coppelia

én szeretem a rejtélyeidet
tartózkodásod zavart büszkeséged
ahogy nem mondasz nemet sem igent
ahogy a személyes teredet véded

még a játszmáidat is szeretem
mikor nem válaszolsz vagy mikor másra
mikor a mondat mögül hirtelen
felvillan a lélek elhallgatása

a mozdulat és a megtorpanás
a nehézpáncélozott védtelenség
ahogy önmagadnak elébe állsz
rejteni tenger-szemed végtelenjét

meg ne lássák a titkolt benti képet
engedékeny gyönyörű gyöngédséged

 vihar jégeső elemi csapás
 így ért ez a kései szerelem
 elhagy minden racionalitás
 felnyílt fekély megint az életem

 váltja egymást világos és sötét
 remény és reménytelenség dobál
 alig éreztem bőröd melegét
 az úton mindig térdig ér a sár

 sodor sodor az iszapos folyam
 ha feldob is újból alábukom
 a ragyogás milyen anyagtalan
 az a kék ég milyen mélységbe von

 az ember megvénül de nem tanul
 csak szeretlek reflektálatlanul

Mint az a kőfejtő
aki sziklák közé szorult -

Nem vettétek még észre
hogy minden örömötök
két bánat közé ékelődik?
Ezért tűnik nékem mindig úgy
minden mosolyotok kezdete
mintha éppen akkor
hagytátok volna abba a sírást -
s minden mosolyotok végén
mintha már ott fuldokolna
a következő sírás kezdete -

Az a kőfejtő is
amikor reá zuhant a szikla
és odalapította a másik sziklához
olyan volt mint a váratlan boldogság
két szomorúság között -
csak kivillantotta fogát
mint akit valami akkora öröm ért végre
hogy most már mindörökké
csak mosolyogna

Az arcomtól nem vártam
semmi jót. Fáradt tanárarc,
ráadásul benne kell még
hazamenni. De amikor
tükörbe néztem, és nem volt
se a mosdó fölött
tükör, se benne arc,
azért az meglepett, mint hirtelen
halálhír. A szemem fókuszát
félútra vontam, a semmire

 Ne alázz meg engem, Isten
 A halál szemei előtt!
 Ha a testem elragadja,
 Könyörögni legyen időm,
 Hogy a lelkemet ne engedd,
 Ne a semmibe zuhanást.
 Nem a rothadás riaszt, csak
 Ha az öntudat elenyész.

 Hova lesz a vágy, az emlék,
 Hova akkor az akarat?
 Mi marad belőlem aztán,
 Mikor égnek a zsigerek?
 Por a porcelánpohárban,
 Temetőbeli felirat.
 És a vers. A porba írva,
 Ami kész, ami töredék.

Suhogó csendben dombon állsz,
szirmokat ejt a homlokod,
fejed körül az éles szépség
ezüst örvénye kavarog.

Hegyek hajolnak púposan,
színek mozdítják szárnyukat,
lágy formák körül tekeregnek
a keményedő vonalak.

Tárul a mélység, szétfutó,
egymásba villogó terek.
Fény gyűrűz szálkás fák között,
nyújtóznak zsibbadt gyökerek.

Vízként ragyog a csorduló,
meg nem született pillanat.
Folyékony csoda a világ
e folyton mozgó héj alatt.

Ma nem lehet, ma nem lehet,
majd holnap írok levelet.

Most én csak egy szót küldök Hozzád,
a többi helyett követül.
Egyedül akar szólni Hozzád
az a szó, egyes egyedül.

A szép kezedhez, szépen izzó
szemed elé, szép Mária,
egyedül indul az a kis szó,
ne kelljen sorba állnia.
Meg azt reméli az oktondi,
úgy majd inkább észreveszed,
talán rá is fogsz mosolyogni,
szólsz hozzá, visszategezed.
Lám csak, hogy rontom el a dolgát,
ontom a szót, én ostoba!
Maga körül ha ennyi szót lát,
tán el se indul most oda.
Vagy elmegy Hozzád csakazért is?
az a szó nem maradhat el?
vagy ott is van már és beszélt is?
és tollvonás se kell?

Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy
Kína mondja: a Tízezer Dolog,
az Egész Élet. Napfény, hópehely.
Nőkből, lányokból még egy tízezer.
Tízezer dal, kép, szobor. A tudás.
A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs.
Tízezer álom, vers és gondolat.
A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt
a lélek. A bors keresztmetszete.
Repülőgépről Svájcra nézni le.
Egy távolodó csónak. Meduzák
Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág
a börtönből. Kislányom mosolya.
Az igazság. A régi Korcula.
Mosztár tücskei. Párizs. Titisee.
Tíz fényévem a Sziriusz felé...
Nem, nem, így a leltár is töredék:
Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!

