coppelia

Nevedet se fogja tudni,
 akié leszel,
 pedig annyi szép neved van,
 ezer és ezer.
 Mit tud arról más? Magad se
 tudsz róla talán.
 Álnéven fogsz éldegélni
 hűs férj oldalán.
 Hűs férj oldalán.

Hát a két szép szemedet majd
 hogy szólítja más?
 Alszik benne szólítatlan
 sok szép csillanás.
 Szép lesz a te szemed úgyis,
 egy hibája csak,
 hogy ezerszer szebb lehetne,
 ha nem volna vak.
 Ha nem volna vak.

Megvakulva fogsz te járni,
 némán, süketen
 és úgy fekszel ágyadon majd,
 mint a hült tetem,
 mert az alvó testedet se
 szólítja nevén,
 szívedet se, lelkedet se
 senki más, csak én.
 Senki más, csak én.

Ha minden csillagpor
Az ősi fáktól elhagyott rókalyukak
A jéggé fagyott olvadékvíz
Az andezit mint eltűnt vulkánok maradója
A méh nélküli kaptárkövek
A mészbe oltott sas-bércek
A kökörcsinleányok
A bikák agancs-csörtölése
Akkor atomjaink azonosak

Amit megtapasztalok
Nem puszta ismeretté
Érzetekké változik
És mint az olvasott szavak
Elmentett teremtő képek
Hangja a hágó szelének
Lélekharangként szólítják meg azt
Akit nem ismerek
Aki nélkül csak a hiány marad

Érzem szorítását az időnek
Átmelegít az aranyhídban fürdő havas táj
Szelíd óriások kontúrjai kísérik utam
Kétszer roppan hajlik alattam a tér
Oly semmi vagyok és mégis teljes
Zabolátlanul szabad
Egyszerre kint és bent
Testem teljes harmóniába olvad
Gondolataimmal

Hol van ebben helye a Más(á)nak
Ki feltárja a titkokat
Kimondja a kimondhatatlant
Megszámolja a csillagokat
Látja a hajnal közeledtét
Ízeket ad a reggeli csöndnek
Tiszta vizet önt a poharamba
Levegővel tölti meg a napot
És hozzám bújik ha leszáll az éj

GAS©2017 Karácsonyán

Boldog karácsoynt mindenkinek!

Az alkonyattal szállt alá puhán
 és megölelte szívemet a bánat,
 könnyekkel ázott kis gyerekruhám,
 kettőbe törtem vesszőparipámat.

Szívem, szám némaságot fogadott,
 bezárult és nincs akinek kinyitnám,
 kerültem a kis hangos csapatot,
 mely hancuzott vagy lengett a hilintán.

A kert alól, hol vadbozót terem,
 felhőkbe néztem bús, baráti szemmel,
 sokféle titkon törtem a fejem,
 miket nem érthet egy tízéves ember.

Én nem kínoztam fecskefiakat,
 csínyen nem értek, soha nem hibáztam,
 búsongva jártam, kis ágrólszakadt
 és "jó gyerek" volt a nevem a házban.

De most megvernek önvád vesszei:
 "Te rendbontó, megszegted a tilalmat!
 egy szál magadban szöktél messze ki,
 csupa seb vagy és meghűtött a harmat.

Kalandos kedved útlan útra vitt
 és a százszorszép ablakot bezúztad!
 és éveid arany tallérait
 sárba vesztetted, mindet, mind a húszat!"

Suhog a vessző, szaggat, mélyre váj
 s oly jó, ha fáj, oly izgató, oly édes,
 mindig is vonzott forró borzadály
 a fájdalomhoz, a könnyes sötéthez.

Örök szerelmem, étkem, italom,
 több mint az élet, bódítóbb a bornál,
 gyönyörnél gyönyörűbb a fájdalom
 és édesebb a csóknál, a cukornál.

És te ismersz-e, csillogó-fehér
 pillangó, ki sötét mérgekre tévedt?
 Enyém vagy-e, ha arcunk összeér
 s ölembe hajlik a tizenhat éved?

Ilyenkor sír a lelkem legbelül
 és félve húzom el szádtól a számat:
 a szegletben lehajtott fejjel ül
 gyászfátyolos menyasszonyom: a bánat.

Játsszunk ma kedves, élettel, halállal,
szavakkal játsszunk, mint a kisgyerek,
ki ágya függönyével incseleg,
amin nem léphet és nem láthat által.

