Névnapodra mit vegyek?
Vegyek húzós egeret?
Vonatot és síneket?
Kék építőköveket?
Nem már tudom mit vegyek!
Néked tavaszt rendelek
Bodzafát és kék eget
rajta csokros felleget.
Megrendelem jó előre
A virágot a mezőre
Tél után a lomb-nyílást
betegségre gyógyulást.
És ha meglesz egy napon:
bedobom az ablakon.
Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!
Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.
Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.
Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!
Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.
Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba,
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.
Fekszem a padlón
Kiterítettek
Megnyugtatja testemet
A hideg föld
Félnem kellene
Remegni hogy vége
Mégis nyugodt vagyok
Egészen
Látom magam
Mosolygok
Izzadni fognak
A szállítók
Munkát
Humuszt adok
Az utánam
(V)étkezőknek
Indulok
Mert indulat vagyok
Segítek
Mert a pokolba vezet
Szavakkal
Fejezem ki önmagam
Veletek
Mert nincs másom
Kevéssel a sok helyett
Hallgatok
Mert közeleg az éj
Akarat gyermekem
Aludni tér
Álmát őrzik
Bükk szemű
Angyalok
S mikor
Hajnalpír
Köszönt
Leírom
Ki hozza a csillag
Fényét a Földre
GAS © 2012 Karácsonyán
Futsz előlem
Mint vékony fénysugár
Lassan záródó ajtó résében
Kifolyik ujjaid között az Idő
Minden nap sötétben érkezel
Hangod elillan a térben
Nem alszol jól
Gyorsan étkezel
Keveset de mélyen vétkezel
Nincs megállás
Csak zuhanás
A fáradtság sólyomtestébe
Becsapódás a Semmibe
Agyad üres
Újraírható
Hegyen vagyok
Körülölel
A ködbe vesző
Inverzió
Felettem
Világosság ragyog
Magam vagyok
Egyszerű és teljes
Jégbe zárt
Törzsemet
Olvasztja
A Nap
Folyik a víz
Száraz év után
Kerítést bont és emel
A hallgatás
Karjaim nyújtom
A fény felé
GAS © 2012 Karácsonyán
Rólad írok mikor a hajnali csillagok
Részegen nekidőlnek a ködnek
Rád gondolok miközben az ég
Harmatcseppjei arcomra fagynak
Téged kereslek azon az úton
Melyet azt hisszük magunk járunk
Rossz óra kattog szívemben
Nem látlak csak hangodból ismerlek meg
Rácsokat emelt életem köré az Idő
És én alázattal viselem rabruhám
Tegnapok kontúrjai lesznek egyre élesebbé
Minden éjjel zsoltárokra alszom el
Romokat hagyunk mindenütt
Ha elvonul az ár
Rakódik guanó
Tiszta gondolatra
Tengerré változik
A hiány
Rozsdás testek terek mindenütt
Várják az újrafeldolgozást
Rájuk borult egy halott nemzet
Ostoba szégyene
Temeti őket
Vörös föld
Rohanó lábak
Halmozó kezek
Rátarti elnyúló pillanat
Könnyekbe fojtott törekvés
Tévedő akarat
Merre szaladtok
Rokonaim vagytok a bűnben
Fájdalomban és reményben
Rázkódom veletek együtt
Tömegközlekedési eszközön
Teszem helyére mandalám
Homokszemeit csendesen
Roppan a jég vékony hártyája
Olvasztja lelkem súlya talán
Rálehel az erdő
Pipáló csendje
Tenyerében hordozza
A szerelmet
Rólad írok mikor a hajnali csillagok
Részegen nekidőlnek a ködnek
Rád gondolok miközben az ég
Harmatcseppjei arcomra fagynak
Téged kereslek azon az úton
Melyet azt hisszük magunk járunk:
Roráte caeli désuper et nubes pluant justum
GAS© 2010 Karácsonyán
Kezdetben még csak a szememet
kapcsoltam ki, hogy homlokcsontom
belső falára fesselek,
de most átléptem s elvetem
a vizuálist, és kibontom
végső valódat, testtelen
és anyagtalan ideádat,
mely tökéletes marad,
ahogy most látás nélkül látlak,
kiben nincs romlás s változat,
ki nem öregszik, el nem vásik,
ki megvéd földi utamon
s kin meditálok mindhalálig.
