Mindenkit figyelmeztetek,
hogy utoljára élhetek,
sem fecske, sem juharfa,
nem leszek csillag, parti sás,
nem leszek forráscsobogás,
sem kis templom harangja,
az élőt nem háborgatom,
és mások álmát , fogadom,
jajom meg nem zavarja.
Rab Zsuzsa fordítása
Egy ágyon, egy kenyéren
szemünkbe hulló fényben,
tétovázó sötétben
szerelem fenyvesében,
egy földön, egy hazában,
égve egyforma lázban,
hidegben, nyári lángban
egyforma szó a szánkban,
torkot fájdító perben
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében
homlokom melegében,
zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.
Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?
Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.
Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?
Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre…
S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, –
vigyázva, halkan elfödné a lámpát…
Uram, küldd le vigaszod arra,
ki, míg körülötte nyár lobog,
koldusként egy - egy kert előtt a
kemény köveken vánszorog!
Rácson át, lopva, nézi selymes
völgy fáit, árnyát, hűs gyepét:
mindez csak álom neki, mindez
a könnyűség és frisseség.
Nem hívja vendégszeretően
zöld pázsit, tömött lomb ege,
nem érte áll a levegőben
a szökőkút gyöngyfellege.
Az a derengő azúrbarlang
nem várja, édes rejtelem,
s ezüst párával az a harmat
őt nem üdíti sohasem.
Uram, küldd le vigaszod arra,
ki míg körülötte nyár lobog,
koldusként egy - egy kert előtt a
forró köveken vánszorog!
Szabó Lőrinc fordítása
Év évre tűnt. Hanem te, mint rég,
szigoru, szép és tiszta vagy.
Hajad simább csak valamicskét,
s villant ezüstös szálakat.
Könyvek előtt görnyedten ülve
- szikár, meggörbedt hátu agg –
egy gondolatban elmerülve
nézem nyugalmas arcodat.
Igen bennünk a régi minden.
Mint hajdan, úgy élünk veled,
megőriztük emlékeinkben
a mesebeli éveket.
Fényes hamvunkat hosszu urna,
fényes lelkünket kék egek
rejtik. S a múltat élni újra
mindennél kékebb, édesebb.
Lator László fordítása
Késő éjjel mentem haza
a hóesésben.
Kívülem egy lélek se járt már
a Béke-téren.
De nem! A téren két szerelmes
állt összebújva.
Hajukat a goromba évszak
hóval befújta.
Ölelték egymást önfeledten,
nem vettek észre.
Nem néztek hóra, szélre sem, csak
egymás szemébe.
Fehér volt már a tér egészen,
de körülöttük
kör támadt, – a hulló pihéket
felfogta testük.
Szerelem, ifjúság varázs –
körében álltak;
tovább siettem – meg ne törjön
a szép varázslat.
Kívántam nékik ott magamban
sok földi szépet
s hogy életük ne háborítsák
haragos évek,
és akkor is így nézzenek még
egymás szemébe,
mikor a tél végképp befesti
hajuk fehérre.
Más dolog tudni
És megint más vélni,
Más dolog létezni
És megint más élni.
Más dolog itt lenni
És megint más maradni,
Más dolog menni
És megint más haladni.
Más dolog cipelni
És megint más vinni,
Más dolog érteni
És megint más hinni.
Más dolog saccolni
És megint más kimérni,
Más dolog vágyni rá
És megint más elérni.
Más dolog nézni
És megint más látni,
Más dolog elhagyni
És megint más válni.
Más dolog mulatni
És megint más nevetni,
Más dolog elásni
És megint más temetni.
Ugyanaz szeretni!
Ugyanaz szeretni!
Akkor is adj
ha semmit se kérek,
akkor is higgy
ha nincsen ígéret,
akkor is hallgass
ha semmit se szólok,
akkor is ölelj
ha fáj amit mondok,
akkor is hívj
ha nem jövök érted,
akkor is bízz
ha máshol élek,
akkor is láss
ha nem látod arcom,
akkor is várj
ha más ágyban alszom.
Ha bánt valami,
szedj mélyről a tálból,
szedj még egyszer és menj,
légy máshol.
Tisztára törölt
szemüvegedet vedd le.
Megbékélt szemmel nézz
elhülyülő szemekbe.
Elviselhető lesz
az elviselhetetlen,
de nem lehetséges,
ami lehetetlen.
Mi elfogadhatatlan
- mert a szív belefásul -,
azt ne fogadd el, sőt
ne is vedd tudomásul.
Midőn búcsúzva aranyat varázsol
a víztükörre az alkony-sugár,
és nem látszik a mező a homályból,
és elül a falu zsivaja már,
s az ég követe csillámlik, a harmat,
virágokon s illatos füveken,
a sötétlő erdő-tincseket takarnak
a ködnek fátylai ezüstösen –
valami érthetetlen nagy örömmel
nézek az isten világára én,
az agyamban a szívemben béke tölt el
a mérhetetlen természet ölén;
És ekkor a föld minden dolga távol,
a lelkem mélyén fény gyúl hirtelen,
s a nagy mindenség – érzem – a világból
velem beszél csak, egyedül velem.
