coppelia

Szeresd

A napok hosszabbodnak,
az évek rövidülnek,
most már minden nap jobb nap,
örülni kell, ha derűlhet
még év, nap, tiszta munka
jó örömével áldott.
Szeresd, becsüld e megúnva is
únhatatlan világot!

Könnyebben hordanád

Arcok, valami messze mult
megújulásai:
lappangó lángok a kigyult
szemben: a holnapi
tapasztalat, jaj: vak, megunt
napok néma gondjai.

Gyengédségek: rügy hasadó
héjából fejlett virág:
lesz majd gyümölcs is, korhadó,
avarba málló ág.
Ha el tudnád hinni, hogy ez a jó,
könnyebben hordanád.

Menedék

Aludni? Csak az nem boldogtalan,
ki józan is örülni tud:
mert ébred a részeg untalan,
s csak sötétebb benne a kut.
Nincs más: vállalni, ami van,
az alagutat s a kaput.

Az anyag belefárad

Hogy mi is az erő, hatalom, ország,
majd megtudod, ha változó
éveid elsuhannak, csak a morzsák
maradnak meg: a meztelen való.

Nem hiszem, hogy valaha is kivágyjak
bőrömből a földön-tuli
országba, de az anyag belefárad
felelősségem hordani.

Utolsó játszma

Bölcs öregség, beh fájdalmas vagy:
önzetlenség, mely ártalmas csak.
Jaj, elszalasztott alkalom!
Védművek helyett csupa rom:
kert-mélyé, orom-magasságé:
nincs már futó, bástya, királyné:
töprengésed nehány kopott paraszt
fölött virraszt.

Nincs olyan vitorlás, mint a könyv,
Mely messzi elragad;
Sehol olyan versenyfutás,
Mint a könyv-oldalak.

A koldus is átkelhet itt
És vámot sem fizet;
Mily felséges versenykocsi:
Hord emberszíveket.

(Fordította: Weöres Sándor)

Az anyák halhatatlanok.
Csak testet, arcot, alakot
váltanak; egyetlen halott
sincs közülük; fiatalok,
mint az idő.
Újra születnek
minden gyerekkel; megöletnek
minden halottal - harmadnapra
föltámadnak, mire virradna.
Adassék nekik gyönyörűség,
szerelmükért örökös hűség,
s adassék könny is, hogy kibírják
a világ összegyűjtött kínját.

Hol járt a dal - mit kérditek?
Kutak titkát ki fejti meg?

A dalnak is titok marad,
miért dagad, miért apad.

Hányszor van úgy, hogy mélyre ás,
s ti azt mondjátok: hallgatás.

És mondjátok: meghalt, pedig
csak barlangokba rejtezik.

Mélyen muzsikál odalenn,
de zenéje szövegtelen.

Én ismertem némát, nagyot,
ki Nessus-ingben "hallgatott".

Hol járt a dal? Könnytől vakon
sötéten ült a sírokon.

Delejes örvényekbe szállt
és sorsot látott és halált.

És villámfényben látta lenn
a szépség testét meztelen.

Az Isten titkát leste meg,
ha újra szól, azért remeg.

De nem vall róla szó soha,
csak a különös mosolya.

Élhettem volna gyönyörűen,
megvolt a képességem rá,
hogy derűs legyen az estém és
utolsó órám teltén se zokogjak.
Most hurkot dobnak rám az éjszakák
vérereim torkomra csavarodnak.

Ha keserű vagyok, ki keserít?
Élem az életemet,
kenyér és szerető mindig kerül,
bor se hiányzik poharamból.
Nem vagyok elhagyatottabb, mint az izzadtan hadonászók,
a bádogtenyerűek,
a nyirkos szalmazsákon alvók.
Ha csavargok az országutakon
és egy-egy falusi kocsmában
rákönyökölök a pultra,
nem írják elő törvények, hogy
ottmaradjak-e végleg,
vagy virradatkor nekivágjak újra.

Élhettem volna gyönyörűen,
de a madarak tenyeremben költik ki fiókáikat
és az utakat
valaki lábamhoz kötözte.
Élhettem volna gyönyörűen,
de most a házak énbennem épülnek
és dübörögve énbennem dőlnek össze.
Valaminek az eszköze vagyok,
mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet
s hányódom erre-arra, pedig
élhettem volna gyönyörűen. 

Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyírkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.

Kezet csókol a tisztelet,
a barátság homlokot,
arcot az öröm, a tetszés,
szájat a boldog szerelem.

Csukott szemet az epedés,
tenyeret a remegő vágy,
kart, nyakat, a megkívánás;
minden mást az őrület!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Ma a Költészet napja.