Te azt hiszed: és túl azon.
Angyal zenéje, gyertyafény -
kincses kezem hogy lett szegény?
Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.
Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?
Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?
Szemembe Krisztus-könny szökött? -
kinyúló kézzel kérdezem.
Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.
Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett és
hol van már az a felelet –
leolvasztotta a nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.
Éj-mélyből fölzengő
-Csing-ling-ling-száncsengő.
Száncsengő -csing-ling-ling-
Tél öblén halkan ring.
Földobban két nagy ló,
-Kop-kop-kop- nyolc patkó.
Nyolc patkó -kop-kop-kop-
Csönd-zsákból hangot lop.
Szétmálló hangerdő
-Csing-ling-ling-száncsengő.
Száncsengő -csing-ling-ling-
Tél öblén halkan ring.
A lélek! — gondoltad. A test! — remélted.
Az agy kínja. Az ágy öröme.
Az ágy kínja. S az elme öröme.
Ne restelld: azt is ezt is megélted.
*
Akit az Isten elhagyott:
az hagyja el az embereket.
Aki nélkül megvan az Isten:
az emberek is megvannak anélkül.
*
Ameddig lehet — megmaradni!
S ha már nem lehet? — Megmaradni!
Mindenen túl is — megmaradni!
S mindenen innen?
— Így már nehezebb.
Amikor én istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogyha vigasztal, elhihessem.
Le kellene higgadni végre,
nem sírni többet, megnyugodni kissé,
s nem gondolni annyit a szerelemre,
mint a hogy ősszel nem idézi senki
az eper ízét, mert elmúlt évszak gyümölcse.
Le kellene higgadni végre,
nem várni már a nagy csodára,
és nem gondolni semmi szomorút,
ha a kislányunk táncolni tanul
vagy a fiunk későn jön haza este.
Le kellene higgadni végre.
Hátrafésülni simán a hajunk,
s gyakorolni a szelíd bólogatást,
mely azt jelenti fiatalok láttán:
"Bizony, bizony, elmúlik az idő."
Le kellene higgadni végre,
megszokni azt a mozdulatát a kéznek,
mellyel a csészét ingatjuk körbe, lassan,
hogy kávénk alján olvadjon a cukor,
s megtanulni egy könnyű patienceot.
Ideje megállni
Kikapcsolom a rádiót
Engedem elfordulni a kulcsot
Hátradőlve élvezem
Alattam a várost
Pislákolnak gyertyák
Fénycsíkokat húz
Egy láthatatlan Kéz
Felhőkbe takarom
Szuszogó gyermekem
Poharamban az idő
Képekké változik
Gyorsvonaton utazom
Jegy nélkül
Az ismeretlen felé
Az ablakokon jégvirág
Mögötte sötét
Előttem képernyőkristály
A jelenről beszél
Kattog a gondolat
Agyamban
Élénkül már az öntudatlan
Mély álomba zuhanok
Úszom dimenziók között
Magzatvizedben
Harcolok énem
Hét arcával
Akadályt emel
A múlt génekbe kódolt
Ösztöne
Kanyart vesz az Út
Miközben szeretkezem
Izzadó testtel fekszem
Fehér lepedőn
Egy ismeretlen mellett
Magam adtam
Termékeny testemet
Hangokra váltott
Mozdulataim
Szemem
Kezembe veszem versedet
Ízlelem a szavakat
Ajkaim között
Kiállok az esőbe
Mossa le könnyemet
GAS© 2010 Karácsonyán
Sötétbarna hajában
itt-ott már szürke szálak -
és erre nincs bocsánat.
