coppelia

Fényes szelek csendesültén

beköszönt az este szürkén,

fenyőfára varju csap,

pendít álmos húrokat.

Éjten-éjjel, idegenben

gondolsz néhanap velem?

Elrebbenti hű szerelmem

álmod olykor hirtelen?

Bár a szíved állhatatlan,

személyedben változatlan

az ifjúi büszkeség,

énbennem is a hűség.

Bánj a lenge kósza árnnyal

kicsit kíméletesen,

ne űzd el, ha más leánnyal

töltöd kedved kedvesem.

Isten áldjon! Itt az este,

alacsonyan száll a fecske,

vihar készül, jön a szél.

kék szemedbe néz az éj.

(Lator László fordítása)

Ha lenne jövő, ha várjuk, majd idetalál.

Addig a múltban élünk.

Hát add a kezed és mondd el, hogy mi lesz velünk,

Ha végre eljön értünk.

Lehet, hogy csak arra vár, legyen meglepetés,

Egy éjszaka érjen el ide.

Lehet, hogy már elkerült, és a holdban szállt le.

Ha lenne jövő, a múlt végül üresen áll. Ez már egy másik élet.

Még szép is lehet, még látom az álmok nyomát,

Mikor a szemedbe nézek.

Van, aki már elköszönt, aki jobbat akart,

És máshol majd elnyeri talán.

Van, aki csak elmaradt, s most az égből néz ránk.

Itt ez a névtelen élet, s végén mindig kiderül,

Az, hogy mást akartam.

Hagyd meg a hangod az arcod, hogy ne maradjak egyedül.

Ez az én jutalmam.

Itt ez a föld, ez a hely és egy mosoly néha sikerül.

Látod itt maradtam.

Hagyd meg  a hangod, az arcod, hogy ne maradjak egyedül.

Ez az én jutalmam már.

Ha lenne jövő, ha várjuk, majd idetalál.

Addig a múltban élünk.

Most add a kezed, és mondd el, hogy mi lesz velünk,

Ha végre eljön értünk.

Lehet, hogy csak arra vár, hogy legyen meglepetés.

Lehet, hogy már elkerült, és a holdban szállt le.  

Itt ez a névtelen élet, s végén mindig kiderül,

Az, hogy mást akartam.

Hagyd meg a hangod az arcod, hogy ne maradjak egyedül.

Ez az én jutalmam.

Itt ez a föld, ez a hely és egy mosoly néha sikerül.

Látod itt maradtam.

Hagyd meg  a hangod, az arcod, hogy ne maradjak egyedül.

Ez az én jutalmam már.

Átlátszó víz az életünk.

Tüzek égnek, távoli jelek.

Villog hajnali égbolt

bozontos táj felett.

Mi köti még, micsoda súly

illó szivárvány szavainkat?

Holdbeli fények, zöld bozót

szikrázó mélye ringat.

Ki tud még bennünket szeretni,

s ki az, kit innen elérünk?

Magányunk hűvös ragyogása

késként karcolja bőrünk.

Naponként tágabb lesz a vágy,

míg elevened elragad.

Így őriz tiszta szegénységünk

a baljós csillagok alatt.

Van olyan szenvedés,

Mely mindent eltemet.

Aztán önmélyét elfedi,

Hídja a révület.

Emlékezetünk rajta

Járhat veszélytelen,

Mint holdkóros, ki ébren

Porrá zúzódna lenn.

(Tábor Eszter fordítása)

Szétvált az út a sárga erdőn

De kár, hogy kétfelé nem mehetek! -,

Sokáig álltam, elmerengőn,

És néztem az egyiket ott, ahol eltűnt

A bozótban, ahogy kanyart vetett.

De  a másikon indultam tovább,

Tán vonzóbb volt, nem is tudom,

Magas füve épp tapodásra várt;

Bár nagyjából ugyanannyi láb

Járt rajta, mint a másik uton,

Úgy nyúltak el aznap délelőtt

A tiszta avarban mind a ketten.

Hadd járjam végig ezt előbb!

De habár azt mondtam, visszajövök,

A visszatérést nem hihettem.

Ha kérdeznek majd, ezt felelem,

Sóhajtva, sok-sok év után:

Az út az erdőn kétfelé ment –

A kevésbé járt tetszett nekem,

És így lett mind ami lett, talán.

(Imreh András fordítása)

Villázni se könnyebb,

Mintha kanalaznád

Az avart, s noha tömve,

Pihekönnyű a sok zsák.

Zörgök vele estig,

Olyan hangokat ad,

Mintha rohanó őz,

Nyúl lába alatt.

De ha átkarolom,

Ez a hegynyi halom

Arcomba dagad,

Kifolyik karomon.

