coppelia

Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.

  Ködben a templom dombja,
  villog a torony gombja,
  gyors záporok sötéten
  szaladnak át a réten.
  Elhull a nyári ének,
  elbújnak már a vének,
  hüvös az árny, az este,
  csörög a cserje teste.

Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.

  A fákon piros láz van.
  Lányok sírnak a házban.
  Hol a szádról a festék?
  kékre csípik az esték.
  Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
  nem marad semmi emlék,
  az ember szíve vásik,
  egyik nyár, mint a másik.

Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hüvös és öreg az este.

Búcsúzni volt jobb: a bánat,
mint fogam közt a virágszál,
finoman lengett utánad
a szerelem félfordulataiban,
tetőtől-talpig könnyben álltál,
s én hol tragikusan, hol szórakozottan,
nagy átéléssel előadtam
a költő magánszámait.

S hogy mégis élve maradtam,
szorgalmas szívverések
térítgettek végül elébed,
hátamon az ifjúság káprázata lobban,
az őszinte kalandok végetértek,
sorompók csukódnak a szájsarokban;
s harminc évhez közeledve, alig
értünk az egészből valamit.

De hiányod már fájna; a megszokott
mozdulatokban keresem az okot,
az egymagasságra hangolt idegek
összjátéka, a félszavak, talán,
s az is, hogy féltesz s féltelek,
s együtt tutajozunk a nosztalgián,
míg a napok egykedvű hullámain sodor
világosodó partok felé a kor.

Ha korsó vagy, sose feledd:
kútra ne járj, hogy el ne törhess,
magadba friss buzgás helyett
poshadt ürességet lötyögtess
és ettől életed örök lesz,
bár csöpp értelme sem marad ...
Ne tégy egy lépést sem, ha törtetsz -
s a csúcson találod magad!

Ha kurta vagy, kaparj sokat,
s neked is lesz, több mint remélnéd,
kalász már egy sem bólogat
s cséplésre oldva, ím, a kévék,
de földre pergett számos érték :
kaparj - s hombárnyi lesz javad!
Szedd fel, amit kínál a mélység -
s a csúcson találod magad.

Ha fecske vagy, hitesd el azt,
hogy egymagad nyarat csinálhatsz,
állítsd, hogy zörög a haraszt
szélcsendben is, mert ráhibázhatsz ...
Minden hazugságból kimászhatsz,
ha nincs igazán igazad,
mellékutakon körbejárhatsz
s a csúcson találod magad.

Herceg, ha mindez mégse használ -
még egy tanács, hogy megfogadd:
sirasd soká a ravatalnál,
akit titokban elkapartál,
gödröt toronymagasra rakjál -
s a csúcson találod magad. 

Mit ér a legszentebb erény, ha
bűnnek láthatja bárki azt?

Ki sziklával rombol - mit ér, ha
belőle vizet is fakaszt?

Ki szabja meg a lét határát
s halált erénnyé ki avat?

Ki számol el a világgal,
hogy adós sehol nem marad?

Ki? Mit? Miért? Mivégre? Meddig?
A kérdések mentsége véd,

hogy ki ne egyezzen az ember
saját magával semmiképp.

Az éveket már érzik pusztulásra
váró sejtjeim, odvasul fogam
a szétrágott s le nem nyelt mondatoktól,
vastagszik méhem, nehezen fogan,
a mész orvul gyűlik az érfalon,
gyomrom finnyás lett ételre és szóra,
egyre ritkábban pezsdíti fel vérem
a testi vágy, mint ócska bort a szóda,
a várandósságnak csak kínját érzem,
“nem kellett volna időben egy küret?”
fut át rajtam, míg félpercnyi szünet
áll be két fájás közt a vérző térben.
..Kit mégis százszor újra megszülök,
..ne hagyj el, vers, mikor megvénülök.

Mert az ember mindenre képes:
fogat piszkál, mikor kivégez,
koporsódnál újságot olvas,
még bekecse bőre is ordas.

Mert az ember mindenre képes:
bankókra váltja, amit érez,
pénzzé teszi szerelmét, gyászát -
kamatozó letét a válság.

Mert az ember mindenre képes
kétli, amiben illetékes,
ám abban, mihez köze nincsen:
olyan biztos, akár az isten.

Mert az ember mindenre képes,
ha megsimít is - összevérez,
ha megsegít is - föld alá nyom.

Élete túltesz a halálon.

Miattad gyógyultam beteggé s olykor
elhittem, az utak le vannak pucolva,
de az összes elhibázott próba
után elengedlek és te nem változol.
Az életedbe úgy jön mindig nő,
mint országúti kilométerkő
s az összes eset végül baleset
lesz, majd visszatérsz hozzám és történjen bármi,
rád mosolygok, még az is lehet
hogy megbocsátok, de bosszút fogok állni:
majd itt is fejre állsz (a hülye forma!),
azaz állítalak fejre, sarokba,
térdre, durcás vagy, sértett kisgyerek…
és én gyógyítlak meg, a szívbeteg.

adalék:
„És jöttél te, az útkereszteződés,
kiben lelassítottam hirtelen.
S a kérdés, hogy leparkoljak e végleg
vagy gázoljak tovább az életen?”
Ezek szerint hazudtál, nem baj, én is hazudok.
Bizalmasan nézek szemedbe még:
„Megérte, hogy foglalkoztam veled?
Ment -e a benzin által az autó elébb?”

