Nem vettétek még észre hogy minden örömötök két bánat közé ékelődik? Ezért tűnik nékem mindig úgy minden mosolyotok kezdete mintha éppen akkor hagytátok volna abba a sírást - s minden mosolyotok végén mintha már ott fuldokolna a következő sírás kezdete -
Az a kőfejtő is amikor reá zuhant a szikla és odalapította a másik sziklához olyan volt mint a váratlan boldogság két szomorúság között - csak kivillantotta fogát mint akit valami akkora öröm ért végre hogy most már mindörökké csak mosolyogna
Az arcomtól nem vártam semmi jót. Fáradt tanárarc, ráadásul benne kell még hazamenni. De amikor tükörbe néztem, és nem volt se a mosdó fölött tükör, se benne arc, azért az meglepett, mint hirtelen halálhír. A szemem fókuszát félútra vontam, a semmire
Ne alázz meg engem, Isten A halál szemei előtt! Ha a testem elragadja, Könyörögni legyen időm, Hogy a lelkemet ne engedd, Ne a semmibe zuhanást. Nem a rothadás riaszt, csak Ha az öntudat elenyész.
Hova lesz a vágy, az emlék, Hova akkor az akarat? Mi marad belőlem aztán, Mikor égnek a zsigerek? Por a porcelánpohárban, Temetőbeli felirat. És a vers. A porba írva, Ami kész, ami töredék.
Ma nem lehet, ma nem lehet, majd holnap írok levelet.
Most én csak egy szót küldök Hozzád, a többi helyett követül. Egyedül akar szólni Hozzád az a szó, egyes egyedül.
A szép kezedhez, szépen izzó szemed elé, szép Mária, egyedül indul az a kis szó, ne kelljen sorba állnia. Meg azt reméli az oktondi, úgy majd inkább észreveszed, talán rá is fogsz mosolyogni, szólsz hozzá, visszategezed. Lám csak, hogy rontom el a dolgát, ontom a szót, én ostoba! Maga körül ha ennyi szót lát, tán el se indul most oda. Vagy elmegy Hozzád csakazért is? az a szó nem maradhat el? vagy ott is van már és beszélt is? és tollvonás se kell?
Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy Kína mondja: a Tízezer Dolog, az Egész Élet. Napfény, hópehely. Nőkből, lányokból még egy tízezer. Tízezer dal, kép, szobor. A tudás. A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs. Tízezer álom, vers és gondolat. A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt a lélek. A bors keresztmetszete. Repülőgépről Svájcra nézni le. Egy távolodó csónak. Meduzák Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág a börtönből. Kislányom mosolya. Az igazság. A régi Korcula. Mosztár tücskei. Párizs. Titisee. Tíz fényévem a Sziriusz felé... Nem, nem, így a leltár is töredék: Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!
De jó, hogy jöttél, drága. Soha jobbkor. Lázam van és ezt nem gyógyítja doktor. Szörnyűk az éjszakáim. Iszonyú hullámok jönnek, véres uszonyú halak úszkálnak. És még rosszabb ébren. Akkor a láz dörömböl, mint a dob, tép, mint a tigris, ide-oda dob. Nem ismerek meg senkit és nem értem senkinek a szavát. Csak a tiédet.
Lázam van, mint a napnak nyári délbe, vagy mérges őszökön, kialvófélbe, mint annak, aki a napon megégett, vagy mint az összekötözött bolondnak, vagy annak, akit sütni kezd a máglya, vagy nők kötik ki és köré tolongnak, testén a kés és még mindig nem vágja.
A lázmérőnek annyi foka nincs, puszta kezeddel mérd a lázam, drága, vesd le a kesztyűd szépen és tapints a láz fészkére. Az az orvossága.
Ha így szólnék a kedves, fiatal kalauzhoz: - Kalauz úr, hogyha ma este hazamegy, ölelje meg nagyon a feleségét, dicsérje meg, ami épp rajta van, akár az ócska pongyoláját - Ha így szólnék - ugye... bolondnak tartanának?
Ha így szólnék a bottal kopogó nyugdíjas bácsihoz a boltban, mikor épp forintjait guberálja, végül levágat tíz dekát a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből: - Bácsi! Itt van ötszáz forint. Tegye el, kérem. Épp ma kaptam. nem számítottam rá. Fölösleges. - Ugye, bolondnak tartanának?
