coppelia

Mit ér a legszentebb erény, ha
bűnnek láthatja bárki azt?

Ki sziklával rombol - mit ér, ha
belőle vizet is fakaszt?

Ki szabja meg a lét határát
s halált erénnyé ki avat?

Ki számol el a világgal,
hogy adós sehol nem marad?

Ki? Mit? Miért? Mivégre? Meddig?
A kérdések mentsége véd,

hogy ki ne egyezzen az ember
saját magával semmiképp.

Bundába csavar a reggeli köd
Fehér hullámok törnek meg
A civilizáció tereptárgyain
Megint magam vagyok

Egyszerű és teljes
Elektromágneses tér
Mint nyíló hibiszkusz-virág
Porzásra várva

Fotonok szabad halmaza
Szavakkal leírhatatlan
Érzésóceán
Lélek-mandala

Hét hószínű vágtató ló
Hozza felém a fényt
Távoli indigóültetvények
Bőségszarujából

Kezembe veszlek
Mint szoptatós anya
Gyermekét
Ujjaim átfogják gondolataid

Életet termést adni
Láthatóvá tenni
Barlangokba rejtett
Ősi csillagtérképeket

Megragadni az idő múlását
Értelemmel megtölteni
A lehetőséget
Világosságot teremteni

Az árnyak között
Fák magányos társaságában
Az okság törvényeiben
És önmagunkban

GAS©2015 Karácsonyán

Mint ama Villon hajdanában,
Kivégzésünkre várva itt
Énekelgetjük balladásan
Az időt s foszló tagjait.
Egy jóformájú comb s a többi,
Anatómiai lelet -
Nem sok kell fényét összetörni;
Szerelmeink ki érti meg?

Mert nincs ítélőszék, se törvény,
S fellebbezésnek nincs helye;
Instanciázunk az öröknél,
S reménykedünk. Pedig, mire?
Nem őrzi meg a rímes írás
Testem szikráztató kezed,
S hangod változását, ha meglátsz -
Szerelmeink ki érti meg?

Fejed tétova köszöntését,
A felszivárványló mosolyt,
A fulladást az ölelésért,
Mikor erünkbe vágy osont;
A ritkán engedő szorongást
- Holnap a végleg nem lehet -
Őrző szemmel igézzük egymást.
Szerelmeink ki érti meg?

Ajánlás:

Herceg, nevess, hisz másod úgysincs ;
Testünkre föld hull és kövek,
Szavad se lesz, hogy újrahódíts:
Szerelmeink ki érti meg?

 Amikor felragyog az ablakom zugában
a hold, mint csardzsui sárgadinnye-karéj,
az ajtó zárva, és fülledt a néma éj,
a kék gliciniák varázslata a házban,
hideg vizet kinál a kis cseréppohár,
törülköző hava és gyertya lángja lobban,
pilléket hívogat, akár gyerekkoromban,
és mennydörög a csend, szavam nem értve meg 
mozdulnak a sötét, rembrandti szögletek,
kisurran valami, és nyomban visszarebben,
de meg se moccanok. Már nem ijeszt meg engem.
Hálóját a magány lendíti, rám veti,
tükörbéli hugom nem tud segíteni.
Fekete macska les, évszázadok szemével...
Az álom könnyű lesz. Jó éjt neked is, éjjel!

/Rab Zsuzsa fordítása/

 A szép őszi estében valami
 titokzatos és megható varázs van.
 A fák rikító, szilaj színei,
 a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
 a komorodó, fáradt föld felett
 a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
 a le-lecsapó borzongó szelek,
 melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
 mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
 élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
 hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

 /Szabó Lőrinc fordítása/

Most melletted vagyok
Eláll a szavam,
Mintha templomban
Érezném magam.
Keresztet nem vetek
Mégis aratok,
Ezért egy kicsit
még maradok.
A konyhában
Édesen zokogva,
Halálosan
Egymásért mozogva
Kitört belőlünk
Az ősi hajlam,
Az eszünkre káros,
a testünkre balzsam
Az érzés visszatért,
Vele én is.
Máshol kéne lennem,
Itt vagyok mégis.
Iszonyú élmény,
Gyönyörű dráma,
Megfizetünk érte,
Meg van az ára.
A kimerüléstől
A kifulladásig
A látszat nem csal,
Ez nagyon is látszik.
Csak egymásért,
Bár egymással szemben,
Ha hasad a hajnal
újra kezdem.

A múltunk már a múlt,
Jelen van még a jelen,
A jövőnket olvassák,
Ha nyújtom a kezem.
De én lazán átverem
A jósokat,
Hisz tenyerembe
Magam vésem
A sorsomat...

