coppelia

Közelebb bújok a kályhából kipattanó
Gyorsan lobbanó kihunyó időhöz

Almaillatú a csönd melybe burkolózom
Cohen basszusa dörmög körülöttem

Tartalommal évek súlyával birkózó szavak
Mélytengeri áramló nyugalom

Nyitott könyvek fekszenek mindenütt
Rend a rendezetlenségben

Térképek tájak emberek
Velük utazom agyalagúton

Képeket és tudást gyűjtök
Beleiszok a szitáló ködbe

Felnőtté vált testek izmos szorítása
Tegnapi láz cseppjei a takarón

Ujjaim keresik mosolyod
A megfeszülő elernyedő bőr

Tapintatosan szusszan
És átadja helyét a táguló hiánynak

Várakozón hatszögbe kristályosodik
A tél zordon tiszta lehelete mikor elindulok

Halok játszanak koponyám körül
Zúzmarás szakáll simogat

Hajnali lábnyomok a hóban
Magam mögött

Fénylő gombok riadnak fel
Az út mellett

Még mindig mozgásban vagyok
Futok a csúcs felé

GAS©2016 Karácsonyán

- Nagymamámnak - (In memoriam)

Körülvesz a sötét
Pedig kint megpihennek a madarak
A hajnal köszöntése után
Az éjszakai műszakból elindulnak
A fáradtszagú emberek
Nyakkendő nélkül alszanak
Még a svábhegyi utcák

Körülvesz a sötét
Melegíti arcodat a nap
Fogja kezeidet
A véredből eredt
Apró pici kéz
Tapogatjátok
Egymás életét

Körülvesz a sötét
Gyorsan számolod
Milyen lassan telnek a percek
Nyit-e ablakot a fényre
A szűkülő szemhéj
Mikor lép feléd
A mindenség

Körülvesz a sötét
Simogatja ritka szép hajadat
Töredeznek szálai
Az okozatosságnak
Hangokhoz kötöd
Mit meghagyott
Az alkotó

Körülvesz a sötét
Kétkedő biztonságban
Aprókat lépdelsz
A megszokott útvonalon
Leszűkült jelen térben
És határok nélküli
Múlt időben

Körülvesz a sötét
Eggyé válsz vele
És én Veled
Ott leszel minden
Éjszakámban
Lecsukott szemű
Nappalomban

GAS©2015.

 Valahol sohasem jártam, ha boldog is
 voltam nagyon – őrzik szemeid  csendjüket:
 egyet intesz és valami magamba zár,
 nem védekezhetem, közel vagy, túl közel,

 de ha rám tekintesz, könnyen kitárulok,
 pedig magamba zárultam, mint egy ököl –
 sziromként kibontasz engem, mint a tavasz
 az első rózsát (érintve sejtelmesen)

 ha mellettem állsz, én és az életem
 bezárulnak, csodálatosan, hirtelen,
 mint mikor a virág szíve elképzeli
 a gondosan mindenhová hulló havat,

 e földön semmi sem hasonlít végtelen
 törékenységed áramához – alkatod
 tájaid színével magához kényszerít,
 örök időkre szétszakítva a halált,

(én nem tudom; benned mi nyílik és mi zárul,
 de valami bennem szinkronban van vele
 szemednek hangja mélyebb minden rózsaszálnál)
 s még az esőnek sincs ilyen piciny keze.
 

Hallgatásod lassan oltja
Kíváncsiságom parazsát

Képzeletem visszatér fenyvesek
Nyugodt meleg sötétjébe

Engedem átszűrődni a holnap
Kutató sugarait

Spóráimat szél szórja
Kelet felé

Hangom koppanó betűk
Kéreg alatt

Értelem nélküli
Természeti törvény

Hatás
És ellenhatás

Odavetett
Erős szavak

Magas kék és mélyülő vörös
Az égbolt vonatán

Kisebb hullámok magam előtt
Követnek nagyobbak

Nyelvek keverednek
Dadogok

Én
Te

Asztal két szék
Padok

Kapaszkodok beléd
Ha engeded

GAS©2016

 Magamban hordom a szívedet,
 a szívemben hordom.
 Mindig itt van velem.
 Bárhová megyek, mindig kell nekem.
 És akármit teszek, bármi lesz,
 Te ott leszel kedvesem.
 A sors nem riaszt,
 mert Te vagy a sors nekem.
 Nem kell világ ennél szebb,
 mert Te vagy a világ, igen.
 Íme a titkok titka,
 mit senki se tud:
 gyökere minden gyökérnek,
 rügye minden rügynek,
 egek feletti ég a fán,
 mely maga az élet.
 Mely magasabbra nő,
 mit a lélek remélhet,
 vagy elme megérthet,
 mint az alá nem hulló csillagok csodája.
 A szívemben őrizlek.
 Ott őrizlek a szívemben.

Sokat jártam hegyélen, hegytetőkön,
már csak a völgyben-járókhoz szegődöm.
Szívem kihagy, figyelem rossz zenéjét -
„Elvesztettem a magasság reményét...”