Viszem a teli zsákot,

Üresen hozom el,

Mígnem telihordtam

Csűröm, de mivel?

Mi marad kezemben?

Súly semmi se szinte,

S mert szürkül a szürke

Földhöz érve, a szín se.

Nincs haszna se… mégis

Szüret csak ez is.

Sose tudni, a végén

Be mit is takarítasz.

(Rakovszky Zsuzsa fordítása)

Fészkében ül a mozdulat.

Delente súlyos nap ragyog.

Haragoszölden gömbölyödnek

a levelek között a diók.

Szárnyát rezzenti a darázs.

Gyanta csorog az ághegyen.

Mozdul, helyet keres az alma,

hogy szebb legyen, hogy jobb legyen.

Piros taréját rázogatja

Fehér kotlónk az udvaron.

Pincehűs kutak  csobogását,

szekerek zaját hallgatom.

Így fürdik bennem szüntelen

A gazdag, sarjadó világ.

Illetetlen és remegőn,

mint folyóban a parti fák.

A rád zuhant idő alatt

agyamban elsüllyedtél.

A sejtjeimbe zártalak,

világom része lettél.

Van úgy, hogy rád se gondolok,

de nem feledlek mégse,

s váratlanul felszínre dob

bensőm hullámverése.

S akár a kés, a gyötrelem

a rostjainkba mélyed,

hogy nemcsak bennem – kívülem

külön formádat éled.

A kútnál egyszer néztelek,

ívvé hajolt a hátad,

s éreztem, most is ellenem

emelsz magadban gátat.

Míg magát minden pillanat

a homlokodba ássa,

te máris készíted magad

az újabb változásra.

S hogy ott álltunk az elhagyott

paradicsomban társak,

szerettem volna szólni, hogy

nincs hozzád joga másnak.

De hallgattam. Vad kényszerek

szétágazó húzása  tép.

Rossz nélküled. De meglehet,

ha volnál, nem volnál elég.

Legszebb a siker annak,

Ki sohasem éri el.

Tudni mi a nektár.

Ahhoz koplalni kell.

Ki a bíborló seregből

A zászlónál terem,

Nem tudja úgy leírni,

Mi az, hogy győzelem.

Mint a halálra sebzett,

Ha meglopott fülét

Távoli szép triumfus

Kínja repeszti szét.

(Gergely Ágnes fordítása)

Szavam szökőkút gyöngye, vízsugár,

holdas álmok között hiába omló –

ködben bolygó madár,

szeszélyesen csapongó.

Álmom eleven, lélgező csalás,

megdermedt könny, hajnal fényében ázó –

eszelős óriás,

törpéket meg se látó.

Szerelmem bús, hívó melódia,

mely elszáll, és a csend marad nyomában –

fakó álmok hada,

miket valaha láttam.

(Tellér Gyula fordítása)

 
Tudod, mikor gyermek voltam,
Azt hittem, hogy örök minden.
Az álmok és a barátok...
S most mindez már nincsen.

Tudod, mikor gyermek voltam,
Hittem, örökké süt a Nap.
Felnőve ím körülnézve,
Látom már, minden elapadt.

Tudod, mikor gyermek voltam,
Hittem, nekem mosolyog a Hold.
S most, ha éjjel nem alszom,
Tudom, mindez csak álom volt.

Mert felnőttem, az idő rohant,
A gyermekálmok elmúltak.
Minden régi szép emléket,
A valós szelek elfújtak.

Hisz' égett egy gyertya a szerelemért,
Égett egy gyertya a tervekért.
Égett egy gyertya mindenkiért,
S égett értem, a gyermekért.

Tudod, mikor gyermek voltam,
Az álmok könnyen születtek.
Az évek múltak s rájöttem,
Az álmok örök álmokká lettek.

Mert nemcsak lombhullás az ősz,
nemcsak szüret, nemcsak merengő
séták a csábos aranyerdő
ösvényein, hol elidőz
az életkedv az elmúlás
alig sejlő gondolatával,
amit a hervadó madárdal,
futó hangulattá aláz -
nem. Súlyosabb az ősz. Halált
nemcsak sejdít, de oszt is bőven,
ha az esztendő elmenőben
a vakvágányra visszavált,
akkor a pörgő levelek
úgy záporoznak ránk, akár a
dühödt lángnyelvek Sodomára -
és menekülnünk se lehet,
mert mindnyájunknak kényszere
visszanézni, mint Lót nejének,
felmérni, ami odaégett.

És együtt pusztulni vele.

Nélkülem múlsz el, életem.

Szaladsz,

S én csak várom, hogy lépést tegyek.

