Künt őszi szélben hull a lomb remegve,
s nehéz cseppek verődnek ablakodhoz,
a te nyílt levélkéket böngészve gondolsz
egyetlen órán teljes életedre.
Sok édes semmit tékozolva hordoz
a múltad: ajtód nem nyílt, bárki verte,
de jobb is így a tűznél szenderegve
mélázni, míg künt nyirkos szél sikoltoz.
Igy nézek én is gondjaimra itt benn.
Szívemhez ó-meséktündére járul -
körül köd ül, gomolyog mind telibben.
Suhogás zizzen, omlik egy ruhárul,
padlómon lenge lábak lépte libben,
s szememre két lágy, hűs kezecske zárul.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.