(Lothár László fordítása)
Gyönge pillanataidban légy erős,
erős óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.
Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,
és üvölts, ahogy a torkodon kifér!
Mit ér annak az élete,
aki nem bámészkodhat sohase?
Ki nem mereng , bokrok tövén,
hosszan, mint a juh vagy a tehén.
Nem nézi fák mókusait,
hogy rejtik a fűbe makkjaik.
Nér rá látni a patak
tükrén a nappali csillagokat.
S fordulni, ha villan a Szép,
s figyelni, hogy táncol, ha lép.
S kivárni, boldog ajkakra
hogy gyúl át szeme mosolya.
Koldus annak az élete,
aki nem bámészkodhat sohase.
Az eljövendő fényességben állok,
Kezemben vággyal, s oly szép a világ.
Szemem nem győzi bámulni a fákat
És reményzölden intenek a fák…
Eperfák szegte fényes út szalad,
A betegszoba ablakában állok.
Nem is érzem az orvosság szagát,
Valahol biztos szegfűk nyílnak.
Nem az a kérdés, hogy fogoly vagy-e,
Arról van szó, hogy meg ne add magad.
(Z-nak, aki élete legnagyobb harcát vívja, magáért az életért. Ne add meg magad!)
Vagyunk két villám-vert fa tűz jele,
éjféli erdőn két világító máglya,
két meteor szikrázó fény-uszálya,
egy sorshang kettős nyílvesszeje,
egy-igába tört lovak kényszere,
melynek futását egy gyeplő cibálja,
vagyunk egy-gondolat kétívű szárnya,
egyetlenegy tekintet két szeme,
iker-árnyék, mely sírboltra vetül,
ókori Szépség álmodik a márvány
sírkő alatt, nyugszik időtlenül,
titok, melyet két hangon hallani,
két szfinksz vagyunk magányunk éjszakáján,
közös kereszt kettétárt karjai.
Rab Zsuzsa fordítása
Ott találkoztam utolszor veled
a parton, ahol csavarogtunk néha.
A város áradástól rettegett-
szilajul nyargalt, nőttön nőtt a Néva.
Nyárról beszéltél, s arról, hogy nőt
költőnek elképzelni - lehetetlen.
A cári lak s a Péter-Pál –erőd
örökre ittmaradt szememben.
Nem is miénk volt már a levegő,
ajándéknak éreztük, ég kegyének.
Az én szívemből akkor tört elő
a legutolsó esztelen-vad ének.
Rab Zsuzsa fordítása
Magam vagyok és csak magányra vágyom,
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
magam vagyok, haragvón, csendesedten,
magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
magam vagyok szobámba rejtezetten,
magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
magam vagyok, letörve, ernyedetten,
magam vagyok, bár mind keservesebben,
magam vagyok kuporgón a sarokban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten,
magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
magam vagyok mindentől elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
magam vagyok sziromnál hervadóbban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
(Illyés Gyula fordítása)
Álomban születik a csönd
Csöndben születnek az álmok
Minden álmot mit örököltem
Belső csöndembe zárok
Álom partján kószáló csönd
Csönd peremén szepegő álom
Álom-parketten egyedül
Csönd táncát hajnalig járom
Álom ölében szundító csönd
Csönd-cipőben tipegő álom
Meddig kell még álmok mögött
Csönd-várószobában állnom?!
Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
A könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
Sötét sorok örök csendjébe vész.
Néhanapján egy kéz értem kinyúl,
S zörgő lapjaimon váratlanul
Fölsüt egy szó, mint másvilági hold,
S új életet kezd, ki felém hajolt.
Gomolygó századok fojtó ködöt
Lehellnek szét a holt sorok fölött:
Tartsátok lapjaim a fény felé
És lássátok rejtett vízjelét!
Holtan is élek, míg irgalma tart
A papirosnak s míg a fölkavart
Korok örvénye majdan elnyeli
Min szólt a dal, az ősi nyelvet is.
Mint lehellet a hideg ablakon,
Úgy sorvad el emlékem egy napon
S mint a porszem, mely sivatagba hull,
Az időbe veszek nyomtalanul.
(Egy jó barát emlékére, aki ezen a napon távozott. Ma is hiányzik.)
Neved – madárfiók tenyeremben.
Neved - mint jégcsap, üdíti nyelvem.
Szájmozdulat, egy-rezzenetű.
Neved- öt betű…
Szép labda, égbe szökellő.
Ezüst színű csengő.
Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji lódobogás, úgy enyész el.
Verdes,mint a magány
homlokhoz szorított fegyver ravaszán.
Neved – tudod mi nekem?
Neved – csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged
hóra-hullt csókjára nevednek.
Kékcsobogású, hűs italom
neved, álom,mély nyugalom.
Rab Zsuzsa fordítása
Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál virágot keresek
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,
kit boldog lennék boldogan
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem
hogy az élete csupa seb.
Fojtó szélverte zord mezőn
böngészve, sírva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,
bús menekültek, mint magam,
s halálra szántak, s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.
Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e ha már nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?