A “perc-emberkék” tora dúl -
de minden percre jut belőlük,
nyüzsögnek múlhatatlanul,
az óra bárminő időt üt.
Nem szabadulunk sose tőlük:
áthagyományozza magát
minden utódjuk s minden ősük,
amíg csak világ a világ.

Egyébként kurta életű
a végtelen körforgatagban
poloska, csótány és tetű,
de fajtájuk kifogyhatatlan
s egyszersmind kiirthatatlan:
svihák helyén csak új svihák
terem, halálnál biztosabban,
amíg csak világ a világ.

Pillérenként csúfolja meg
évezredek híd-ívelését
a minden percben más sereg,
ahogy a sűrűn egymás elé lép,
tülekedéssé törve végképp
nagy vonulások ritmusát,
hogy toporogjon a reménység,
amíg csak világ a világ.

(Herceg, az öröklét, amelynek
izzása fényét hinti rád:
hidegen halmoz percre percet,
amíg csak világ a világ.)

Tükörbe nézz, ott van az ördög:
ez az arccsont, ez a szemöldök,
az üveges üres tekintet,
ami belülről figyel minket,

fészket rakott a koponyában,
tőle mozog a nyelv a szájban,
nélküle a test összetört rög:
tükörbe nézz, ott van az ördög.

2.

Tükörbe nézel, ott van Isten:
pórusaidban, sejtjeidben,
csak működik benned nyugodtan,
nem bámulja magát, csak ott van,

nem kér, nem szólít, nem nevez meg,
nem mondja azt sem, hogy szeretlek,
mert nem vagy és a tükör sincsen:
tükörbe nézel, ott van Isten.

Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.

Csak belülről nyitja ajtód,
mely saját magadra tárul,
nem torzíthat már a fény, mely
rólam visszaverve rádhull -
nem vagyok már. Tűnhetsz annak,
ami vagy - s nemcsak lehetnél.
Senki sem lát, csak a nyirkos
várfalak közé rekedt éj.
Mássá tett a nő-jelenlét:
úgy lehettél hős, kegyetlen,
dús, gyengéd, s országgal ékes,
hogy a tükröd én lehettem,
gyöngeséged s múltad titkát
féltve is büszkén szemérmes
úgy lehettél, jó uram, hogy
volt egy asszony, aki kérdez.
S ha hét ajtód meg se látom?
Ha semmit se kérdezek meg
s azt sugallja hallgatásom,
hogy kicsit sem érdekellek?

Akkor sértve inkább lennél?
Akkor inkább lenne részem
bús magamra-hagyatottság
várad örök éjjelében?
Lettem volna - mint sok asszony -
üres szívű, puszta szájú?
Milyen kellett volna lennem?
Mondd meg nékem, Kékszakállú!

Enyém most már minden éjjel -
és mindig is éjjel lesz már.
S vak az éj. Senkise lát, csak
a rajtam kívül rekedt vár.
Fedd magad fel önmagadnak,
mérd, amit raksz és amit dúlsz.

Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.

(1980)

Figyelj rám egy kicsit
s ne bújj előlem el,
ilyenkor önmagad
elől is rejtezel.

Vedd észre, hogy: vagyok.
Vedd észre s adj jelet.
Beszélj - vagy legalább
rebbenjen a szemed.

Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
felgyűlik, mint a sár,
s mindkettőnket elönt.

Közöld magaddal is,
mitől engem kímélsz,
szólalj meg akkor is,
ha ellenem beszélsz,

ne bújj előlem el,
figyelj rám egy kicsit,
mondj, súgj, ints vagy jelezz
valamit, valamit!

Letépett naptárlapokon, lejárt határidőnaplókon
száll az én időm, ilyen sete-suta szárnyakon repül,
s alant, villamosok és autóbuszok közt, hétfő,
kedd, szerda, szerkesztőség, otthoni íróasztal, néha
egy kártyaparti, január, február, március, hó zuhog,
nap süt, rügy fakad, nyár tombol, télikabát,
felöltő, rövidujjú ing, ajándék influenza,
kapkodva áttűnődött pár nap, harminc év,
negyven év, ötven, ügetés elnyűtt izmokkat, idegekkel,
s körbe-körbe a megélhetés ostora előtt, önként
szájba kapott zablával, szerelem, házasság, emberfeletti
erőfeszítéssel felépített lakás, elgyötört kedvű
fényűzések, sivárodó, gépies ünnepek, félig
megemésztett ingerek, rövidre zárt gondolatok,
végigaludt s álomnak tűnő volt-nincs szabadság,
sebtiben bedeszkázott múlt, elfüggönyzött jövő,
mogorva, egymást harapó tülekedés a jelenben, a
fásultságig ismert sehonnan-sehová utakon, dobra feszített
remegő hasfallal, agyoncigarettázott szívvel, beszűkülő
elmével és feleslegessé vált lélekkel, napról napra,
évről évre, rossz versenyt futva az elhatalmasodó
szorongással, belemben az ifjúkori nyomor sarkantyúival,
fent, valahol a por fölött lógnak a csüggesztő
csillagok, elfonnyadnak a naptárlapok közé préselt
hajnalok, alkonyok, folyton az órára pislogó
barátságok, idegesen bekapott szeszek, fékezett
mámorok, éjfél felé megfagyott mosolyok, a fülemben
kattogó ébresztőóra, csütörtök, péntek, november, december.

