Kezet csókol a tisztelet,
a barátság homlokot,
arcot az öröm, a tetszés,
szájat a boldog szerelem.
Csukott szemet az epedés,
tenyeret a remegő vágy,
kart, nyakat, a megkívánás;
minden mást az őrület!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Ma a Költészet napja.
Akinek nincs semmije
A Mindenség ura
Viheti mások Keresztjét
Könnyedén
Érteni csak az fogja
Kit megtaposott
A nagyravágyás
S szemébe nézett önmagának
Ideje felemelni fejed
Lássák tekinteted
Melyben olthatatlan
A szeretet tüze
S gyenge szellőként
Keltető napfényben
Szomjat oltó cseppjeit
Oszd meg a Tudásnak
Törj kenyeret
Taníts meg kételkedni
Engedd útjukra
Az egyedül ébredőket
Éjjel úgyis
Egyformák
Védtelenek
És szépek
Reggelre nem találják
Majd meggyötört testedet
El lehet vetni
A remény magjait
Megkönnyítve
Elrejtését az igének
S kezdődhet
Minden elölről
GAS©2015 Húsvét előtt
Régi-új ajtók előtt állok
Várok kopogással nem zavarom gondolataim
Mi történhet a másik oldalon
Érzi-e hunyorként nyíló lelkével
Saját fontosságát
Mellyel örömet vagy fájdalmat oszt
Leereszkedek a földre
Hátamat az ajtófélfának feszítem
Lassítani próbálom a bennem múló időt
Emlékeim törött gyöngyként
Marokszám szedem össze
Fűzöm fel a csönd zsinórjára
Vágyam várakozó villamosának képe
Mikor elindul a kocsiszínből
A hipotalamusz felé
Apró cinkék
Tavaszi motozása
A napban fürdőző tűlevelek között
Lepedőn felejtett zsoltáros könyv
Boldogságból dagasztott könnyek
Megmaradt reggeli kávé az asztalon
Piacról hozott zöldségek gurulnak szerteszét
Párolt alma kokettál szilvalekváros mákkal
Mélyen alszanak ebéd után
Ébreszti őket a mosógép
Vasalt ingek bújnak egymáshoz
Lágyan szeretkeznek vállfák között
Miután lemegy a Nap
Kezed óvatosan gyúrja
Elfáradt izmaim
Újra kisgyermekké változom
Hallgatom a mesét
Nyálcsorgató álomba távozom
Óvatosan felemelem tekintetem
A nyíló ajtóban meglátom
A meztelen Nőt
GAS©2015
Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyílakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!
Bárcsak eltűnnék hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Nincs semmim, és nincs senki sem
akinek számot kéne adnom.
A test az régen itt hagyott,
egymagamra a szenvedéssel;
most lélek vagy agyag vagyok,
de a béke, az csak nem ér el.
Nem feni rám a fogát a vágy
többé (talán már foga sincsen);
de maradéka, a hiány
itt szaggat rossz térdeimben.
Bejárta ifjuságomat
a szép kísértet, a szabadság.
Most aztán hallgatnom szabad
hogyan párzanak kinn a macskák.
Nem látszanak a csillagok
ebben a nedves hideg éjben.
egyedül voltam és vagyok-
és nem jön aki jönne értem.
Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.
Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,
a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már, – s itt volna már a végem?
Az első hó, akár az első szó
S a gyermek első kacagása,
Mint szőrme, lágyan csillogó,
S úgy omlik, oly puhán a fákra:
Hópelyhecskére prémkabátja.
És szikrát hány, akár a só,
Széthintve nyír-, borókaágra,
De napról napra változó,
Volt-nincs, csalóka még a hó.
A tél fehérlő díszruhában
A fenyőágak közt neszez,
Gogoli dinnyeillat árad -
December-lelke lengedez.
Papírsityakban, rongygunyában
Sürögnek, bajszukat szenes
Dugó cifrázza kackiásra,
Orcájuk cékla, egyiken
Professzoros, zord pápaszem,
Más sodrófát ragad, s a láda
Bengáli tűz gazdát keres.
Vámpír, fakír, huszár, cigánylány,
Kifordított subáju bárány,
Kenderszakállú szerzetes,
Lármás csapatban szánra szállnak,
Kacajra csengettyű felel,
A téli tájat maszkabálak
Emlékei özönlik el
S - egy lélek sincs, s a higanyoszlop
A fagynak megadja magát,
S mi füst- és málnaszínü, foszló
Ködökben indulunk tovább.
A lepedőkbe gyűrt havas táj
Kórházszagában lépkedünk,
S ajkunkra lép, akárha kristály-
Angyal, fagyott lélegzetünk.
