coppelia

Jaj, istenem, hogyan szeressem?
Egy mód marad csupán: nagyon.
Egymásnak tőr vagyunk mi ketten
és egyedüli oltalom.

Nem lesz könnyű vele az élet,
de nélküle nem élhető,
ha összeadsz két gyöngeséget -
kijöhet abból egy erő.

Ilyen a matematikája
a szerelemnek - logika
nincs benne. Egyetlen akadálya:
osztással kell szoroznia.

E feles számrendszer - mi bölcsre
s balgára végzetes lehet -
saját dugába dől, ha össze
nem osztható az egy meg egy.

Tudom, ha nem is hiszek benne:
ő velem összeosztható.
Oldjuk meg együtt. Ez a lecke.
S majd jegynek jó lesz rá a jó.

Hacsak nem a férget a föld alatt,
mely széjjelmarja majd az ajkadat -
hogy ember akartál lenni, hű, derék,
s asszony lehettél csak, semmi egyéb.

Kit érdekel, kit érdekelhet már ma
lázadásod s bús éjszakáid száma?
Hajad, ha őszül, s nem karcsú már bokád,
a lelked senkit sem érdekel tovább!

Kit érdekel, hogy sohse voltál boldog,
mert gyarlóságod szégyenkezve hordod?
Vétked lemosni nincsen mód, se vegyszer.
Asszony lettél: véged, ha megöregszel!

Valaki énhelyettem ittmaradt.
Elcseréltem vele a sorsomat.
Futamoz álmosan a zongorán,
temetőbe sétál ki délután,
gyereket pólyáz, szekrényben matat.
Valaki énhelyettem ittmaradt.

Az énnekem szánt sorsot pergeti.
Ezt a kisutcát hagytam itt neki,
ezt az ecetfát nyarai felett,
hitvesi ágyat, dombos szigetet,
halálig-biztos társat hagytam itt,
ki ősszel rá meleg kendőt terít,
keresztelőket, temetéseket,
boros-toros, bő nevetéseket,
víg névnapokat, apró gondokat,
sereg rokont, derék utódokat,
lángok-falta, vad esztendők helyett
tisztes nyugalmú, hosszú életet,
s csak néha egy névtelen sajdulást:
ezt akarta - vagy mást? Valami mást?...

Valaki énhelyettem ittmaradt.
Küszöbére csempésztem sorsomat.
Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
Nem merek benézni az ablakán.

Nemet mondok
Mert nemes nem vagyok
Egyszerűen keresem azokat
Kik igennel felelnek
Az életre

Falak között álmodok
Közös holnapot
Érzem hogy a magfúzió hat
És átfutnak szempilláim
Redőnylécein a sugarak

Próbálom megérteni
Hogyan törik szét a gránit
Mosolyod alatt
Miért olvad meg a jég
Ha közel vagy

Mimózák vonulnak fel
Ablakom előtt
Partok hegyek
Közé szorítva
Borotváltan

Nem tépem le
Nem érintem
Nem viszem
Magammal
Nem őrzöm

Csak gyönyörködöm
Képét beégetem halántékom
Lebenyébe
Tüdőmbe szívom illatát
Bódít megtermékenyít

Míg azt nem mondja igen
Hiszek az evolúcióban
A természet törvényeiben
Mert ez az egyetlen Út
Igazság és Élet

GAS©2013

Idő-Isten járt ablakunk alatt;
szárnyas lovának lépte szörnyü tik-tak –
s amerre zengő lába elhaladt,
éjféli utcánk szellemei ríttak.
Az esztendők adóját szedte be:
a falakról pergett a vakolat,
s ki ezt, ki azt a zsákjába vete:
hullt hajból csokrot, pár kitört fogat…
Meg sem köszönte, s már loholt tovább.
Itt ifju isten volt még s haja fénylett;
de elaszott, jutván az úton át,
s már túlfelől tarkoponyáju vén lett.
Így lassitott az ablakod alatt.
Foga terád, kincsem, régóta vásott!
Bezörgetett – iszonyu pillanat! –
Még most is hallom rémült visitásod.

Nézem a márciusi havat
Majd lezárom szemem
Arcomat az ég felé fordítom
És hagyom hogy a hópihék
Mindent eltakarjanak

Nem marad más
Csak a gondolat
És a mosoly
Melyet Ti adtok
Féltve őrzöm mind a kettőt
Mint gyermek a titkokat

Már nem ismerem meg hangomat
Csak feloldódom szavaitokban
Elmerülök az illatokban
Vágyaim a Hegyekkel mérem

Nektek adom a Hajnalt
Az álom utolsó sóhaját
Reggel kereslek
És megtalállak
Ott vagytok
Mikor az ízeket
Érzem a számban
Ha leszakítom a
Gyümölcsöket
Lépteimben
Menekülőn
Némán ordítva
A fák lombjain túl
Este a takaró alatt
Együtt bújunk el

Ki Zene vagy, mért bús a zene néked?
Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár
Mért szereted azt, ami kínnal éget?
Mért fogadod gyönyörrel, ami fáj?