Ha így szólnék az útkövezőkhöz: - Útkövezők! Én ezt a kis kavicsot elviszem, mert az erezetében lehorgadt Krisztus-fejet látok. Engedjék meg, hogy elvigyem! - Ugye, bolondnak tartanának?
Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz: - Gyere, fiam, üljünk le valahol, s te elmeséled, mitől nőtt vállig a hajad, mi ellen mered ez a tüske tejes arcod körül, s egyáltalán, mitől vagy te ilyen kérlelhetetlen? - Ugye, bolondnak tartanának?
Ha így szólnék padon sütkérező, újságpapírból eddegélő nénikéhez: - Néni, jöjjön velem, amit szeret, azt főzök vacsorára, puha ágyat vetek, előtte pedig mindent elbeszélhet,
a menyasszonykorát, azt a szülést, a császármetszést is, és szegény jó ura szívszélhűdését, és hogy mivel ültette be a sírját, azt is, milyen a szomszédasszony, azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában, meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
Mindent apróra elbeszélhet. Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban. De éjjel egyszer - maga úgyis sokszor fölébred - keljen fel, takarjon be engem, mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ... Ha így szólnék - ugye, bolondnak tartanának?
Akkor lettem kíváncsi. Mire? A mindenség tündöklő titkaira, arra, ami adat és gondolat s ami csak villózik e név alatt, a képre kint, a tükörképre bent, s amit a tükör önmaga teremt. A valóság üres kereteit építgettem, mint méh a sejtjeit, s vártam, amit majd a tapasztalat gyűjt bele, a mézet, az igazat. És gyúltak bennem álmok és csaták, hitek próbái, pörök, kritikák, szedtem magamban, okkal, oktalan, ami jött, por, mag, pelyva, színarany: száz éden zárult, nyílt száz új szezám, s csak én maradtam igazi hazám, én, a néző... Azt adja a világ, amit belelát a kíváncsiság.
Ezt most találtam teljesen véletlenül. Réti Józsefről ma keveset beszélnek, az operalátogatók többsége talán a nevét se tudja. A legnagyobb magyar tenor volt. Helyesbítek: a legnagyobb tenorok egyike volt, kár, hogy az őt megillető igazi világsiker nem adatott meg neki. A hang szépségén kívül figyeljetek a gyönyörű szövegmondásra is!
Rónay György:
Gyászének Réti József halálára
Ezt a hangot se halljuk feleim, soha többé. Legalább is élő valóságában soha már. A tű a forgó lemezről, és a lélek lemezéről az emlék fölidézheti még egy ideig. Aztán a lemezek elkopnak, összetörnek, és a lélek is előbb utóbb kialszik. Így vagyunk.
Én is, aki láttam e pálya diadalmas fölszárnyalását, s láttam annyi cselszövény, rosszindulat, gúny, alattomos gáncsvetés közt ívelni, mind fénylőbben fölfelé (mert nem a sikernek élt, hanem a múló pillanat varázsában az állandónak, ami lévén igazság, megmarad) – így vagyok én is: por és hamu, noha túléltem őt, őrizni még egy ideig, ki volt, e hangot (mert személy volt magát mind önpazarlóbb testesítésekben tékozolva sokká: egy volt, egyre sugárzóbb, egyre teljesebb) – de meddig őrzi, feleim, aki hallotta őt, két-három nemzedék, élő valójában, s lemezről?
Pár emberöltő, s adat lesz egy lexikonban: semmitmondó jelzők: s a botorkáló tű egy múzeum homályában az időmart barázdák kockázatos öröklétét faggatva egy fakó bel cantót idéz majd a kései kutatónak (ha ugyan lesz ilyen), egy elszűkölve fuldokló, kicsit bizonytalan tenort, a fényes, sosem tévedő helyett.
Mi még, akik hallottuk feleim, mi még akiket, míg hallgattuk őt, többé teremtett az énekévé szellemült derűs komolyság: mi még tudjuk, ki volt, mi még a pódiumról ismertük az Evangélistát, s ez épp úgy soha mással nem pótolható ismeret, mint amit tőle kaptunk, hogy sajnos, velünk múljon el. S ez megmásíthatatlan.
De bármily szomorú, talán mégsem reménytelen. Valami, talán, mégis megmarad: a Teljesítmény névtelen érdeme. A kútfejéből itatót fedi a téli föld már: de él, s nem tűr jeget a Tiszta forrás. Non omnis moriamur.