coppelia

Ha meghaltam már, édes,
ne zengd siralmadat,
fejhez ne ültess rózsafát,
se ciprust, árnyasat:
záportól harmatozzék
zöld fű fejem felett:
ha akarsz, emlékezz rám,
s ha nem akarsz, feledj.

 
Nem látom majd az árnyat,
esőt nem érzek én,
nem búsulok a csalogány
kesergő énekén:
álmodva félhomályban,
mi föl-le nem lebeg,
szivem tán visszagondol,
s az is lehet, feled.

(Károlyi Amy fordítása)

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom...
Gyémánt vagyok fénylõ havon
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.

(Ismeretlen fordító)

„Azért hát jó lesz el nem bizakodni, hogy mi
ilyen meg olyan zseniális nép vagyunk, akiknek
csak bele kell fogni valamibe, s mindjárt
sikerül. Ha kilenc esztendeig fekszünk is
hortyogva a bundán, egyet kell ugranunk
hipp-hopp, s mindjárt utolérjük Európát.”

Magyarország a hon neve,
hová lepottyantott a gólya,
népem nyilazva jött ide –
és máig sem szokott le róla,
a lovat eladták alóla,
mégis oly peckesen feszít,
mint hogyha egész Európa
félné ma is nyílvesszeit.

E nyilazós – nyilas? – modor
híján találom idegennek
magam hazámban, hol a bor
eleve pimpósodva erjed.
Mert fabatkát sem ér a helyjegy
a kisiklott gyorsvonaton –
hiába ég a tűz, amelynek
nincs más terméke, csak korom.

„…aki a szónoki éljeneket, a Ház tetszésmoraját
már egyszer megkóstolta, rosszabb lesz
az alkoholistánál, soha meg nem gyógyul, és
okvetlenül visszaesik a szenvedélyébe.”

A szája jár, amíg a sokaság ki
nem kaparja neki a gesztenyét,
amit megsütni s gyorsan felzabálni
percig se késik majd, ha trónra lép,

az ország sorsa légyen bár akármi:
ő meg nem rövidülhet semmiképp,
a koldus is az ő sokmilliárdnyi
hasznát növelve nyújtja ki kezét.

Mi csak legyintünk, újra elfogadván,
hogy légyen bár szabályszerű a kampány:
egyetlen lúd is disznót győzhet itt.

„Ékes” szavaival tele a kincstár,
tagadó választ bömböl akkor is már,
mikor a kérdést még fel sem teszik.

„Az irodalom nagyban és egészében a közepes
írók kezében van, ezek tartják fenn jellegében
és nívójában, meddő időszakokban,
várván a megszületendő nagyokat, akik csak
ritkán jönnek és többnyire egyenként.”

Hatalmas a gödölye sérelme:
bivalyszámba egy bivaly se vette,
a bivalyok – dölyfös, durva népség! –
gödölyénket gödölyének nézték.

Így a gödölyék apraja-nagyja
halált kiált minden gaz bivalyra,
bár helyére így se, úgy se léphet
híjával a bivaly erejének.
Ám gödölyénk buzgón panaszolja,
hogy a nyájnál csordább volt a csorda,
s kiküszöbölendő ezt a csorbát:
bérpulikkal oszlatná a csordát.
Így élünk a vén Pannóniában,
hol csárdánként háromszáz dudás van,
poklonként viszont csak kettő-három,
ám őket nem tartja senki számon.

„Szent isten, micsoda forradalom az, ha a szerelem
megjelenik. Mindenik érzék el akarja
csikarni a többi négynek is a hatalmát. A szem
tapintani mer, a kéz ízlelni tud, a száj látni
akar, a szív hallani próbál.”

Vízben maradtál hát velem. Ma is
ott állunk, hol legpörkölőbb a víz,
rám égeti formád a tó heve:
tested lehet csak testem bélyege.
Nincs semmi már, mit meg nem érhetünk:
megértük, hogy a víz is tűz nekünk,
ellentétébe fordult minden át,
nem érvényes a szín, csak a fonák,
tűz lett a víz és zene lett a csönd,
te rosszabb lettél, én pedig különb,
balzsammá lettek iszap-intrikák,
amikkel összekent a kinti láp.

„Általában egész más volt a régi állam. Akkor
abban mutatta a hatalmát, hogy minél többet
tud adni másoknak, most abból excellál, hogy
minél többet tud elvenni másoktól.”

Az élcsapat vad és merész:
gátlástalan, fékezhetetlen,
jellemtelen, arcátlan és
tudatlan, elvtelen is egyben,
nem illik rá, hogy élhetetlen,
s az végképp nem, hogy gáncstalan,
nincs benne szív, nincs benne szellem,
csak szellet, mely bélben fogan.

Kenyere lett a tettetés:
eljátssza buzgón, ami ellen
lázadni késztette az ész
még kilencszázkilencvenegyben.
Úgy ámít, hogy szeme se rebben,
akkor is, ha igaza van…
Nincs benne szív, nincs benne szellem,
csak szellet, mely bélben fogan.