De jó, hogy jöttél, drága. Soha jobbkor.
Lázam van és ezt nem gyógyítja doktor.
Szörnyűk az éjszakáim. Iszonyú
hullámok jönnek, véres uszonyú
halak úszkálnak. És még rosszabb ébren.
Akkor a láz dörömböl, mint a dob,
tép, mint a tigris, ide-oda dob.
Nem ismerek meg senkit és nem értem
senkinek a szavát. Csak a tiédet.

Lázam van, mint a napnak nyári délbe,
vagy mérges őszökön, kialvófélbe,
mint annak, aki a napon megégett,
vagy mint az összekötözött bolondnak,
vagy annak, akit sütni kezd a máglya,
vagy nők kötik ki és köré tolongnak,
testén a kés és még mindig nem vágja.

A lázmérőnek annyi foka nincs,
puszta kezeddel mérd a lázam, drága,
vesd le a kesztyűd szépen és tapints
a láz fészkére. Az az orvossága.

Úgy jöttél te, ahogy vártam,
váratlan az égből,
Égi tündér szállt le hozzám
a habos kékségből.

Szűzmeztelenül ragyogva,
fél eget befogva,
hátrahajló két szép karja
közül mosolyogva.

Jöttél, jöttél, kicsinyedtél,
itt-ott pelyhesedtél,
mire földet ért a lábad,
földi szép nő lettél.

Boldogtalan voltam addig,
akkor boldog lettem.
Most felnézek és te újra
ott lebegsz felettem.

Ugyanúgy, mint érkezőben,
csak még ragyogóbban
és most egyre növekedve.
Most már távozóban.

Ha így szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz:
- Kalauz úr,
hogyha ma este hazamegy,
ölelje meg nagyon a feleségét,
dicsérje meg, ami épp rajta van,
akár az ócska pongyoláját -
Ha így szólnék -
ugye... bolondnak tartanának?

 Ha így szólnék a bottal kopogó
 nyugdíjas bácsihoz a boltban,
 mikor épp forintjait guberálja,
 végül levágat tíz dekát
 a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből:
- Bácsi! Itt van ötszáz forint.
Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
nem számítottam rá. Fölösleges. -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
- Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
- Gyere, fiam,
üljünk le valahol, s te elmeséled,
mitől nőtt vállig a hajad,
mi ellen mered ez a tüske
tejes arcod körül,
s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
kérlelhetetlen? -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék padon sütkérező,
újságpapírból eddegélő nénikéhez:
- Néni, jöjjön velem,
amit szeret, azt főzök vacsorára,
puha ágyat vetek,
előtte pedig mindent elbeszélhet,

a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is,
és szegény jó ura szívszélhűdését,
és hogy mivel ültette be a sírját,
azt is, milyen a szomszédasszony,
azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.

Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
De éjjel egyszer - maga úgyis sokszor
fölébred -
keljen fel, takarjon be engem,
mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ...
Ha így szólnék -
ugye, bolondnak tartanának?

Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szívünket.

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A
mindenség tündöklő titkaira,
arra, ami adat és gondolat
s ami csak villózik e név alatt,
a képre kint, a tükörképre bent,
s amit a tükör önmaga teremt.
A valóság üres kereteit
építgettem, mint méh a sejtjeit,
s vártam, amit majd a tapasztalat
gyűjt bele, a mézet, az igazat.
És gyúltak bennem álmok és csaták,
hitek próbái, pörök, kritikák,
szedtem magamban, okkal, oktalan,
ami jött, por, mag, pelyva, színarany:
száz éden zárult, nyílt száz új szezám,
s csak én maradtam igazi hazám,
én, a néző... Azt adja a világ,
amit belelát a kíváncsiság.

Te azt, ami van a világon,
 metaforákká emeled,
 míg én itt lent a port szitálom
 s metaforákat keresek.

 Bár nincs ambíciónk raktáron,
 könyvtárunk mégsem kevesebb.
 S ahogy kívánod és kívánom:
 szerelmünk lángja nem remeg.

 Miért nem, kérdem. A papíron
 csak szuggerálom, ha megírom.
 Nem génektől jön a boldogság

 s nem a sors hozza el. Talány.
 Az ember ott kezdődik, mondják,
 amikor átlép önmagán.

Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.

Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.

Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.

Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.

Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.

Minden emberben fa lakik,
ágaira fészkel a hit,
s dalol, mint valami madár,
míg le nem üti a halál.

Minden fában lélek lakik,
az emeli az ágait,
és fészket óv, szélnek feszül,
s szenved - már majdnem emberül.