 Ki ette meg a nyarat? Tegnap
 még itt volt, mértük a lázát:
 37 fok árnyékban, vagyis a fák
 hóna alatt. Most se láz, se nyár,
 a fák dideregve kapkodnak a levelek
 után, rémes csontvázak, kiköpött
 halszálkák. De ki ette meg a nyarat?
 A kutyámra nézek gyanakodva:
 fejét rázza, pofáját nyitja, eloldalog,
 megsértődve morog: "Megint mindent
 rám kennek..." A fecskéket figyelem,
 zsinórírást bögöztek a villanydróton,
 silabizálom, de nem tudom elolvasni,
 miről szól, kinek szól? Legyintek,
 á, nekik ez túl nagy falat! Macska
 füstöl át a kerítésen, szájában egéríz,
 verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik
 nyárevéssel, a harmadik szomszédból
 gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül
 a napraforgó cintányérja. Fülelek,
 talán tud valamit. Talán a virágok!
 A kertben rózsa, kannavirág, büdöske,
 a kifeszített madzagon hajnalka tornázik;
 szimatolva motyogom: "Kölnigyár, ott a nyár!"
 A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág
 üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka
 tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés!
 Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok,
 de nem nevetek, mert nem, nem, egyáltalán
 nem buta, mert hova tűnik, ami volt?
 S dideregve kapkodok a leveleim után,
 mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog
 pillanatra, és miért voltam, hogyha
 eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?

Érzem, hogyan vonul át rajtam a szürke idő.
Üresre váj.
Álmaimat kifakítja.
Ó, már milyen régóta vonul, vonul!
Fekszem a megáradt tenger fövenyén,
egy óriási kagyló karimáján.
Szétmállik és elporlik alattam.
Mélységbe zúdul.
És lassan széttörik a tér.
Fekszem a megáradt tenger fövenyén,
egy óriási kagyló karimáján.
Hold villog benne.
Egy nagyra nyílt szem.
Egy nagyra nőtt gyöngy.
Egy nagyra gyűlt könnycsepp.
Érzem, ahogy vonul át rajtam a szürke idő.
Ó, már mióta vonul, vonul!
Üresre váj.
Álmaimat kifakítja.
Megborzadok és remegek.
Szétporladok.
Mint roskatag, lakatlan házak,
úgy állnak álmaim
megáradt tenger fövenyén,
egy óriási kagyló karimáján.
Holdak, szemek, gyöngyök, könnycseppek porlanak.
Érzem, ahogy vonul át rajtam a szürke idő.
Oly régóta álmodom!
Szürkén a szürke mélybe álmodom magam.

(Rab Zsuzsa fordítása) 

Forróságod két tenyeremben őrzöm,
                                             és elmegyek,
lépted ütemét lépteimben őrzöm,
                                             és elmegyek,
csókjaid arcomra sütött bélyegét őrzöm,
                                              és elmegyek...
A fények mind vízbe dőltek, csak lábnyomaim
                                               égnek tündökölve,
csak fájdalmam ragyog, nélküle vaksötét
                                                 zuhanna a földre.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Ha jössz, szívem, – a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,
aztán (felém-lejtésű hajlamon)
ereszkedj le a szelíd hajlaton.

Nézd, nem a domb, a kétely meredek –
Ám azon túl már földközel lebeg
az ég – egünk – s a küzdelmes világ:
vásznába törli izzadt homlokát.

Hát arról jöjj – hol ábránd és való
játékekével egybeszántható,
s telekkönyvezettek a mániák…
Ha jössz, szívem, a rozsvetésen át

gyere. – Tudod, ahol a gyalogút
talpunk alól az árokba gurult,
és egyirányú ösztönöd alatt
megnyílt a szerteágazó tudat

benned. S alázuhantál. – Ámde én
fennakadtam egy szilvaág hegyén,
s azóta nyársán – immár nélküled –
forgat az özvegyült önkívület

madárijesztőként. – Lásd, az vagyok. –
Gyűjtsd kosaradba a kendermagot
(a hiányodban elpergett időt),
és szórd elém egy éhes délelőtt:

hadd szemelgessem – jó ízed – hívem.
Ha még egyszer jössz, így gyere szívem.
Meg úgy, hogy mard belém magad erős
foggal – : rögeszmébe az eszelős –

meg úgy, hogy fojtogass olyan puhán,
mint egy nyárvégi lusta délután –
s egy véraláfutásos alkonyon
úgy jöjj, mint az utolsó alkalom –

meg úgy, mint a suhogó sejtelem,
de ön- és közveszélyes éjjelen.
Ha jössz szívem, a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,

ám onnét oldódj az időbe át:
terjedj, mint a százados babonák
… s én elhiszlek. – S zúdulj, mint vadvizek
e mosdatlan világra. – Szelídebb

sodrással pedig áradj énfelém,
áradj, mint a jóillatú remény,
mint a nyárfaerdő lehellete:
ha jössz, szívem. De meztelen gyere.

