coppelia

Ha így szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz:
- Kalauz úr,
hogyha ma este hazamegy,
ölelje meg nagyon a feleségét,
dicsérje meg, ami épp rajta van,
akár az ócska pongyoláját -
Ha így szólnék -
ugye... bolondnak tartanának?

 Ha így szólnék a bottal kopogó
 nyugdíjas bácsihoz a boltban,
 mikor épp forintjait guberálja,
 végül levágat tíz dekát
 a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből:
- Bácsi! Itt van ötszáz forint.
Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
nem számítottam rá. Fölösleges. -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
- Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
- Gyere, fiam,
üljünk le valahol, s te elmeséled,
mitől nőtt vállig a hajad,
mi ellen mered ez a tüske
tejes arcod körül,
s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
kérlelhetetlen? -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék padon sütkérező,
újságpapírból eddegélő nénikéhez:
- Néni, jöjjön velem,
amit szeret, azt főzök vacsorára,
puha ágyat vetek,
előtte pedig mindent elbeszélhet,

a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is,
és szegény jó ura szívszélhűdését,
és hogy mivel ültette be a sírját,
azt is, milyen a szomszédasszony,
azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.

Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
De éjjel egyszer - maga úgyis sokszor
fölébred -
keljen fel, takarjon be engem,
mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ...
Ha így szólnék -
ugye, bolondnak tartanának?

Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szívünket.

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A
mindenség tündöklő titkaira,
arra, ami adat és gondolat
s ami csak villózik e név alatt,
a képre kint, a tükörképre bent,
s amit a tükör önmaga teremt.
A valóság üres kereteit
építgettem, mint méh a sejtjeit,
s vártam, amit majd a tapasztalat
gyűjt bele, a mézet, az igazat.
És gyúltak bennem álmok és csaták,
hitek próbái, pörök, kritikák,
szedtem magamban, okkal, oktalan,
ami jött, por, mag, pelyva, színarany:
száz éden zárult, nyílt száz új szezám,
s csak én maradtam igazi hazám,
én, a néző... Azt adja a világ,
amit belelát a kíváncsiság.

Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.

Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.

Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.

Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.

Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.

Minden emberben fa lakik,
ágaira fészkel a hit,
s dalol, mint valami madár,
míg le nem üti a halál.

Minden fában lélek lakik,
az emeli az ágait,
és fészket óv, szélnek feszül,
s szenved - már majdnem emberül.

Váltja az este lassanként ruháját,
mit régi fák karéja nyujt elé;
nézed: s otthagy a táj, kettőbe vált át,
egy ég felé tart s egy a mély felé;

otthagy, egészen egyikhez se kötve,
nem oly sötéten, mint a néma ház,
s nem oly bizton esküdve az Örökre,
mint az, mely kél, s csillagként éjszakáz –

otthagyja (szóval föl se fejthető)
léted riadtan, érve, óriásnak,
úgy, hogy benned ma fojtva, s értve másnap,
váltja egymást a csillag és a kő.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Esik
Ébredek
Esel
Megtartalak
Esünk
Egymás karjaiba

Fogunkban
Szorít
A láz
Ujjunkban
Tört
Percek
Koppannak

Számolják
A múlt időt
Jelzik
Hidegségét
A leírt szónak
Elsimítják
Mit nappalok nem
Csak éjszakák tudnak

Helyet adva
A biztonságnak
Takaró alatt
Már nincs mit keresni
Csak megtalálni
Testünkből kilépve
Szabadon
Zuhanunk
A hipotalamusz felé

Ellentétes töltéseink
Kiegyenlítődnek
Szikrát vetünk
Álmot aratunk
Melyet nem követ
Hallható égi zene
Ösztönösen
Összekulcsoljuk
Kezeinken át
Lelkeinket

GAS©2012

 Mi ketten egymást meg nem értjük,
 Nagyon sajnálom, asszonyom,
 De ha nem kellek szeretőnek
 Egyébre nem vállalkozom.
 Például arra, mit gyakorta
 Szónoki hévvel mond kegyed,
 Hogy meggyötört szegény szivének
 Legjobb barátja én legyek.

 Legjobb barát! szavamra mondom,
 Megtisztelő egy hivatal,
 De nem vagyok hozzá elég vén,
 S ön aggasztóan fiatal.

 Ön csupa élet, csupa illat,
 Lángol vakít, hevít, ragyog,
 Hát hogyne szomjaznám a csókját
 Én, aki angyal nem vagyok?

 Olyan kevés amit kivánok...
 Ha osztozkodni restel is,
 Legyen a tisztelt lelke másé
 Nekem elég a teste is.

 Legyen lelkének egy barátja,
 Kivel csevegni élvezet,
 De ez az őrült,
 ez a mamlasz,
 Ez a barát nem én leszek.

 Legyen övé minden
 poézis.
 És az enyém: csak ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
 A ruháját viszont csak én.

 Hogy ez a hang szokatlan önnek,
 Kétségbe, kérem, nem vonom,
 De annak, hogy megértsük egymást
 Csak egy a módja asszonyom:

 Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
 Rosszat is, jót is osztogat,
 Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
 Vagy nekem adjon jobbakat!