Akinek nincs semmije
A Mindenség ura
Viheti mások Keresztjét
Könnyedén

Érteni csak az fogja
Kit megtaposott
A nagyravágyás
S szemébe nézett önmagának

Ideje felemelni fejed
Lássák tekinteted
Melyben olthatatlan
A szeretet tüze

S gyenge szellőként
Keltető napfényben
Szomjat oltó cseppjeit
Oszd meg a Tudásnak

Törj kenyeret
Taníts meg kételkedni
Engedd útjukra
Az egyedül ébredőket

Éjjel úgyis
Egyformák
Védtelenek
És szépek

Reggelre nem találják
Majd meggyötört testedet
El lehet vetni
A remény magjait

Megkönnyítve
Elrejtését az igének
S kezdődhet
Minden elölről

GAS©2015 Húsvét előtt

Régi-új ajtók előtt állok
Várok kopogással nem zavarom gondolataim
Mi történhet a másik oldalon
Érzi-e hunyorként nyíló lelkével
Saját fontosságát
Mellyel örömet vagy fájdalmat oszt
Leereszkedek a földre
Hátamat az ajtófélfának feszítem
Lassítani próbálom a bennem múló időt
Emlékeim törött gyöngyként
Marokszám szedem össze
Fűzöm fel a csönd zsinórjára
Vágyam várakozó villamosának képe
Mikor elindul a kocsiszínből
A hipotalamusz felé
Apró cinkék
Tavaszi motozása
A napban fürdőző tűlevelek között
Lepedőn felejtett zsoltáros könyv
Boldogságból dagasztott könnyek
Megmaradt reggeli kávé az asztalon
Piacról hozott zöldségek gurulnak szerteszét
Párolt alma kokettál szilvalekváros mákkal
Mélyen alszanak ebéd után
Ébreszti őket a mosógép
Vasalt ingek bújnak egymáshoz
Lágyan szeretkeznek vállfák között
Miután lemegy a Nap
Kezed óvatosan gyúrja
Elfáradt izmaim
Újra kisgyermekké változom
Hallgatom a mesét
Nyálcsorgató álomba távozom
Óvatosan felemelem tekintetem
A nyíló ajtóban meglátom
A meztelen Nőt

GAS©2015

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyílakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

Egy északi folyón írok
Számolom a vízbe hulló
Tükröződő csillagokat

Alattam álmodnak a hegyek
Fogamban lüktet
Hallgatásod

Ketten fürdünk
A galaxisok között
Fényévekre egymástól

Testünkön felcsillan
Verejtékező múltunk
Engem hív az alvilág

Te talán meglátogatsz
Kit az Égbe rendeltek
Az isteneket teremtő emberek

Hárman voltak előtted
Almák hullottak a fákról
Férgek rágták az Időt

Vízbe fulladtak
A tegnapi szeretők
Természetes halállal

Négyszer járt Párizsban az ősz
Faleveleket sodort
Játékhajókat süllyesztett

Tépett harisnyakötők
Eldobott óvszerek
Elhasznált borotvák mindenütt

Ötkor találkoztunk
A kirakat két oldalán
Mint a régi filmeken

Gyermekként ajándékra várva
Vágyódó tágra zárt szemekkel
Követem távozó alakod

Hatost szeretnék dobni
Mormolom
Ezen múlhat az életem

Felejtsd el
Tántorít el az asztaltól
Egy hang

Heten húzzák a sors kötelét
Én a Bíró vagyok
Állok közepén a Semminek

Szabályosan
Rendesen élek
Szabad befogadó szerelemre vágyok.

GAS©2015

 Bárcsak eltűnnék hirtelen,
 akár az erdőben a vadnyom.
 Nincs semmim, és nincs senki sem
 akinek számot kéne adnom.

 A test az régen itt hagyott,
 egymagamra a szenvedéssel;
 most lélek vagy agyag vagyok,
 de a béke, az csak nem ér el.

 Nem feni rám a fogát a vágy
 többé (talán már foga sincsen);
 de maradéka, a hiány
 itt szaggat rossz térdeimben.

 Bejárta ifjuságomat
 a szép kísértet, a szabadság.
 Most aztán hallgatnom szabad
 hogyan párzanak kinn a macskák.

 Nem látszanak a csillagok
 ebben a nedves hideg éjben.
 egyedül voltam és vagyok-
 és nem jön aki jönne értem.

Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.
 
Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,
 
a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már, – s itt volna már a végem?
 

 Az első hó, akár az első szó
 S a gyermek első kacagása,
 Mint szőrme, lágyan csillogó,
 S úgy omlik, oly puhán a fákra:
 Hópelyhecskére prémkabátja.
 És szikrát hány, akár a só,
 Széthintve nyír-, borókaágra,
 De napról napra változó,
 Volt-nincs, csalóka még a hó.

 A tél fehérlő díszruhában
 A fenyőágak közt neszez,
 Gogoli dinnyeillat árad -
 December-lelke lengedez.