Bánattól élesült szeme,
egy rezzenést felfog vele:
hogy nő, telik levél, füszál,
átlát tömör kovakő-falon,
látja a lelket - fuvalom -
amint a hűlt torkon kiszáll.
   Még meg se szólalsz, hallja már
hegy-völgyön túlról hangodat.
Fülébe ér, amint bogár
lárvája rezzen föld alatt;
hallja a földöntúli neszt,
mikor a fűszál inni kezd;
moly-állkapocs hogyan reszel
a gyapjuban; s mikor cipel
a hangya, ina hogy szakad
becsületből vitt súly alatt
(felnyög és vékonyan zihál)
hogy zizzen pók lábán a szál,
hogy motyog - sóhajt lárva, báb,
hogy moccan halkan a szárny, a csáp.
    Tekintetét élezte kín,
jár-kél a föld ösvényein,
- isten, csavargó, furcsa árny -
vesztett szerelme hűlt nyomán.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Mellém ül enni. Asztalon étel.
Rámszól: egyél! És megadom magam.
Csörömpöl, istennő, sok edénnyel.
Olvas. Söpör. Szalad mert dolga van.
Mezítláb ténfereg öreg zakómban,
vagy fölveri a konyhát éneke.
Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban?
Csak ennyi:
                elmegy - meghalok bele.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Már ez maradsz nekem: kezdetlen kezdetem,
égetlen égő bűnöm, te bűntelen!

Így ízleli az ujj a halálos penge élét,
így érleli a szív a ki sem csírázott vétkét,
így szűköl istenért hitetlen, térdre bukva,
két fél, mely szétszakadt, egymásra így lel újra,
huszonöt százada és huszonöt század mulva.
Így adja mindenét, vagy inkább kér az ember,
így támad föl megint, ha már meghalni nem mer,
lelkére így szakad  egy másik test terűje,
hogy legyen kőnehéz, vagy inkább könnyű tőle.
Így ront barbár sereg, egy órányi időre,
Rómára - dúlva, mint Attila húnjai -
de nincs ideje már perzselni-gyújtani!

(Rab Zsuzsa fordítása)
 

Mint ismerős, bolyongtam annyi éjben!
Záporban jártam, híg esőlucsokban,
túl a kihúnyó városszéli fényen.

Jártam szomorú, mély sikátorokban,
s az éjjeliőr mellett - hogy beszédbe
velem ne kezdjen - csöndesen osontam.

Megálltam, léptem elhaló neszére
figyelve, és felém dobott a csendben
egy kiáltást az utca mélye,

de nem bucsúzni: visszahívni engem.
S egy égi ormon fénylő csillag-óra
állt meg fölöttem, szikrázó fehéren,

mondván: időnk sem igaz, sem csalóka.
Mint ismerős bolyongtam annyi éjben.

(Rab Zsuzsa fordítása)

A lélek saját társat választ.
S ajtót betesz.
Őnéki már a majoritás
Kívül reked.

Nem mozdul, hogyha hintó áll meg
A kapunál,
Nem mozdul, hogyha császár térdel
Lábainál.

Tudom, hogy egyet választott csak,
Az volt övé,
Aztán figyelme héját zárta,
Akár a kő.

(Fordította: Károlyi Amy)

     a fogkeféd elcsomagoltam
     kidobni nem vitt rá a lélek
     maradok hát gyógyíthatatlan
     szentimentális amíg élek

     a tusfürdődet félretettem
     törülköztem a törülköződdel
     a konyakmeggyet is megettem
     nem maradt végül semmi bűnjel

     de hova rejthetném a testem
     titkolni, hogy te átkaroltad
     a lelkem hogy fertőtlenítsem
     amely nem tud nem tudni rólad

     csak a tárgyak törékenyek
     de tömör az emlékezet

 Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
 Elküldelek s követlek; újra elhagy
 kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
 Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
 vonások, gyors madárban röpte célja,
 kút mélyén tiszta víz.

 Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
 vágyad tündér játékát őrizem meg,
 szemedből a tekintet,
 bőröd meleg színéből, szád izéből,
 ölelésedből, csípőd halk ívéből
 újrateremtelek

 Mély álmomban csókodra ébredek fel,
 minden nap újra és új értelemmel
 fogalmazlak meg: így élsz igazán!
 A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
 ha arcom lengeti a víz, színéről
 szemed néz vissza rám.

 Mint tükörben a tükör tükörképe:
 végtelen arc fonódik egy füzérbe;
 melyik vagy te? és én melyik vagyok?
 Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
 s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
 valami még nagyobb.

Az idő – Mit tehetne mást? – telik.
Tán történik valami reggelig.
Egy roppant kéz a csillagok mögött
megsodorintja talán az időt,
és összeérhet a volt meg a van
a percek rögtönzött hurkaiban,
egy pillanatra csak, addig, amíg
elmondhatnék még neked valamit,
vagy hallgatnék csak inkább, hátha úgy -
Milyen zsákutca végül minden út
az egyik élettől a másikig.
De az idő, az legalább telik.