Máshol viselsz hadat,

Cserbenhagysz ezáltal.

Sosem követtelek.

Nem igazodom el ajánlataidon.

Azt a keveset, amit kívánok, soha meg nem hozod.

E hiány miatt vágyom annyira.

Annyi sokra, már –már végtelenre…

E kevés miatt, ami hiányzik, amit soha meg nem hozol.

A tegnapokkal fogy az élet,

A holnapokkal egyre nő,

S szemedben mégis mindörökké

A mának arca tűn elő.

Ha ember távozik a földről,

Helyére nyomban más hatol,

S az esti nap mikor lenyugszik,

Egyúttal fölkel valahol.

Úgy látod: mindig egy  a gázló,

Csak rajta más hullám suhan;

Úgy látod: mindig minden ősz más,

Egy lomb hull mégis lassudan.

Vak éj nyomán a drága reggel,

A szép királyasszony libeg –

Még a halál is csalfa látszat,

Új életünket őrzi meg.

Egy ősigazságról beszélnek,

Parányi percek, nagy korok:

Halhatatlan az Univerzum,

S a végtelen körül forog.

Ezért, ha elillan ez az  év is,

S a múltba mállva szétomolt,

Lelkedben  ott a kincs örökre,

Amely valaha benne volt.

A tegnapokkal fogy az élet,

A holnapokkal egyre nő,

Szemedben mégis folyva-folyvást

A mának arca tűn elő.

A csillogó s a változó táj,

Az elszáguldó földkerek:

A Gondolat fényzáporában

Örök – egyformán szendereg.

(fordította: Dsida Jenő)

Befejezni a napot szépen,
Bízni az óra örömében,
Az álom hajóján kivárni,
Szeretteinknek jót kivánni,
Élőnek, holtnak, szeretteink
Szeretteinek szép rend szerint,
Örömet kivánni mindahánynak
(torló percek hullámot hánynak,
az órák az éjbe ömölnek),
örömet kivánni az örömnek.

Nézni a folyót, mely idő meg víz,
és tudni, hogy az idő is folyó,
s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
s az arcok is elfutnak, mint a víz.

Az ébrenlétről tudni: másik álom,
mely csak álmodja álmát, s a halál,
melytől a test retteg, az a halál,
a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.

Napról, évről érezni, puszta jelkép,
jelképe csak a napnak és az évnek,
s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.

Halálban álmot látni, s ha az alkony
jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
szegény és halhatatlan. A költészet,
mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.

Esténként néha felmerül egy arc,
ránkvillantja egy homályos tükör,
a művészet, akár ez a tükör,
s mit felvillant, a mi arcunk az arc.

Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
sírt örömében, látva Ithakát,
a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
idéz a művészet, nem a csodákat.

Olyan, akár a végtelen folyó,
mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
s mindig más, mint a végtelen folyó.

fordította: Somlyó György

Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.

Hetenként többször.

A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.

Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.

...Először egy napig maradni ott
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig...

S ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen,
értelmes kín, mert nincs értelme annak,
ha az embernek üres kínjai vannak,
s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan,
s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,
bíró, kitől büntetést nem remélsz.
Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!  

Foganni könnyű. Világra jöttem,
suhogó kések között születtem,
s felnőttem én is, mint más dologra,
akár apám, s anyám: a gondra.
Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem -
arasznyi múltam el nem cserélem.
Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már.
Felnőttem. Élek. Enyém a leltár.
Valami mégis megszakadt félbe.
Egy évig egyszer játszani kéne.
Szánkázni télben, fürödni nyáron,
csücsülni hajlós cseresznye- ágon.
Lennék kisgyermek, maszatos magzat,
álmomban raknék kardokból kazlat.
Édesem hallod? Te kis esendő,
orcád ha sápadt, síró kiskendő,
játszani kellene! elég a vasból!
Csördül a zápor, ezüstös ostor,
teteje ezüst, arany az alja,
gurul a szívünk, két iker-alma,
játszani gyerünk! játszani! jól van!
„Kis kacsa fürdik fekete tóban" -
Nem megy a játék. Kezemben vas súly.
Zubogó vérem verése lassulj.
Pókok türelme segít ha láz van,
gondok közt fekszem, zörgő vaságyban.

(Fohász)

Álmatlan arcon simulj ki, gyűrés,
ujjunk ne vágd le, sikító fűrész,
sátorozz sötétség! Jó álom jöjj el,
kályhánkat fűtsed gyémánttal, gyönggyel.

Tedd a kezed

homlokomra,

mintha kezed

kezem volna.

Úgy őrizz, mint

ki gyilkolna,

mintha élted

éltem volna.

Úgy szeress, mint

ha jó volna,

mintha szívem

szíved volna.