabbra nő,
mit a lélek remélhet,
vagy elme megérthet,
mint az alá nem hulló csillagok csodája.
A szívemben őrizlek.
Ott őrizlek a szívemben.
Sokat jártam hegyélen, hegytetőkön,
már csak a völgyben-járókhoz szegődöm.
Szívem kihagy, figyelem rossz zenéjét -
„Elvesztettem a magasság reményét...”
Csudáltalak ezer szemmel,
ezerszemű szerelemmel.
Édesanyám kék szemével
ezelőtt jó ötven évvel.
Hogy az arcod jobban lássam,
táltos-fiam lett a társam,
s nézlek most egy kicsi lánnyal,
szomjas szemű unokámmal.
Jártam benned - gyalogszerrel -
sok diákkal, vagy ezerrel,
látomásom* frissítették,
fiatalra derítették.
Szépségedből örök lázban
ezer szemmel lakomáztam.
De te mind az ezer szemnek
megmaradtál rejtelemnek.
Titkok között barangoltam
s én is csak egy titkod voltam.
Oldásodra már megértem.
Hol a halál? Jöhet értem.
Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.
Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,
a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már - s itt volna már a végem?
Ember, ne félj: nő már a nap!
A jégfogú szél nem harap.
A koldus is dúdolva jár,
ragyog rongyán a napsugár.
A gond sem él mindig, ne hidd,
ragadd meg és a hóra vidd.
A hóval szétfoszlik hamar:
elmossa egy langyos vihar.
A déli szél kürtjébe fú,
léggömbbel játszik egy fiú.
Most elszakadt a gömb-zsineg
s a gömbje boldogan lebeg.
Ringatja a tavasz szele -
szállj fel, kedvem, szállj fel vele!
Iain Lindsay brit nagykövet József Attila "Tavasz van! Gyönyörű!" című versét olvassa fel a Magyar Költészet Napja alkalmából.
Nagyon köszönjük! Fantasztikus teljesítmény és fantasztikus gesztus!
Vajon hová szökdöstek csókjaink?
A vér-erdő pajkos tündérei,
kik ott bujkáltak sűrüsége közt,
hol trópus-hő fűtötte kedvüket
s erős virágszagok kábítanak,
félig bürök-szag, félig rózsa-szag,
s ha kirajzottak zsongó sűrüből,
ajkunk dombjára jöttek játszani
s játékuk pajzán volt és mámoros.
Hová szökdöstek, hol maradtak el?
Egy nap finom szimatjuk felfigyelt,
megérezték a hervadás szagát,
a szellőt, mely hűs áramlást hozott
a megritkuló sűrüség felé,
és elsurrantak rejtve, nesztelen
új vér-erdők s virág-szagok felé,
ahol még ifjan zsong a sűrüség,
a fülledt hőből szomjúság fakad,
s friss ajkakon pajkos játékukat
új mámorokban folytatják tovább...
Ma van a Költészet napja. Mindenkinek szép verseket!
Nincsenek bennem szavak
Nem koppannak a betűk az asztalra hullva
Hallgatásba temetkezik a panasz
Minden évben nő a csalódás
Őrzöm tanulom újrakezdem
Várom betoppanjon az ajtón át
Élek köztetek
Mint mandala homokját
Boldogan szórom az időt a földre
Teljes úgy vagyok
Mint gyermek
Anyja ölelésében
De mikor játszani lehet
Vagy újat lát
Elfut mindent feledve
Kinyílik a tér
Célja van a létnek
A hiány is csak egy emlék
Álmot hintek
Arcok érintések képek
Idézik Őket
Izzadt testtel ébredek
Ez a saját harcom
Én-veletek
Esélytelenül vetem oda magam
Hol legnagyobb az ellenállás
Míg izmaim elszakadnak
Éles fájdalom fut át agytörzsemen
Zuhanok méhed rejtekébe
Furcsán élvezem
Visszatérő
Küzdő
Nőtlen vagyok
GAS©2016 N + 10 nap = S-nap
Olyan hazát, hol nem ugyanazt ismétli mindig a gramofon,
Olyan hazát, hol nem löknek a sínek közé a peronon,
Olyan hazát, hol az árvalányhaj s az árvalány is védett növény,
Olyan hazát, hol a keserű nem sors, hanem stampi tömény,
Olyan hazát, hol a legkisebb is számít, nem csak a legnagyobb,
Olyan hazát, hol nem agóniát jelent, hogy "köszi, megvagyok"
Olyan hazát, hol zsebről zsebre nem jár a nesze meg hoci,
Olyan hazát, hol összejön néha kis pénzből is a nagy foci,
Olyan hazát, hol nagykapu mellett nincs mindig okos kiskapu,
Olyan hazát, hol híd alatt nem tengődik más, csak lapu,
Olyan hazát, hol nem menő a fogjuk meg és vigyétek,
Olyan hazát, hol hősi halálnál azért jobb pálya az élet.
Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.
S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.
Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.
Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
Itt már a szavak mit sem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.
Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.
Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyességre
jutni egy titkos kézfogással.
Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbanni a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.
Itt már a szavak mit sem érnek,
ne szólj száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor már beszélni nem kell.
Hova, hova tűntek a színek a nyárból?
Hol a ragyogás a mosoly aranyából?
Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?
Olyan sötét lett
hirtelen,
kopog a jég
a szívemen,
amit kimondok:
magam se vallom,
amit dalolnék:
magam se hallom,
áttetszők lettünk -
üveg a vízben,
fakult vagy úgy is,
nincs színem így sem.
Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?
Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
Titkok tarkasága hol van a szemedből?
Hova, hova tűnt a fény a szerelemből?
Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.
Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.
Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.