És várod az Egyet, hogy végképp
megsokszorozódva élj;
a Hatalmast, hol nincs mérték,
a köveknek ébredését
s hogy feléd forduljon a Mély.
Derengnek a polcon a könyvek,
sok aranyló, barna sor -
a rég-bebarangolt földek,
a ruhák meg a képek jönnek,
s a nők, akik újra sehol.
Fölkelsz, egyszerre megértve:
ez volt az. S vár valami:
egy múlt év rettegése,
formája s fohászai.
(Eörsi István fordítása)
Jut még eszedbe Marja,
a vén ház s ifjukor?
Csöndes tavacsak partján
zöldellt a nyárfasor.
A puszta kert gyomos volt
és mint a sír sötét.
A falakon sok arcot
láttunk: az ősökét.
Az alkonypír kihamvadt
a távoli hegyen;
A faluból harangszó
szállt ünnepéylesen.
A kert alatt, csobogva
szökdécselt a patak,
mezőn a kék virágok
hajlongtak álmatag.
A kert, ahol először
sétált a két kis botor...
Jut még eszedbe Marja
az eltűnt ifjukor?
(Gáspár András fordítása)
Bennem immár az őszi fény ragyog,
Bennem áttetsző, hűvös őszi nap van.
Szomorú, ám nem vigasztalhatatlan
- alázattal teli és jó vagyok.
S ha néha a lázadás elragad,
hát háborgok, de csak amúgy, csapongva,
s egy igénytelen szó fülembe mondja:
a lázongás - nem a legfontosabb.
Fontosabb, hogy a harc és a döbbenet
világát s önmagad lásd őszi fényben
- csupaszra vetkezetten - ahogy éppen
vele állsz szemben, s a világ veled.
Az eszmélés a csöndnek gyermeke.
Nem baj, ha folyvást nem kísér nagy zaj.
Hittel, hogy új lomb zöldül tavasszal,
énünk, mi zaj volt, vesse le.
Érzem, hogy valami történt velem,
és nincs más vágyam, csak a csend és a béke,
amelyben halkan levél hull levélre,
hogy abból is mind új humusz legyen.
Ha lombodat időben eldobod,
mindent meglátsz egy bizonyos magasból,
s az ősz higgadt ujját is érzed akkor,
amint végigsimítja homlokod.
(Lothár László fordítása)
Ha izmod vonakodik, még mindig marad egy hamis
mozdulatod;
ha holnapba lát is a szem, még mindig marad egy kudarc,
ami eszedbe jut,
mindaddig, míg valaki azt mondhatja, hogy "Én",
fel nem lázadni lehetetlen;
mindaddig, míg lehet véletlen erény, van bűn, amely
szükségszerű:
és nem létezhet a kert, és nem eshet meg a csoda.
Mert nincs más hely, csak a kert, meg mégse találod,
amíg nem kerested mindenütt úgy, hogy seholse találtad,
csak a pusztaságban;
mert nem is történik más, csak a csoda, de fel nem tárul
előtted,
míg át nem értettél mindent, ami történt, és semmi sem
történhet, aminek ne tudnád a magyarázatát;
s az élet az a végzet, amit nem tudsz vállalni, amíg
a halált el nem fogadod.
Ennélfogva láss, de ne nézz, hallj, de ne hallgass, mondj,
de ne kérdezz:
ez az Elkerülhetetlen, amiről úgy érzed, merőben esetleges;
az a Valódi , ami valóban döbbenetesen elhihetetlen;
amíg csak bizonyos nem vagy benne, hogy álmodsz,
bizonnyal a te álmod ez az egész;
amíg csak nem kiáltod: "Valami tévedés lesz" -
biztos, hogy részed a tévedés.
(Somlyó György fordítása)
Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzasztó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.
Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.
Megmérek minden bánatot:
Rászűkül szemem.
Olyan nehéz-e másnak is,
Vagy könnyebb, mint nekem.