Hegységeket feszítni gyenge vállal,
ugyan mit ér? Hol vannak műszerek
végét találni annak, mi kerek?
Bizony hogy jól jár, ki semmit se vállal.

Ó hidd el, olcsó minden, ami drága
és nevetséges élet és halál,
halotti arcok bús szigorúsága.

Kár minden percért, mit el nem fecsérlünk,
mert elzuhan a test, ha lép, ha áll
és életünkbe kerül az, hogy élünk.

Váratlan kapcsolódás
Szavak mint
Poloskák koppanása
Üvegfelületen

Rímek iszapbirkózása
Kínos közeledés
A jelentéshez
Egy máshoz

Lopott illúziója
A simogató közelségnek
Tovább és átfogalmazása
A valóságnak

Szobákban
Víz alatt
Levegőért
Megoldásért kiáltva

Szinapszisok
Küzdenek
Termékenyítő
Pihenőért

Zuhanás egy olyan
Álomba
Amely
Olvadékvízként

Táplálja
A természetes vágyat
A hegyek erejével
Ajándékozva meg

A gyermeket
Ki nyálas paplanba
Burkolózva ébred
Megújult tudattal

GAS©2017

Régi fínom mandolínon
 sír fel a poéta ríme,
 felgyűlt kínom kell kirínom,
 tremolázva kezdem íme,
 "Szeress jobban!" ez a címe.

Nincs édesség a világon,
 minden mérges és kesernyés,
 nincs édesség, csak a szádon,
 édes, mint a mannapergés,
 köszönöm és százszor áldom.

Nincs nyugta az én fejemnek,
 hajtsam bárhová, felretten,
 csak a térdeden pihen meg,
 a te forró lányöledben,
 ó, engedd, hogy odahajtsam.

Nincs az én lázamra balzsam,
 nem segít tátrai ózon,
 az egyetlen balzsam ott van
 a te jó, jó illatodban,
 jobb, mint a tátrai ózon.

Nincs semmiben megfogóznom,
 nincs vessző, se kő, se korlát,
 vakon és félrevezetve
 nézem az éjszaka torkát,
 hadd fogózom a kezedbe.

Csókolj meg és szeress jobban
 és csókolva és szeretve
 végy öledbe és kezedbe,
 gyógyuljak meg illatodban.

Csókolj meg és szeress jobban.

Mi Atyánk! Ki vagy a mennyekben!

Ott vagy, igen, de jönnél egyszer le a földre, lépdelnél végig közöttünk, lehelne rád nyirkos kapuboltok szemétszaga, néznél be udvari ablakokon a szobákba, ahol feldöntött pálinkásüvegek közt egy pontra merednek az asszonyok!

Szenteltessék meg a te neved!

Mindenható vagy, add hát, hogy megszenteltessék az ember neve is. Gyarlónak, halandónak ítélted, azért volt neki mindegy, mit cselekszik a földön.

Jöjjön el a te országod!

De melyik az? Hiszen múlandó életünkben annyiszor mondták nekünk: ez a te országod, az a te országod, annyiszor, jaj, annyiszor!

Legyen meg a te akaratod,
mint a mennyben, úgy itt a földön is!

Mennynek és földnek törvénye ha egy lehetne! De hogy országolnánk mennyei módon a földön? Te segítesz? Vagy tűzesőt zúdítasz megint Sodomára? Kiszemelted-e Lótjaidat?

A mi mindennapi kenyerünket
add meg minékünk ma!

A napit, de mi a holnapit kívánjuk, a holnaputánit! Legyilkoljuk érte a földjeinket, mérget vetünk vadjaidnak, madaraidnak, emelünk kongó kőkockákat fáid zöld kontya helyébe, s majd a kenyér-meddő föld minket mérgez meg az Ítélet éjszakáján.

És bocsásd meg a mi vétkeinket,

Honnan kezdjük a felsorolást? Az anyaméhtől? Futja-e életünkből végigmotyogni vétkeinknek fekete lajstromát? Mégis tekints, ha nagyságos dolgod engedi, mi apró jóságainkra is – tőled valók-e? vagy törettetéseinktől? Voltunk néha azért irgalmasak is, legyen ez egy szemer a serpenyőben!

miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek!

Ha akképpen, akkor jaj nekünk és jaj az ellenünk vétkezőknek! Mert mi nehezen bocsátunk meg, de hisz érted, e sáros földön nekünk nehezebb.