Ha egybezsongó ütemek kimért
Frigye, összhangja bántja füledet,
Mind csak korhol, szelíden, amiért,
Nőtlen, te, rossz a társas-éneked.

Halld, egymásnak mily édesen felelget
Kölcsönös rendben s hitvesként a húr,
Mint mikor férj s a boldog nő s a gyermek
Dala egyetlen dallammá simul:

Szövegtelen dal, s dús egysége csak
Azt zengi, hogy magadban senki vagy.

 (Szabó Lőrinc fordítása)

Kristályos-ködös homályban,
Álomi káprázatom:
Ismeretlen arca-árnya...
(Étterem-különszobában
Asztalon palack borom.)

Cigánydalok vijjogása
Távolabbról szállt ide,
Hegedűk ködös siráma...
Szél hatol s szüzek virága
Karcos tükrök mélyibe.

Szemtől szemben - s égve-kéken
Megmutatkozott a tér.
Ó, Magdolna! Ó, Magdolna!
Sivatag sunyó tüzében
Lángokat lobbant a szél.

Szűk kupád s a téli éjnek
Ablakán túl hó vakít -
Csak az élet fele volna!
S viharon túl - dél hevében
Perzselődnek tájaid!

Minden kínzást megbocsátva,
Becsmérlést, dicséretet,
Vipera-mosolyokat, s a
Koldulást is, - törd szilánkra
Serlegként az életet!

Hogy a hosszú éjek ágyát,
Meg ne töltse vágy s a kéj!
S ha a hegedű visítna,
Megriadt szemek világát
Oltsa ki halálos éj!

Oly egyszerű ez: ha elvesztelek -
belepusztulok. Bármi lesz veled:
autó üt el, cserép zuhan le rád,
vagy ravatalod lesz a betegágy -
én utánad halok, nincs más utam.
A sorsomat kezelni egymagam
már túlontúl önállótlan vagyok,
élek, ha élsz - s ha meghalsz, meghalok.
Oly egyszerű ez. Semmi komplikált
nincs abban, hogy csakis harmóniát
fog fel fülem, hangom is puszta csend,
ha nincs másik hang, mellyel összecseng.
Megírták mások már, mi vagy nekem:
lányom, anyám, húgom és kedvesem,
testnek s kenyér, parasztnak a föld,
prófétának ige, mely testet ölt,
te vagy a fény az éjszakában - oly
banális mindez s mégis oly komoly.
Nekem te vagy a velem-futó magam:
kétágú útnak egy iránya van
s ágaink párhuzama oly szoros,
hogy a tekintet szinte összemos.
Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:
mikor magadhoz - hozzám vagy te hű,
magaddal azonos csakis velem
lehetsz mindig már.
Ez a szerelem.

Falaim egyre vastagabbak.
Éveim egyre vékonyabbak.
Évszakokat villant az ablak.
Vicsorgó tükrök megharapnak.

Aszály mögöttem, üszkös évek.
Lapály előttem, tüskös évek.
Amennyit magam, annyit érek.
Egyedül semmitől se félek.

Csak senkit többé meg ne szánjak.
Maradjak ég-föld vándorának.
Magam-leverő lázadásnak.
Magam vétkéről számadásnak.

Szeretnék addig élni,
míg élni érdemes.
Míg szívem nem öregszik,
hajam még nem deres.

Amíg öröm a munka
és tisztán lát a szem,
amíg a nap s az éjjel
mind, mind enyém leszen.

Szeretnék addig élni,
míg csábít az öröm,
míg bíztat a reménység
e földi körökön.

Míg szabad lesz a lábam
és erős két karom,
amíg az élet terhét
cipelni akarom.

Amíg a nyári szellő
szivemben lengedez -
szeretnék addig élni,
míg újra béke lesz...

 Kéz az ölelésben megtalálja lényegét
Láb ha futhat értelmet ad az útnak
Agyad mikor kószálni indul kitárul a tér
S a lélek becéző szavakba önti szerelmem

Nekiindulok nehéz párás nap után
Érzem súlyát lassuló lépteimnek
A pocsolyákat sem kerülöm
Mert talán azért vannak
Hogy én belelépjek

Felettem setét felhők tartanak röpgyűlést
Összebújnak bár itt lent nincsen hideg
Végtelennek érzik a közösséget
És örömükben sírva fakadnak

Mennem kellene léha nézelődés helyett
Tanulni az új világ hamis szabályait
Elfogadni Befogadni mormolom magamban
Összetolul a nyál éhes torkomban
Köpni szeretnék de meggondolom

Útkereszteződés
Pirosan világító lámpák
Nem szabad megállni
Vagy mégis
Igen madarak kémlelik poroszka mozdulataim

Mit akarok és ők mit akarnak tőlem

Csak köszönteni Téged
Köszönni azt hogy megszülettél.