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

(Tandori Dezső fordítása)

A romantikus szenvedés is elhagyott,
hűvösen néznek láz nélküli nappalok,
ágáló ifjúságra fanyar férfi-humor,
mely friss még s túloz is s szájszegletre forr;
tékozló dac, vallató hit, az álomi menet
fel-feltűnik még a riadt város felett,
fogszorítva nézem, hogy foszlik szét hősi
szívünk, az alattomos jólét legyőzi –
nincs nyomor véreim közt s nem tudom, mi bánt,
mint hontalan fut álmában toronyiránt,
rohannék, merre? A honfoglaló nép vezért
cserél útközben, de új hazájára talál –
Mint hamis pénz, kong a végtelenhez mért
álom; komolyan kezdj el dolgozni már!
– biztatom magam – láz nélkül, józanul, konok
dühvel, szerényen és mint a nappalok
üvegtáblái hajnalban, a világra kiláss!
Nem emel föl s nem ment meg semmi más.

André Kertész képe alá

Körök, kerek terek között
négyszögletes kézirat.
Fényes felületek között
tompa firka-téglalap.
Minden tiszta, megkezdetlen:
hosszú kávé megivatlan,
kockacukrok olvadatlan,
derengő víz kortyolatlan.

Bevégeztetett a vers már:
kézjegyek a költő nélkül.
Nézője vagy: olvasd, rád vár.
„Züm, züm…” És az ősz beszédül,
betántorog a városba.
Kopott, fáradt, részeg, szomjas,
és a nyárra gyászbeszédül
két levelet, hullt lapot hagy –

a költészet túlvilága
ez az asztal, ez a járda.
Telepedj hát ide mellé:
vár a víz és vár kávé,
a keserű kézirat.
Visszafojtott lélegzettel
várakozz, halandó ember
az objektív ég alatt.

                I

Megszólal a kimondhatatlan
       de nem mondhatja ki önmagát

Cselekszik a kezetlen
       de csak a te kezeddel
megindul a lábatlan
       de csak a te lábaddal
eszmél az esztelen
       de csak a te eszeddel
virágba borul a virágtalan
       de csak a te virágoddal
gyümölcsbe merül a gyümölcstelen
       de csak a te gyümölcsöddel
adakozik az adhatatlan
       de csak a te adományoddal
irgalmaz az irgalmatlan
       de csak a te irgalmaddal
imádkozik az imátlan
       de csak a te imáddal
fényes lesz a fénytelen
       de csak a te fényeddel

Megszólal a kimondhatatlan
       de csak a te szivedben

                II

Ha homlokban drágakő lakik
drágakő lánggá emelkedik

Ha drágakőben láng lakik
láng homlokká emelkedik

Ha lángban homlok lakik
homlok drágakővé emelkedik

Ha drágakőben homlok lakik
homlok lánggá emelkedik

Ha homlokban láng lakik
láng drágakővé emelkedik

Ha lángban drágakő lakik
drágakő homlokká emelkedik

                III

Ha rátekintesz kedvesedre
       akit szeretsz: tán nem te vagy?
Ha koldus lép a küszöbödre
       akit kivetsz: tán nem te vagy?
Ki orrodért nyúl s orrát fogja
       és gúnyolod: tán nem te vagy?
A dal ajkad testtelen foglya
       és dúdolod: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember
       akit megölsz: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember
       aki legyőz: tán nem te vagy?
Bárki megy hóban akadozva
       s befedi tél: tán nem te vagy?
Jutsz üdvösségre, kárhozatra
       s aki itél: tán nem te vagy?

                IV

Nincs fülem többé, mégis beszélj hozzám,
tökéletesen értelek.
Míg éltem, nem érthettelek,
annyi vágyad, késed és sérülésed, annyi rögeszméd,
persze nekem is: két bolond.
De most ha kérdezel,
gömbölyű csöndem felel.
Segítőn átölel,
ne is hiányold a beszédet.
Ezernyi szóval mit adhatnék?
magamét, nem tiédet.

 Ez egy szomorú Húsvét és egy szomorú Költészet napja. Talán egy vers mégis segít. Boldog ünnepet!