Számomra nincs bocsánat.
Az értem-rettegés, a
tőlem-bántás, a rajtam-
töprengés hagy ezüstös
nyomot a barna hajban.
Oly fiatal pedig még!
Gyerekes is lehetne,
futkározhatna tágas
mezőkön reggel-este,
futkározhatna izzó
felhőtlen ég alatt, a
nyomába szegülő vad
szeleket is kacagva,
de ő a rámüvöltő
viharral szembeperdült
s halálra válva tőle
- akár eső köpenyt - gyűrt
sorsom magára kapta,
nem tudta, mit cselekszik,
azóta jégverésben
futkos reggeltől-estig,
bőrömbe menekült, így
ő vérzik már, ha engem
ér orvdöfés a néki
idegen küzdelemben.
El kellett volna űznöm,
hogy gondtalan szaladjon
kibomló, szép hajával
a legbarnábbik asszony,
de már hozzám bogozzák
az első szürke szálak -
számára nincs menekvés,
számomra nincs bocsánat.
Egy nap szerelembe
hullunk hirtelen.
Az is puszta játék,
hidd el ezt nekem!
Porcellán-babácska,
meg játék-huszár...
Oly rövid az élet,
játszani muszáj!...
Régen gőzvasúttal,
pénzzel azután...
Később meg szívekkel -
játszani muszáj!
Játék ez az élet,
hogy is lenne más!
Mosollyal és könnyel
való sorshuzás...
Szerelembe estem,
rámnyitott egy száj...
Játékot találtam -
játszani muszáj!...
Bárhogyan is játszol,
bölcsességhez érsz:
Ha játszol: veszítesz...
ha nem: nem is élsz!...
Az álmaimból és reményeimből
szines, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét...
Futó-szonett
Sokat futottam eddig életemben
az esélytelen férfiak mögött.
A rajt előtt még szinte önfeledten
rimánkodott az összes üldözött.
Akit megkaptam, tüstént elzavartam.
hamis címemnek mindenki bedőlt.
S a kéj után az éjszakába varrtan
rohantam tovább, önmagam elől.
Lehet, meg kéne állni már és főleg
szögre akasztani futócipőmet,
tán jól jönne egy szelídebb viszony.
Futógépről álmodom mostanában,
királylányként egy szűk toronyba zártan,
hol végre utolér Melanion.
Aranyalmák és álmok
Ahogy rád néztem, úgy zsaroltalak
mindig. Nem álltál ellen, nem tehetted.
A köztünk lévő hallgatás szabad
utat nyitott a félelemnek.
Egy kedves szóval megölhettél volna.
Vagy máshogyan: a gáz, a víz, az áram,
a konyhakés… utolérhetett volna
egy fulladás a sűrű éjszakában.
De nem bántottál, nem bántottalak.
És ma sem bántjuk egymást, jó ez így.
Csak tekintetem, félelmem nem állod.
Így rohanunk: széthullva, mint a régi
aranyalmák s a még régebbi álmok.
Ugye máskor is jössz
Amikor már a tavasz ígérete
Nem lesz más
Csak olyan emlék
Mint a pocsolyába dobott kő
Után egyre lassuló rezdülés
Látom még a vágyat
Rejtett mozdulataidban
Miközben Te nem tudsz rólam
S én is csak képzeletem
Óriás tenyerén hordalak
Verseimben becézlek
Melegíted a lelkem
A barackvirág mosolyával
Ezer kicsi énekesmadár
Apró sérelmének dalával
Mandala készítés alatt
Hegyek nyugalmával
Feledteted-e a vihart
Mit magamra küldök
A kétely izmaim fogyasztó
Pillanatait
A képeket az embertelenségben
S az éhséget a Jóra
Letéped ha arra kérlek
Szép szirmát a Tűzvirágnak
Adsz-e gyermeket
Ha én nagyon szeretlek
És győzöl-e
Mindenek felett
GAS©