S csak márciusban enyhül újra,
S tarkáll, a hó alól kibújva,
Mint térképen, hegyhát, vizes
Szurdik, rügyet bontó füzes.
Letérsz az ösvényről - besüpped
A lábad, szusszanj hát, pihenj meg
Az út szélén, hol sár marasztal:
Benzinszagú a hó tavasszal.
Benzinszagú minden vidék,
De Moszkva környékén a hó
Benzin- és vérszaga maró,
Ama idők emléke még,
Amikor a negyvenes évek
Feltúrt haván a hegy felé
Kúsztak komor páncélosékek...
A hóból elszáll már a lélek,
S mérföldkövek helyett maga
Marad a hó benzinszaga.
(Baka István fordítása)
Mindenkinek boldog új évet kívánok!
Kint téli langy meleg
Aranyló eső cseppjeit ízlelem
Bent falak hűvös
Szorításában gyógyítom magam
Gyermek vagyok
Felelőtlen önző makacs
Hajamat dér lepi
Szöveteim fellázadnak ellenem
Előttem velem fejlődik az élet
Kezemben szuszog rám mosolyog
És látom hogyan múlik el mi volt
Az egyszeri lány álmodó szeme
Egyik elveszített már mindent
A másik puszta akarat
Emlékek képeiből épülő utazás
Érzékek milliárd csillagharcosa
Fogják egymás kezét
Távozó nyíló világ
Búcsút intek mindkettőnek
Már nő nappalom
Sötét férfiasságom megpihen
Hitetlenségemből születik a Fény
Jupiter és Szaturnusz között
Az ajtófélfa egyik oldalán a vágy
Izmos rózsaszirmaiba temetkezem
Másik oldalán a gyötrődő kétség
Vakon látja az eljövőt
Kopár hegyen az emberi szenvedést
Mely szótlanul magába zárja keresztjét
A megérthetetlen nyugalmat
A mindenséget feloldó szeretetet
GAS ©2014 Karácsonyán
Tollam futtatni könnyedén
mint korcsolyát a tó jegén
jó volna szálljak magam is
fürge szerszám amerre visz
és útközben révülten annyi
tömérdek gondot elfeledni
még névsorolvasási énem
is elveszteni aprópénzem
de botorkál a toll a láb
módjával csatangol tovább
nógathatom már sose száguld
ahogy rég istenigazából
mégis remélem ez a tempó
azért épp valamire lesz jó
szem könnyebben észrevehet
útszélen is drágakövet
vagy csak fatörzsön furcsa rajzot
a ritka perc mire fölajzott
Ujjaim lassan formálják a szavakat
Miközben fénysebességgel száguldanak
Az őket létrehívó agysejtjeim
Köztük szabad vagyok egészen
Vagy kétségeim a jóra törekvésben
És a véges idő eldöntötték már a jelentést
Könnyedén folynak ki a könnyek szememből
Mint az egy napra előjegyzett könyvem lapjain
Megjelenő képek igaznak tűnő gyöngysorai
Van-e saját énem már nem tudom
Azonosultam mindazzal amit lélekszűrőm
Szócsillagok milliárdjából befogott
Elég a tömeg vonzása ahhoz
Hogy minden megérintsen
Én pedig magamba fogadjam
Ostoba kritikával karcolom
A bazalt felszínét
De nem kérdezem meg
Miből van az anyag
Miért nincs két egyforma leves
Hiába azonosak az összetevők
Nagy vagyok mások
Tovatűnő pillanat
Magam előtt
Vagy elvárás esetén arany leszek
Melynek fénye elvakít
De nem látom meg tőle az én utam
Egyszerű fehér lapnak kellene lenni
Újrakezdeni a tanulást
Szeretve lenni magam szeretni
GAS©2014
vihar jégeső elemi csapás
így ért ez a kései szerelem
elhagy minden racionalitás
felnyílt fekély megint az életem
váltja egymást világos és sötét
remény és reménytelenség dobál
alig éreztem bőröd melegét
az úton mindig térdig ér a sár
sodor sodor az iszapos folyam
ha feldob is újból alábukom
a ragyogás milyen anyagtalan
az a kék ég milyen mélységbe von
az ember megvénül de nem tanul
csak szeretlek reflektálatlanul
Mint az a kőfejtő
aki sziklák közé szorult -
Nem vettétek még észre
hogy minden örömötök
két bánat közé ékelődik?