Vajon ők régen tűrik-e,
Vagy újkeletű baj -
Én nem tudom a dátumát,
Oly régóta fáj.
S kik sebesülten élnek is,
És küszködnek vele,
Ha volna inkább alkalom,
Nem meghalnának-e?
Tudom, van néhány szenvedő,
Ki végül mosolyog.
(Utánozhatod csak a fényt,
Ha az olaj kifogy.)
S ha felgyűlne több ezer év
Az egykori bajon,
A fokozatos elmúlás
Vigasz lenne vajon?
Vagy mindent tűrnének tovább,
Ideg-évszázadot,
Kifeszülve a nagyobb kín
S a szeretet között?
Mondják, van sérült számtalan,
Az ok sok lehet.
A halál csupán egyszeri:
Leszegzi a szemet.
Ott van a szükség. A hideg,
A kétségbeesés.
Ha rokon szeme kerget el,
Míg rokon szeme néz.
S bár megnevezni nem tudom
Egész pontosan, ám
Gyötrelmes vigaszt nyújt nekem
Itt a kálvárián
Az, hogy sokfajta a kereszt,
És cipelik, mint én -
És megborzongok: hátha van
Olyan, mint az enyém.
/Gergely Ágnes fordítása/
Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy elaludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?
Hogy ne lesselek s szavam
rá ne simuljon, mint a pilla,
kebleidre, a karjaidra,
és a szádra álmosan.
Hogy ne zárjalak le majd,
önmagadnak adva téged,
mint egy kertet, ahol temérdek
csillag-ánizs, mézfü hajt.
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Égre nézek, s tudom, a csillagok
felől nyugodtan felfordulhatok,
a földön a közöny a legkevesebb,
amiért másoktól félhetek.
Ha tudnám, száz csillag értem ég,
hogy viszonoznám érdemét?
Ha vonzalmunk közös nem lehet,
én legyek az, ki jobban szeret.
Bár őket én csak bámulom,
hisz bennük nincsen ártalom,
mégse mondom, hogy bármelyik
hiányzott volna estelig.
Ha látnám, minden csillaga letűnt,
tanulnám nézni a puszta űrt,
de hogy vak éje isteni,
nem tudnám egyhamar érteni.
(Lakatos Kálmán fordítása)
Freud nyolcvanadik
születésnapjára
Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
Akár a többi szökevény,
akár a számtalan virág ki sose számol,
s a vadak kikben emlék nem világol:
mindannyiunk a Mában él.
Ne Most - próbálják mondani sokan,
és sokan azt is feledik, hogyan
mondják: Vagyok, s ha volna oda út,
mind elnyelné a történelmi Múlt.
Sők megbókolnának ódon-kecsesen
a kellő zászlót a kellő helyen,
s motyogva másznák, mint az ősatyák
az Enyém-Tiéd-Övé grádicsát.
Mintha még mindig ők írnák elő,
és birtok-képes volna az idő,
vagy az volna hibás,
hogy szűnőben az oda-tartozás.
Aztán a kíntól így halnak sokan,
sok egyedül van, mikor halni megy;
hazugság még nem vált be senkinek:
a Más-idő más életekre van.
(Gergely Ágnes fordítása)
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...
Miénk és mégse miénk, külön áll
a barátság szentélyeként,
az év nagyobb részében üresen,
némán azt várja el tőled e szoba,
mit látogatóként csupán te hozhatsz:
hétvége magánörömét.
E házban, mely mögött szabványos erdő,
szemközt traktorral művelt répaföldek,
hol vendéglátóidnak dolga sok,
nem valószínű, hogy sárkányba vagy
romantikába botlasz , - hogy ha drámát
kívánnál, ide sem jössz.
Akármi művelt hangulathoz
akad itt könyv; papír, boríték
levélírónak (bárha bélyeget
nem illik kölcsönadni), -
ebéd és tea közt netán kocsizás,
vacsora múltán pletyka vagy zene.