 Papírsityakban, rongygunyában
 Sürögnek, bajszukat szenes
 Dugó cifrázza kackiásra,
 Orcájuk cékla, egyiken
 Professzoros, zord pápaszem,
 Más sodrófát ragad, s a láda
 Bengáli tűz gazdát keres.

 Vámpír, fakír, huszár, cigánylány,
 Kifordított subáju bárány,
 Kenderszakállú szerzetes,
 Lármás csapatban szánra szállnak,
 Kacajra csengettyű felel,
 A téli tájat maszkabálak
 Emlékei özönlik el

 S - egy lélek sincs, s a higanyoszlop
 A fagynak megadja magát,
 S mi füst- és málnaszínü, foszló
 Ködökben indulunk tovább.
 A lepedőkbe gyűrt havas táj
 Kórházszagában lépkedünk,
 S ajkunkra lép, akárha kristály-
 Angyal, fagyott lélegzetünk.

 S csak márciusban enyhül újra,
 S tarkáll, a hó alól kibújva,
 Mint térképen, hegyhát, vizes
 Szurdik, rügyet bontó füzes.

 Letérsz az ösvényről - besüpped
 A lábad, szusszanj hát, pihenj meg
 Az út szélén, hol sár marasztal:
 Benzinszagú a hó tavasszal.

 Benzinszagú minden vidék,
 De Moszkva környékén a hó
 Benzin- és vérszaga maró,
 Ama idők emléke még,
 Amikor a negyvenes évek
 Feltúrt haván a hegy felé
 Kúsztak komor páncélosékek...

 A hóból elszáll már a lélek,
 S mérföldkövek helyett maga
 Marad a hó benzinszaga.

(Baka István fordítása)

Mindenkinek boldog új évet kívánok!

Kint téli langy meleg
Aranyló eső cseppjeit ízlelem

Bent falak hűvös
Szorításában gyógyítom magam

Gyermek vagyok
Felelőtlen önző makacs

Hajamat dér lepi
Szöveteim fellázadnak ellenem

Előttem velem fejlődik az élet
Kezemben szuszog rám mosolyog

És látom hogyan múlik el mi volt
Az egyszeri lány álmodó szeme

Egyik elveszített már mindent
A másik puszta akarat

Emlékek képeiből épülő utazás
Érzékek milliárd csillagharcosa

Fogják egymás kezét
Távozó nyíló világ

Búcsút intek mindkettőnek

Már nő nappalom
Sötét férfiasságom megpihen

Hitetlenségemből születik a Fény
Jupiter és Szaturnusz között

Az ajtófélfa egyik oldalán a vágy
Izmos rózsaszirmaiba temetkezem

Másik oldalán a gyötrődő kétség
Vakon látja az eljövőt

Kopár hegyen az emberi szenvedést
Mely szótlanul magába zárja keresztjét

A megérthetetlen nyugalmat
A mindenséget feloldó szeretetet

GAS ©2014 Karácsonyán

Tollam futtatni könnyedén
 mint korcsolyát a tó jegén
 jó volna szálljak magam is
 fürge szerszám amerre visz
 és útközben révülten annyi
 tömérdek gondot elfeledni
 még névsorolvasási énem
 is elveszteni aprópénzem
 de botorkál a toll a láb
 módjával csatangol tovább
 nógathatom már sose száguld
 ahogy rég istenigazából
 mégis remélem ez a tempó
 azért épp valamire lesz jó
 szem könnyebben észrevehet
 útszélen is drágakövet
 vagy csak fatörzsön furcsa rajzot
 a ritka perc mire fölajzott

Ujjaim lassan formálják a szavakat
Miközben fénysebességgel száguldanak
Az őket létrehívó agysejtjeim

Köztük szabad vagyok egészen
Vagy kétségeim a jóra törekvésben
És a véges idő eldöntötték már a jelentést

Könnyedén folynak ki a könnyek szememből
Mint az egy napra előjegyzett könyvem lapjain
Megjelenő képek igaznak tűnő gyöngysorai

Van-e saját énem már nem tudom
Azonosultam mindazzal amit lélekszűrőm
Szócsillagok milliárdjából befogott

Elég a tömeg vonzása ahhoz
Hogy minden megérintsen
Én pedig magamba fogadjam

Ostoba kritikával karcolom
A bazalt felszínét
De nem kérdezem meg

Miből van az anyag
Miért nincs két egyforma leves
Hiába azonosak az összetevők

Nagy vagyok mások
Tovatűnő pillanat
Magam előtt

Vagy elvárás esetén arany leszek
Melynek fénye elvakít
De nem látom meg tőle az én utam

Egyszerű fehér lapnak kellene lenni
Újrakezdeni a tanulást
Szeretve lenni magam szeretni

GAS©2014