És ne vígy minket a kísértésbe,

Ezek már rég nem a te kísértéseid, hiszen azok olyan ősiek, hogy edzettségünk megbirkózik velük. Nem isteni és nem ördögi kísértések ezek, hanem valki langyos szívűe, aki odaférkőzött tüzed közé s az ördög jege közé. Alig ismerjük még, azért veszedelmes.

de szabadíts meg minket a gonosztól!

Ő az, ő! Az előbbi, a langyos! Tőle szabadíts meg! A Gonosztól!

Mert tiéd az ország
és a hatalom és a dicsőség,

Nem egy az ország az országlással,
nem egy a hatalom a hatalmassággal,
nem egy a dicső a dicsőséggel.
Add, hogy egy legyen,
tedd, hogy úgy legyen,

                                       mindörökké.

                                                       Ámen.

Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! hallod,

hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás! csak

csörgető fekete tücskök
zaja dicséri most
fűnek és fának
jó örömét! nézd,

a vizen, messze partok
homályos tövén
tükrösen fénylik
tavaszi kedvünk! mert

mi vagyunk most a fű,
a fa, a part, az öröm is
és szépszavú áldása
a tájnak!

Ma van Radnóti Mikós születésnapja.

Kezeimből kezeidbe
Szemeidből szemeimbe
Szavaimból szavaidba
Mosolyodból mosolyomba
Alakulunk napok során

Közeledve távolodunk
Simogatón marjuk egymást
Hangosan hallgatunk
Mozdulatlan futunk előre
A másik felé

Elvesztett ártatlanságunkat újra megtaláljuk
Üres padsorok között keressük a hitet
Kötést oldunk mást ölelünk
Gyermekek maradunk holnapig
Mégsem nézünk a Napba

Jó és rossz sejtek harcolnak belül
Érzéseink rátelepednek a jövőre
Kétségek közt folynak el perceink
Újnak hitt imák szakadnak ki belőlünk
Vágjuk el magunk a zsinórt

Kezeimből kezeidbe
Szemeidből szemeimbe
Szavaimból szavaidba
Mosolyodból mosolyomba
Alakulunk napok során

GAS©2017

Ma van a Költészet napja. Szépet mindenkinek!

Akit az Isten rendel,
azt soha ne engedd el,
fogd a kezét, a lábát,
a fenekét, a bokáját –
abba mindig kapaszkodj,
ha lerúg is, ragaszkodj,
nézd a fogán a fények futását,
szemöldökének varázsát,
este hatkor,
hogy milyen nagy ilyenkor,
lesd a körmei ívét,
hogy kikaparják ismét a szemed,
hogy ne lássad az elárultatásod.
Föltündöklő nyakát nézd, ahogy sohase másét,
becsapva és szelíden, ahogy rendeli Isten.

Mindent megér a szobája, a melege, a mohája,
a dunyhája, az ágya, az összerándulása,
a bőre reszketése, a beleegyezése,
a bögye, a bibéje, a pihéje becézve.
Mindent megér, ha Isten elrendeli
egyetlen és szűzi szerelemnek,
akit csak Neked enged… azt soha el ne engedd,
legyen kicsike, mulya, vagy leány elárulva,
akit az Isten enged, az legyen a szerelmed…

Az elmúlt két napban valaki telespammelte a blogot hülyébbnél hülyébb hirdetésekkel. Nagyon sok időmbe telt mire kiirtottam. Nem vagyok ellensége a hirdetéseknek, de nem szeretném, ha "csodaszerekről" és áltudományos marhaságokról  lenne hírhedt az oldal.  Ezért átmenetileg a kommentelés nem lehetséges. Elnézést mindenkitől akit nem érint, akit pedig érint, az vegye magára!

Mert az éjszakát megismertem én.
Mert sétáltam reménytelen esőben.
Mert nem fénylett nekem már semmi fény.
 
Mert szűk, szomorú utca volt mögöttem.
Mert az őrjárat szembejött velem,
És szavak híján szemem lesütöttem.
 
Mert megálltam, hogy néma csönd legyen,
Mikor messziről, a házak felett
Zokogás úszott – s elhalt hirtelen.

De hozzám már túl későn érkezett.
És még messzebb, az ég előterén
Földön túli, fénylő óra-kezek

Tárták a légüres időt felém.
Mert az éjszakát megismertem én.

(Imreh András fordítása)