Ha baj van (kedvenc halt meg,
a szerető megint komiszkodik),
készséggel hallgatjuk a vallomást,
meghányjuk-vetjük, tanácsot adunk,
de ha nagyon fájdalmas az ügy,
nem ütjük bele orrunk.
Bár kezdetben a barátság szava
könnyű, csakhamar kiderül,
igen nehéz jól beszélni e nyelvet,
hisz rokonnyelve nincs, és nem idézi
gyermekszobák, se hálók zagyva hangját,
pásztorjátékét, sem udvari versét,
s hamar berozsdáll, hogyha nem beszélik.
Teendő és távolság szétszakít,
de távollét sem oly szörnyű, ha új
találkozást növeszt föl igazi
élménnyé. Gyertek hát, mihelyt jöhettek,
szobátok készen áll.
Tam-tam keze ügyében dob helyett
doboz keksz, éji rágcsálnivaló.
Ahogy a fegyverek divatja,
az étvágyé is változó:
a napozó, ki kalóriát számol,
üveg kristályvizet kap.
Felicissima notte! Dőljetek hamar
jótékony álomba, hisz bizonyos,
bárki aludt előttetek az ágyban,
csak olyan volt, kit kedvelünk,
mint ahogy tény, hogy vonzalmunk körében
nincs más, hozzátok fogható.
(Fodor András fordítása)
Állj meg óra, hallgass telefon,
Kutya, ne örvendj ízes csontokon,
Csendet most zongora, s puffogó dobok,
Hozzák a koporsót, jöjjetek gyászolók.
Szálljon az égre a gép és sírja el ott,
Vésse az égre a hírt: Ő halott.
Fehér galambnyakat gyászszalag övezzen,
A rendőr is fekete kesztyűt viseljen.
Ő volt észak, dél, kelet és nyugat,
A dolgos munkahét, pihenő vasárnap,
Éjjelem, nappalom, szavam és énekem;
Hittem, örök a szerelem. Tévedtem.
Nem kell már a csillag, kinek ragyog?
Oltsátok ki a holdat, takarjátok el a napot,
Kiszáradhat az óceán, elpusztulhat az erdő,
Úgysem hoz már semmi jót a jövendő.
Stop all the clocks, cut off the telephone,
Prevent the dog from barking with a juicy bone
Silence the pianos and with muffled drum
Bring out the coffin, let the mourners come.
Let aeroplanes circle moaning overhead
Scribbling on the sky the message He Is Dead,
Put crepe bows round the white necks of the public doves,
Let the traffic policemen wear black cotton gloves.
He was my North, my South, my East and West,
My working week and my Sunday rest,
My noon, my midnight, my talk, my song;
I thought that love would last for ever; I was wrong.
The stars are not wanted now: put out every one;
Pack up the moon and dismantle the sun;
Pour away the ocean and sweep up the wood,
For nothing now can ever come to any good.
Csak az öröm, semmi más: az öröm.
Nem a kéj, nem a hír, nem a dicsőség.
Nem az e-világi rang, nem a bőség.
Ám — akár szűkösen — de az öröm!
Nem a közmegbecsültség — az öröm!
Nem a boldogság — e didergő hőség —
de az a hűs, bársonyos eszelősség:
az a józanult téboly — az öröm!
Mert volt a mámor, a torkig telt becsvágy,
volt a gyönyör, volt hány-tucat vetett ágy:
néked vetett ágy — s mindet megvetetted.
Egy életen át az öröm hiányzott!
— Mit az örömtelen sosem feledhet. —
Hisz még a boldogságból is épp az öröm hiányzott!
Az út az esti sétán
lassan sötétedett,
köröttem, mint a búza,
ringott a néptömeg.
S amint a hídhoz értem,
a telt folyó fölött,
szerelmes ének szállott:
"Drágám, a Vágy örök!
Szeretlek, mígcsak Kína
meg Afrika össze nem ér,
átszökken a víz a hegyormon,
az úton a hal dala kél.