Hadrendbe állt a gyülevész
csikócsapat és most kegyetlen
sodrású, vak vágtára kész
a holtra hajszolt ménes ellen,
nem enged át egy szál füvet sem:
mohósága határtalan –
nincs benne szív, nincs benne szellem,
csak szellet, mely bélben fogan.

Herceg, bízzunk e bősz seregben,
hogy vesztébe is így rohan –
nincs benne szív, nincs benne szellem,
csak szellet, mely bélben fogan.

azokért,
akiket a törődés oxigénjének hiánya
fuldoklóvá alázott:
az esztendők terhét meggörnyedve cipelőkért,
hogy emberré egyenesedhessenek a végső
számvetés előtt még;
a betegség szégyenétől elhagyatva pirulókért,
hogy méltósággal szégyeníthessék meg
a test pökhendi esettségeit;
a magányosság telétől szüntelenül didergőkért,
hogy fennakadjon rajtuk egy átutazó mosoly
és sugarat nyilalljon vacogó szívükig;
az elhagyott, gyámoltalan gyermekekért, akik
rémülten reszketik a világot, mert nincs, aki
leleplező bölcsességgel a nevén nevezné nekik azt;
a szeretet nélkül cseperedőkért,
hogy ne vénüljenek meg fiatalon –
egyszóval mindazokért,
akiket a társtalanság légszomja
hálálkodni késztet
a rájuknyitott ajtón beáramló
agyonszennyezett levegőért is.

A szerelem olyan, mint a betegség,
Nem akkor jön, amikor te szeretnéd,
Jól meggyötör, azután meg elhagyja,
Belegyöngülsz két vagy három hónapra.

A szerelmet olyan nehéz cipelni,
Belefájdulsz, mégse szabad letenni,
Ráfizethetsz, mégse megy el a kedved,
Rosszat akar, mégis meg kell szeretned.

Ki kevésbé szeret, az az erősebb,
Nagyon szeretsz, akkor bizony legyőztek,
Ha nem szeretsz, bármit rendelsz, megadják,
A szerelem olyan, mint a királyság.

Nyisd ki babám az ajtót és eressz ki,
A szerelmet nem bírom már viselni,
Énfelettem tenéked van hatalmad,
Mert én  nálad sokkal jobban akarlak.

Csak még egyszer gyere elő a résből, hol elbújtál, gyermekkorom,
csak kő legyek, csak bogár legyek,  és engedd újra füveiddel
       játszanom.

Még egyszer csak bújj elő, vízben, kövek alatt rejtőzködő félelmetes
       álmos korom,
ízekben, bőr alatt rejtőzködő. Ékesen bújj elő kő latt rejtőzködő
       gyermekkorom.

Égő por a lábujjak között  és a fényes fűszálak között csillogó üveg,
iszap ragacs és gyors vizek és szégyen  és sötetség s szédület.

Még lehet, hát bújj elő, vízben, kövek alatt rejtőzködő, félelmetes,
       álmos korom,
ízekben, bőr alatt rejtőzködő, Fényesen bújj elő kő alatt rejtőzködő
       gyermekkorom.

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked:
vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

Egy jó szó: csönd vagyok, csönded vagyok,
Ha rám így  kedved van, maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.

S folytatom, mid vagyok, mid nem neked:
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölében hajolj, lásd, hamu vagyok,
belőlem csak a jövőt jósolhatod.

Most elmondtam, mid vagyok, mid nem neked:
vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is  lehetnék: csak csönd neked.

Ha megzsarolnál, engedelmeskednék,
 akár egy jó barát, ha szépen kéred.
 Ha gyilkosságra kérnél – mért hazudjak –
lehet, hogy könnyen vinne rá a lélek.
 Ha azt parancsolnád, hogy öljelek meg
 s nem adnál hozzá mélyebb indítékot,
 azt is megtenném, jóllehet szeretlek,
 de segítenék, hogy elérd a célod
 még ebben is, hogy te győzhess, egészen.
 Hiszen ez is egy verseny, jól tudom.
 Csak úgy zsarolj, hogy ne legyen esélyem.
 Ne állítson meg semmi félúton.
 Ne ébresszen bűntudatod a látvány:
 a ház, a test, a száraz csend, a véred.
 Feküdj nyugodtan, én veled leszek.
 Akár egy jó barát, nem is kell kérned.

Elmentem egyszer Önhöz édes,
 sok sok igérgetés után,
 e diszkrét célra Ön kibérelt
 egy kétszobás lakást Budán.
 Oh, nem valék szerelmes Önbe,
 ettől nyugodtan alhatik.
 De hát nem tudtam mit csinálni
 háromtól hatig.

Férjem ilyenkor nincsen otthon,
 a magány rossz tanácsadó,
 átmentem többször is Budára,
 ez ugye megbocsátható?
 Ön oly szelíden tud susogni
 ez engem úgy elandalít…
A végén a babája lettem
 háromtól hatig.