Ezért tűnik nékem mindig úgy
minden mosolyotok kezdete
mintha éppen akkor
hagytátok volna abba a sírást -
s minden mosolyotok végén
mintha már ott fuldokolna
a következő sírás kezdete -
Az a kőfejtő is
amikor reá zuhant a szikla
és odalapította a másik sziklához
olyan volt mint a váratlan boldogság
két szomorúság között -
csak kivillantotta fogát
mint akit valami akkora öröm ért végre
hogy most már mindörökké
csak mosolyogna
Az arcomtól nem vártam
semmi jót. Fáradt tanárarc,
ráadásul benne kell még
hazamenni. De amikor
tükörbe néztem, és nem volt
se a mosdó fölött
tükör, se benne arc,
azért az meglepett, mint hirtelen
halálhír. A szemem fókuszát
félútra vontam, a semmire
Ne alázz meg engem, Isten
A halál szemei előtt!
Ha a testem elragadja,
Könyörögni legyen időm,
Hogy a lelkemet ne engedd,
Ne a semmibe zuhanást.
Nem a rothadás riaszt, csak
Ha az öntudat elenyész.
Hova lesz a vágy, az emlék,
Hova akkor az akarat?
Mi marad belőlem aztán,
Mikor égnek a zsigerek?
Por a porcelánpohárban,
Temetőbeli felirat.
És a vers. A porba írva,
Ami kész, ami töredék.
Suhogó csendben dombon állsz,
szirmokat ejt a homlokod,
fejed körül az éles szépség
ezüst örvénye kavarog.
Hegyek hajolnak púposan,
színek mozdítják szárnyukat,
lágy formák körül tekeregnek
a keményedő vonalak.
Tárul a mélység, szétfutó,
egymásba villogó terek.
Fény gyűrűz szálkás fák között,
nyújtóznak zsibbadt gyökerek.
Vízként ragyog a csorduló,
meg nem született pillanat.
Folyékony csoda a világ
e folyton mozgó héj alatt.
Ma nem lehet, ma nem lehet,
majd holnap írok levelet.
Most én csak egy szót küldök Hozzád,
a többi helyett követül.
Egyedül akar szólni Hozzád
az a szó, egyes egyedül.
A szép kezedhez, szépen izzó
szemed elé, szép Mária,
egyedül indul az a kis szó,
ne kelljen sorba állnia.
Meg azt reméli az oktondi,
úgy majd inkább észreveszed,
talán rá is fogsz mosolyogni,
szólsz hozzá, visszategezed.
Lám csak, hogy rontom el a dolgát,
ontom a szót, én ostoba!
Maga körül ha ennyi szót lát,
tán el se indul most oda.
Vagy elmegy Hozzád csakazért is?
az a szó nem maradhat el?
vagy ott is van már és beszélt is?
és tollvonás se kell?
Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy
Kína mondja: a Tízezer Dolog,
az Egész Élet. Napfény, hópehely.
Nőkből, lányokból még egy tízezer.
Tízezer dal, kép, szobor. A tudás.
A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs.
Tízezer álom, vers és gondolat.
A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt
a lélek. A bors keresztmetszete.
Repülőgépről Svájcra nézni le.
Egy távolodó csónak. Meduzák
Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág
a börtönből. Kislányom mosolya.
Az igazság. A régi Korcula.
Mosztár tücskei. Párizs. Titisee.
Tíz fényévem a Sziriusz felé...
Nem, nem, így a leltár is töredék:
Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!
De jó, hogy jöttél, drága. Soha jobbkor.
Lázam van és ezt nem gyógyítja doktor.
Szörnyűk az éjszakáim. Iszonyú
hullámok jönnek, véres uszonyú
halak úszkálnak. És még rosszabb ébren.
Akkor a láz dörömböl, mint a dob,
tép, mint a tigris, ide-oda dob.
Nem ismerek meg senkit és nem értem
senkinek a szavát. Csak a tiédet.
Lázam van, mint a napnak nyári délbe,
vagy mérges őszökön, kialvófélbe,
mint annak, aki a napon megégett,
vagy mint az összekötözött bolondnak,
vagy annak, akit sütni kezd a máglya,
vagy nők kötik ki és köré tolongnak,
testén a kés és még mindig nem vágja.
A lázmérőnek annyi foka nincs,
puszta kezeddel mérd a lázam, drága,
vesd le a kesztyűd szépen és tapints
a láz fészkére. Az az orvossága.
Úgy jöttél te, ahogy vártam,
váratlan az égből,
Égi tündér szállt le hozzám
a habos kékségből.
Szűzmeztelenül ragyogva,
fél eget befogva,
hátrahajló két szép karja
közül mosolyogva.
Jöttél, jöttél, kicsinyedtél,
itt-ott pelyhesedtél,
mire földet ért a lábad,
földi szép nő lettél.
Boldogtalan voltam addig,
akkor boldog lettem.
Most felnézek és te újra
ott lebegsz felettem.
Ugyanúgy, mint érkezőben,
csak még ragyogóbban
és most egyre növekedve.
Most már távozóban.