Szeretlek, mígcsak a tenger
meg nem szárad fenn valahol,
s a Göncöl, mint libafalka,
az égen ríva lohol.
Elszállhatnak az évek,
de minket összefűz,
ó, Századok Virága,
az első földi tűz."
De így szóltak az órák
zümmögve csendesen:
"Vigyázz, az álnok vén Időt
nem tiprod el sosem.
Lidérces odvak mélyén
hol pőrén áll a Jog,
az Idő vár, lesekszik -
csókolsz? Köhögni fog.
Kín és gond közt az élet
unottan elfolyik,
de az Idő ma-holnap
beváltja vágyait.
A szél a völgybe gázol,
és hóvihar kereng;
ki elmerül, ki táncol,
míg Ő azt mondja: Csend!
Ó, nézz, meredj a vízbe,
amint kezedre dől,
ámulj, örülj, hogy futhatsz
az álmaid elől:
az ágyban a puszta sóhajt,
a polcon reccsen a jég,
s a csorba pohárból ásít
a holtak földje feléd.
hol a koldus bankjegyet árul,
az ártatlan gyermek üvölt,
Jancsit megejti a bűbáj,
és Julcsát elejti a föld.
Ó, nézz hát a tükörbe,
ínséged tükre az;
az élet így is áldás,
habár áldást nem adsz.
Állj az ablakhoz - lám, a könny
arcodon átszalad.
Szeresd nyomorult szíveddel
nyomorult társadat!"
Az órák most megálltak,
kihalt az éji part.
A párok messze jártak,
a víz tovább rohant.
(Gergely Ágnes fordítása)
(Before Sunrise/Before Sunset rajongóknak ajánlom.)
Az idő hallgat, én mondom neked,
az idő tudja, minek mi az ára;
ha én tudnám, tudatnám is veled.
Ha sírunk, mikor a bohóc nevet,
ha balul fülelünk a zongorára,
az idő hallgat, én mondom neked.
Bár nem tudom, mi jót mondjak neked,
mert több a vágyam, mint szavam a vágyra,
ha én tudnám, tudatnám is veled.
Valahonnét csak fújnak a szelek,
valamiért csak hull a lomb a sárba;
az idő hallgat, én mondom neked.
A rózsatő talán még megered,
a látomás valamit mintha várna;
ha én tudnám, tudatnám is veled.
Ha majd oroszlánt ont a zöld berek,
s tavasz ragyog patakra, katonára;
hallgat az idő, mondom majd neked?
Ha én tudnám, tudatnám is veled.
(Orbán Ottó fordítása)
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szived?
Pulyka melle, malac körme
liba lába, csőre –
Mit kívánjak mindnyájunknak
az új esztendőre?
Tiszta ötös bizonyítványt,
tiszta nyakat, mancsot
nyárra labdát, fürdőruhát,
télre jó bakancsot.
Tavaszra sok rigófüttyöt,
hóvirág harangját,
őszre fehér új kenyeret,
diót, szőlőt, almát.
A fiúknak pléh harisnyát,
ördögbőr nadrágot,
a lányoknak tűt és cérnát,
ha mégis kivásott.
Hétköznapra erőt, munkát,
ünnepre parádét,
kéményfüstben disznósonkát,
zsebbe csokoládét.
Trombitázó, harsonázó,
gurgulázó gégét,
vedd az éneket a szádba,
ne ceruza végét.
Teljék be a kívánságunk,
mint vízzel a teknő,
mint negyvennyolc kecske lába
százkilencvenkettő.
Csomagodat ne bontsd ki,
ha véginségre jutsz.
Azért véredet ontsd ki,
amiért sírni tudsz.
A késő fordulásu
eget mig nézheted,
te lassu jajdulásu,
alkosd meg végzeted.
Amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt,
amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt.
"Hol csavarogsz, te vásott?"
Aggódva vár reád,
megvetvén elmulásod,
csendes édesanyád.
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