GAS©

Most kellene elmondani,
mennyit jártam utánad, most, amikor
ismerős már a visszeres lábak tétovasága a lépcsők előtt,
ismerős a megromlott hétköznapok szaga vasárnap reggelenként,
ismerős a pénztelenség
az éttermek
pörköltszagú bejáratánál,
ismerős a gyávák hazudozása,
a sarokbaszorítottak megalázkodása,
és ismerős az álmodozás,
hogy egy sohase-összeizzadt ágyon
tiszta ingben várakozik rám valaki-
Most kellene elmondani:szeretlek,
most kellene mindent elmondani rólad,amikor
ismerős a penge a csuklón,
s a keserű orvosság-íz
az összefogdosott poharakban,
ismerős,ahogy szorongástól
vibrálnak az erek
lehangolt gitárhúrjai,
ismerős,ahogy szorongástól
a végső nekifutás alatt-
Most kellene elmondani:
egyetlen szerelem vagy,
mert az összes magányt ismerem általad.

 
Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölém borulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.
Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.

 
De addig mennyi elfutó vonat,
de addig mennyi vertszárnyú madár,
de addig mennyi mázsás virradat,
mennyi perzselt, koromszárnyú levél,
de addig mennyi testté-lett hiány,
és mennyi karrá-nem-lett ölelés,
falakról visszapattant nevetés,
mennyi sikongó mentőautó,
mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró,
mennyi nehéz kosár, hány temetés,
mennyi betű, mennyi szívpercenés,
hány nem és hány miért és hány soha,
hány mégis, hány azértsem, hány talán,
és mennyi szó, hűvösen cseppenő,
és mennyi szó, torokban, szálkaként,
és mennyi szó, szendergő ekrazit,
és mennyi ékírás a homlokon,
hány irgalmatlan, véletlen tükör,
és mennyi apró vesztett háború,
hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs,
mennyi szívetrobbantó csengetés,
mennyi hazajövés, hány elmenés.
De addig, addig, addig is,
de addig, addig is,
de addig is....

Kincses Veronikának

Mióta elment a hajó:
nem tudom, miért kék a tenger.

Csak azt tudom,
hogy nem csupán körülölel,
de hurkol is
a cseresznyevirág illatú csönd.
Csak azt tudom,
hogy az alkonyat
nem rózsaszirmok színét idézi többé,
hanem a kihúnyó tűz
megbicsakló pirosát.
Csak azt tudom,
hogy nem csupán távoli rizsföldek
fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
de vöröskövű sivatagok
mérgező porát is.

Csak azt tudom,
hogy házacskám bambuszfalának résein át
szobámba szivárog a szorongás huzata,
amely most csak halaványra lehel,
de a lelket is kiviheti belőlem
egy napon.

Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
Azt már nem tudom.

All the friends I believed in
I believed in for a while
They had their flair
They had their style
But nobody quite got it right
Nobody knew just how it feels to dream
Dream...

But sometimes when I'm dreaming
And I dream a lot these days
I need someone who understands
Who leads me through the haze
It's only when I'm dreaming
That I fall in love for real
But I wake up screaming
Sometimes when I'm dreaming

And it's now that I need a friend
I reach out for the phone
Nobody's there, nobody's home
Though it may not be right to give up the fight
I'm sailing away
Now I'm on my own
Alone...

But sometimes when I'm dreaming
And I dream a lot these days
I need someone who understands
Who leads me through the haze
It's only when I'm dreaming
That I fall in love for real
But I wake up screaming
Sometimes when I'm dreaming

But I wake up screaming
Sometimes when I'm dreaming

Szárnya van az éveknek, kedvesem
elszállnak napjai a tenyeredről, akár a madarak.
Eljött az ősz,
távozót krúgatnak
az égre ékelődő,
fölszálló darvak.

Hullatja dérverte
levelét a nyír,
éjjelente csillagok hulldogálnak az
égi csillagfáról.

Jöjj, kedvesem, gyűjtsük össze,
amit a nyár adott,
ízleljük édességük,
s tegyük el télire
a télirevalót.

De hadd maradjon köztünk
ennek az ősznek
néhány pirosba
játszó levele.

Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.
Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.
Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és
magad megadni késztet a férfiölelés.
A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.
De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.

Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!
Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,
mikor számban csupán még jövendő íz zamatja
édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!
Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.
Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!

Aztán nem láttalak. Nem jöttek csókos esték.
Téged az ágyba döntött a szigorú betegség,
keményen ágyba döntött, aztán a sírba vitt,
s elvitte veled együtt testednek titkait.
És vége, vége, vége. Elmentél csókolatlan.
A csók örök adósság. Míg adhattam, nem adtam.

Ó elszalasztott éjjel, ó bölcsnek hitt lemondás!
Hol már a szád, a melled? A tested puszta csontváz,
tested, mit érintetlen átadtam a talajnak,
a föld ölelt először, rög csókolta az ajkad,
elhódított a vén föld és én azóta folyvást
siratom kora véged s a csóktalan bolyongást.