A nagy szerelmi virradatra
 hamar borult az alkonyat,
 eloszlott lassankint a mámor,
 tüzünk lassankint lelohadt.
 Ritkábban mentem át Budára,
 Ön is csak néha-néha hítt,
 ilyenkor szörnyen untuk egymást
 háromtól hatig.

Ma szakítottunk, hála Isten,
 szívem dobog, szemem ragyog.
 Nem kell többé Budára mennem,
 szabad vagyok, szabad vagyok!
 Derülten nézek a jövőbe,
 csak egy dolog nyugtalanít,
 hogy mit fogok eztán csinálni
 háromtól hatig.

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
 kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
 belémszívódnál, illatomba esten.
 Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
 kényes kezed, amivel magad őrzöd,
 s mely minden omló végső pillanatban
 elmondja: mégis, önmagam maradtam.
 Enyém karod, karom fölé hajolva,
 enyém hajad villó, fekete tolla,
 mely mint a szárny suhan, suhan velem,
 hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
 Magamba innám olvadó husod,
 mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
 és illatod borzongató varázsát,
 mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
 És mind magamba lenge lelkedet
 (fejed fölött, mint lampion lebeg),
 magamba mind, mohón, elégitetlen,
 ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
 Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Testvér, a földről szökni kezd a fény
s goromba gyolcsig vedlik itt a pompa.
Törd össze tükröd, vesd le álruhád.
nincs menedéked, csak a katakomba.

Palotáidba csóvát sújt a szél,
csillárodat egy vak villám kioltja.
Készíts kanócot, s gyűjtsd a mécs-olajt,
sötét világ a sírok kriptaboltja.

Fenn szó vakított, szikkasztott a fény -
zsoltár-fogantatók a hosszu éjek,
ős ritmusokra árnyak ringanak
és ismét aknamélyből zúg az ének.

Látóbb a lélek, mint a macskaszem
s lázas szemek közt tisztán áll az oltár.
Szódról lefoszlik minden cifraság
s szív-ezredek dobbannak, hogyha szóltál.

Sors szánt feletted, romlás tornyosul,
a végitélet részeg lába tombol.
S mint újszülött-hang, győztes-érdesen
új lélek Krisztus-hangja sír a romból.

Ma van a Költészet napja. Sajnos mára  ilyen szomorú vers lett aktuális.

Azt ember felöltözik,
Aztán meg levetkezik,
Folyton csak festi magát,
Aztán meg törli magát,
Ül csak a tükör előtt,
Feledve, honnan is jött,
Nem tudva, mi a neve,
Már azt sem, mi a neve.

Nem hiszi el, amit lát,
Már csak a görcse szilárd,
Fejében üres szavak,
Némelyik beleragad,
Annyira beleragad,
Hogy aztán fájva szakad,
És aztán úgy szalad el,
Nem is emlékezel.

Mivel itt van, mi kínoz és folyton  gyötör,
Mit egyik óra a másiktól megörököl,
Ami kell,  s rögtön öl,  ha ölni hagyják,
A bizonytalanság, a bizonytalanság.

Csak ő a társad neked,
A hátad mögött követ,
Nyakadon ott a keze,
Nem tudod, simogat-e,
Vagy megfojtani akar,
Kell ő, mert nemhogy zavar,
Ő, aki egyedül kell,
Sírsz neki: ne engedj el!
Ő veszi el, aki vagy,
Szavakba beleragadj,
Azt is ő intézi el,
Nőből hogy férfi leszel,
Öregből hogy fiatal,
Azt se tudd, hogy mit akar,
Csak azért, hogy megfelelj,
Magadat veszíted el.

Mivel ő az, aki kínoz és folyton gyötör,
Kit egyik óra másiktól megörököl,
Aki kell, s rögtön öl, ha ölni hagyják,
Az az átkozott jó bizonytalanság.

Szerelmem vagy, ne hagyj el soha,
Tiéd vagyok, drága mostoha,
Bizonytalanság nevű csoda,
Vérem lettél, ne hagyj el soha!

Mióta a világ varázstalanítva lett,
mióta minden banális óraszerkezet,
megfejtett világból csak téged nem értelek,
a megfejtett égbolt, csak  miattad maradt végtelen.

Mindennek árát mióta jól tudom,
a te értéked messze van, túl a számokon.
Kívánom tested, csak nem érthetem,
minden részéből miért az arcod kell szüntelen.

Magasba száll a kenyér ára,
ólommal telve a  pára,
de azt, hogy téged nem értelek,
hogy is köszönjem meg neked?
Azt, hogy szeretlek.

Mióta a világ varázstalanítva lett,
csak te maradtál titkos értelmű képzelet.
Tested, a gazdag, mindent kínál nekem,
de én csak az arcod,  az arcod kívánom szüntelen.

Mióta a világ saját eszébe szállt,
te vagy az, akinek nincs értelme egyáltalán.
Mióta a világ varázstalanítva lett,
végre miattad nincs értelme semminek.

Mióta a világ titoktalanítva lett,
már mindent értek, egyete kivéve- tégedet.