Kétezer évvel ezelött Dzsuang Dszi,
 a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
 és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
 s a lepke vígan táncolt a napon,
 és nem is sejtette, hogy ö Dzsuang Dszi...
 És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünödve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
 hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét
 vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dzsuang Dszi!
 Ki voltál? Te vagy: Dzsuang Dszi! Te hát! –
Ö mosolygott: – Az álombeli lepke
 épp így hitte a maga igazát! –

Ö mosolygott, én vállat vontam. Aztán
 valami mégis megborzongatott,
 kétezer évig töprengtem azóta,
 de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
 már azt, hogy minden kép és költemény,
 azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét,
 a lepke öt és mindhármunkat én.

Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.

Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent – nem remélni…
Hogy csak az édes csönd legyen veled…

Magányos vándort messze utadon
mindenütt utólér a gondolatom.
Tudom, hogy hol vagy és merre jársz,
tudom, mid hiányzik és mire vársz,
tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod,
tudom a nappalod s tudom az álmod.
Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad,
tudom a kínod és tudom a vágyad,
tudom az ujjongásod és a lázad,
tudom, ha dac hajt s űz az alázat,
tudom, ha béke enyhít s hív a harc
S tudom, hogy rólam tudni sem akarsz.

Az este lassan leveti ruháit,
miket a vén fák karja tart alul;
nézel: s a táj előtted ketté válik,
ez égbe lendül, az mélységbe hull.

S magad maradsz: egészen egyiké sem,
nem oly sötét, mint ez a néma ház,
s nem úgy az öröklét igézetében,
mint esti csillag, mely az égre hág.

S veled marad (szó szét nem fejti ezt)
bús életed, mely érik égig érőn,
míg néha korlátoltan, néha értőn,
hol kő lesz benned, hol meg égitest.

(Fordította: Farkasfalvy Dénes)

Már nincs más hátra, világos beszéd kell,
nehezen buggyan belőlem a szó,
mert visszatartja a sértett szemérem,
mint könnyeit a késve zokogó.

Visszafojtottam, mint rügyét az ág,
ha késik a nap s marcangol a szél.
Lesz-e gyümölcsöd, későn nyílt virág?
Mondd, lesz-e szavam, mely szívedig ér?

Csalóka szellő nem hoz-e fagyot,
melytől a bimbó dermed s feketül?
Mit válaszolsz, ha feléd hajolok,
kérlelve és dadogva emberül?

Élni! Hogyan élhetnék nélküled?
Ne perzselj kétkedésed parazsával.
Lásd, odakünn a tavasz lépeget
s a vad földet befödi illatával.

Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág.
Tavasz van megint, tavasz van újra,
s az ember, az ember messzire lát.

Ó, szép tavaszom, kedvem kibontó!
Annyi, de annyi bús napon át
Tebenned bíztam, Tetőled vártam
keserű szívem szép igazát.

Bontsd ki a kedvem,
bontsd ki: lobogtasd!
Halovány arcom
fényedhez szoktasd.
Simogasson meg
barkáid bolyha,
sápatag vérem
fesd meg pirosra.
Remény-emlődből,
öröm tejével
szoptass meg engem –
igaz igékkel.

Szépíts, erősíts,
beszélj hozzám,
Tavasz-világom,
Tavasz-anyám.

Te szültél, te nevelj:
fiaddal ne perelj!
Elestem, emelj föl:
ne hagyj el, meg ne ölj.

Apaszd el bánatom,
könnyeim töröld le.
Ékesítsd fejemet,
ragyogjon fölötte
örökzöld május-ág.
S ringassák álmaim
illatos orgonák.

Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág:
Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom,
keserű szívem szép igazát.

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
  
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
 
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
 
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
 
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
 
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
 
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Ma van Tóth Árpád születésnapja.

ez a hold is ugyanaz
el is múlt az a tavasz
volt már ilyen telihold
ami volt egyszeri volt
álltak már a fák ilyen
néma hadseregnyien
s megindult már a sereg
tavaszt telet nyerni meg
volt már olyan hogy a nap
fényétől ki-kilyukadt
az az árnyék ami mint
páncélját mint a kitint
hordta a fát házfalat
se a fából
se a házból
mára semmi nem maradt

ez a kezdet ugyanaz
éppen ugyanaz a vég
ami télen behavaz
olvad tavasszal a jég
az a búzatáblanyár
s minden mi valami már
valahogy a semmi még

Isten megnyomja a tavasz-gombot,
s a régi verkli pattogva beindul,
a rigó kiköpi a téli szutykot,
csőrt csücsörít s fütyül bolondul,
a rügyek apró rajzfilmgyárak:
megrajzolják a millió levelet,
szuszog, dohog a vakondjárat,
megindul a forgalom odalent,
a nárcisz kis pöckét kinyomja,
a kapkodva vetkőző égre mereszti,
a vadrózsának tavalyi a rongya,
hullna már, de még nem ereszti,
dagad az akác nyakán az ér,
az éltető nedv lüktetve kering,
bámulok a kertben ösztövér
apadó hitemel, s megtelek megint
együgyű csodával, éltető nedvvel,
s kinövök a földből, mint a bokrok,
s motyogom, vén bolond, gyermeki hittel:
jól van, isten, kapsz egy libacombot!

Zöldülni tanul a fű,
nő, növekszik egyre, nézd!
S mit csinál a napsugár?
Tanulja a napsütést.

Bólogat a hóvirág,
szél tanítja rá - na nézd!
Hát a szagos ibolya?
Tanulja a kékülést.

Hazaszáll a fecskepár,
a szúnyogoknak hada, nézd!
még csak zirrenni se mer,
tanulja a remegést.

Zörögni is elfelejt
erdő alján a haraszt,
némán figyel: a világ
most tanulja a tavaszt.

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!