Csudáltalak ezer szemmel,
ezerszemű szerelemmel.
Édesanyám kék szemével
ezelőtt jó ötven évvel.
Hogy az arcod jobban lássam,
táltos-fiam lett a társam,
s nézlek most egy kicsi lánnyal,
szomjas szemű unokámmal.
Jártam benned - gyalogszerrel -
sok diákkal, vagy ezerrel,
látomásom* frissítették,
fiatalra derítették.
Szépségedből örök lázban
ezer szemmel lakomáztam.
De te mind az ezer szemnek
megmaradtál rejtelemnek.
Titkok között barangoltam
s én is csak egy titkod voltam.
Oldásodra már megértem.
Hol a halál? Jöhet értem.

Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.
Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,
a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már - s itt volna már a végem?

Ember, ne félj: nő már a nap!
A jégfogú szél nem harap.
A koldus is dúdolva jár,
ragyog rongyán a napsugár.
A gond sem él mindig, ne hidd,
ragadd meg és a hóra vidd.
A hóval szétfoszlik hamar:
elmossa egy langyos vihar.
A déli szél kürtjébe fú,
léggömbbel játszik egy fiú.
Most elszakadt a gömb-zsineg
s a gömbje boldogan lebeg.
Ringatja a tavasz szele -
szállj fel, kedvem, szállj fel vele!

Vajon hová szökdöstek csókjaink?
A vér-erdő pajkos tündérei,
kik ott bujkáltak sűrüsége közt,
hol trópus-hő fűtötte kedvüket
s erős virágszagok kábítanak,
félig bürök-szag, félig rózsa-szag,
s ha kirajzottak zsongó sűrüből,
ajkunk dombjára jöttek játszani
s játékuk pajzán volt és mámoros.
Hová szökdöstek, hol maradtak el?
Egy nap finom szimatjuk felfigyelt,
megérezték a hervadás szagát,
a szellőt, mely hűs áramlást hozott
a megritkuló sűrüség felé,
és elsurrantak rejtve, nesztelen
új vér-erdők s virág-szagok felé,
ahol még ifjan zsong a sűrüség,
a fülledt hőből szomjúság fakad,
s friss ajkakon pajkos játékukat
új mámorokban folytatják tovább...

Ma van a Költészet napja. Mindenkinek szép verseket!

Nincsenek bennem szavak
Nem koppannak a betűk az asztalra hullva
Hallgatásba temetkezik a panasz

Minden évben nő a csalódás
Őrzöm tanulom újrakezdem
Várom betoppanjon az ajtón át

Élek köztetek
Mint mandala homokját
Boldogan szórom az időt a földre

Teljes úgy vagyok
Mint gyermek
Anyja ölelésében

De mikor játszani lehet
Vagy újat lát
Elfut mindent feledve

Kinyílik a tér
Célja van a létnek
A hiány is csak egy emlék

Álmot hintek
Arcok érintések képek
Idézik Őket

Izzadt testtel ébredek
Ez a saját harcom
Én-veletek

Esélytelenül vetem oda magam
Hol legnagyobb az ellenállás
Míg izmaim elszakadnak

Éles fájdalom fut át agytörzsemen
Zuhanok méhed rejtekébe
Furcsán élvezem

Visszatérő
Küzdő
Nőtlen vagyok

GAS©2016 N + 10 nap = S-nap

Olyan hazát, hol nem ugyanazt ismétli mindig a gramofon,
Olyan hazát, hol nem löknek a sínek közé a peronon,
Olyan hazát, hol az árvalányhaj s az árvalány is védett növény,
Olyan hazát, hol a keserű nem sors, hanem stampi tömény,
Olyan hazát, hol a legkisebb is számít, nem csak a legnagyobb,
Olyan hazát, hol nem agóniát jelent, hogy "köszi, megvagyok"
Olyan hazát, hol zsebről zsebre nem jár a nesze meg hoci,
Olyan hazát, hol összejön néha kis pénzből is a nagy foci,
Olyan hazát, hol nagykapu mellett nincs mindig okos kiskapu,
Olyan hazát, hol híd alatt nem tengődik más, csak lapu,
Olyan hazát, hol nem menő a fogjuk meg és vigyétek,
Olyan hazát, hol hősi halálnál azért jobb pálya az élet.

Itt már a szavak mit sem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyességre
jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbanni a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,
ne szólj száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor már beszélni nem kell.

Hova, hova tűntek a színek a nyárból?
Hol a ragyogás a mosoly aranyából?
Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?
Olyan sötét lett
hirtelen,
kopog a jég
a szívemen,
amit kimondok:
magam se vallom,
amit dalolnék:
magam se hallom,
áttetszők lettünk -
üveg a vízben,
fakult vagy úgy is,
nincs színem így sem.
Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?
Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
Titkok tarkasága hol van a szemedből?

Hova, hova tűnt a fény a szerelemből?

Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.

Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.

Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.