coppelia

Ugy riadok föl reggel,
mint aki valamit elfelejtett,
elmulasztott,
valami jóvátehetetlent.
Várt a vonatra,
elbóbiskolt, elment a vonatja.
Rábíztak
életmentő gyógyszert, üzenetet
s most már soha nem adhatja át,
nem mondhatja meg.
Mint akit gyilkos üldöz.
Mint aki önmagát védve
ölt
és ráfröccsent támadója vére.
Hagyd el magad
- reád zúdul az iszonyat.
Hát védekezz
 - de az a kés, amivel szúrsz,
téged vérez, téged sebez.
Igy fojtogat,
amit elmulasztottam és az is amit tettem.
Szorongva élek:
kívül mások bűnében,
beül az ítéletben.

Ma még enyém egészen,
mint könny a pilla szélén,
köd és álom takarja,
s a titkokon lakat.

Mint magzatot borítja
az emlék gyönge burka,
beszélni nem tanult még,
gőgös és hallgatag.

Ma még enyém, de holnap
a rímek ráomolnak,
a hangok szertehordják
száz szomjas szájon át,

csengős bokák kerengve
megpörgetik ütemre,
a fátyla földre zizzen,
feltárja homlokát.

Hogy titkolnám, ha hagyna,
takarnám önmagamba,
hogy ne tudjam én se, hogy van,
ne tudja senki se;

szemembe ül, kibámul,
részt kíván a világból,
ott villódzik szavamban
játékos szelleme.

A börtönét kitárja,
megvillan gyenge szárnya,
ma még enyém, de holnap
elnyeli a világ,

és ki magában óvja,
én leszek árulója,
dicsekvő balga szókkal,
remegő rímen át.

Ne hidd, hogy e világtól válni félek,
s hogy lelkemmel sötétbe szállni félek.
Mind nem riaszt, hisz elpusztulni: törvény
Mert nem tudtam jó úton járni: félek.

                          *

Tudod, hogy életedből kirepülsz majd,
hogy titkok függönye mögé kerülsz majd.
Igyál, hisz nem tudod, honnan fakadtál,
vigadj, hisz nem tudod, hová merülsz majd.

                          *

Szellőben veszti köntösét a rózsa,
pedig vidít fülemülét a rózsa.
Üljünk árnyába, hiszen annyiszor már
földből fakadt és földdé lett a rózsa.

                          *

Siralom a szívnek, ha heve nincsen,
ha sóvárgása, gyötrő tüze nincsen.
Szerelem nélkül záruló napodnál.
eltékozoltabb nap részedre nincsen.

                          *

Ha testünkből a puszta lélek elszáll,
testünkre tégla-építményt kapunk már,
s a más testére, épülő halomhoz
haló-porunkkal hozzájárulunk már:

                          *

Magammal harcot vívok. Mit tehetnék?
Tettemért kínban rívok. Mit tehetnék?
Tán irgalmaddal ajándékozol majd,
mégis szégyentől sírok. Mit tehetnék?

Olyan a szerelem, mint gyöngyszemü harmat,
Amelyről fénylik a szirom,
Amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
Szivárvány-szikra, miliom.

Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz  e merész láng,
Ez vizcseppekbe zárt, percnyi kis fényözön -
Mi távolabbról: mint a gyémánt,
Az közelebbről: mint a könny.

Künt őszi szélben hull a lomb remegve,
s nehéz cseppek verődnek ablakodhoz,
a te nyílt levélkéket böngészve gondolsz
egyetlen órán teljes életedre.

Sok édes semmit tékozolva hordoz
a múltad: ajtód nem nyílt, bárki verte,
de jobb is így a tűznél szenderegve
mélázni, míg künt nyirkos szél sikoltoz.

Igy nézek én is gondjaimra itt benn.
Szívemhez ó-meséktündére járul -
körül köd ül, gomolyog mind telibben.

Suhogás zizzen, omlik egy ruhárul,
padlómon lenge lábak lépte  libben,
s szememre két lágy, hűs kezecske  zárul.

Hullámmoraj ringat veled -
   még egy kicsit hadd nézzelek!
Ne húnyd le még  napos szemed -
   hadd nézzelek, hadd nézzelek!
Hullámverette szirtfokon
   még csüggök kedves arcodon,
de minden óra elvehet  -
    hadd nézzelek, hadd nézzelek!
Tengerre futnak a hajók -
    engem is vár egy, vinne már.
S te kedvesem? Ki lesz veled? -
   hadd nézzelek, hadd nézzelek!
Mikor zudul, mikor csitul -
    mit tudja azt  tengerár!
Ne süsd le a holdas szemed -
   hadd nézzelek, hadd nézzelek!

(Rab Zsuzsa fordítása)

Az élet jó is, meglehet,

de nem neked: mit értheted,

bölcső és sír között meg nem állva,

miközben tengő lelkedet

hol undor, hol gyönyör dobálja?

Rejtélyek ólom-rétege

csüggesztőn vastagul fölötted.

Végül megháborodsz bele,

mint a kovács szegény feje,

aki tudós füzetére görnyed.

Ne légy:  időzz. Ideje már.

Ne virrassz; úgy merülj, akár

a magzat, léten-túli éjbe,

amíg megint magába zár

a lágy öröklét anyaméhe.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Amint az ajtón benyitok,

kezemnek

otthont adsz a tiédben.

Befogadod, mint csavargót a  házba,

ott vacok várja, tűzhely, vacsora,

nincs lárma, nincs lótás-futás.

A lélek, felbátorodva,

kioldja ázott cipőjét,

vizes harisnyáját kötélre dobj,

aranyfényű teát tesznek elébe,

illatos málnaízzel,

vágnak mellé, amennyi jólesik

a friss kenyérből.

Aztán, ha a lélek, felbátorodva,

egy kicsit kutat a polcon,

talál még rejtett  örülnivalót:

kis üveg mézet,

vagy egy pozsgás – piros almát…

Csak annyi kell, hogy a kezemnek

egy pillanatra

otthont adj a tiédben.

Van, amiben csak félig vagyok biztos.
Az emlékezés például ilyen,
az aranykort hogy lehet megtalálni
a szétszóratás elemeiben?
Talán, ha kicseréljük a fogalmat.
A szétszóratásban kevés a szándék.
A széttartásban több a tudatosság,
s a tudatosság minden határt átlép.

*

Ha fény esik rá, nem nézünk tükörbe,
el vagyunk csúszva, hogy érhetünk össze?
Széttartás van a tömbben és a korban,
széttartás a szavakban, mondatokban,
széttartás van az ágak közt, a fában,
széttartás az egyes, a többes számban.

Széttartás, szétírás van. Az idő
– akár egy eltévedt utcagyerek –
letért a körpályáról, s az időből
építkezünk mi, kancsal emberek.
Mert nincsen többé bizalmunk a kőben.
Széttartás, szétírás van, és aki
az Egyben hisz, az lehet, hogy erőtlen
a széttartást végleg bevallani.
A széttartás lemoshatatlan festék,
a remény
szakadás és véglegesség.

*

Van, amiben csak félig vagyok biztos,
a széttartás, az például ilyen,
hisz az aranykort meg lehet találni
az újraírás elemeiben.
A történet a nyolcadik napon
induljon, mivel az embereket
és fogalmaikat kell újraírni,
hogy megnyíljon egy újabb fejezet
a kódexekben.
Így régi világok
nyílnak ki, de meg egyik sem vakít.
Ez kell, hogy végre elkezdhessük hinni
az emlékezés (tükör)szavait.   

Irdatlan nagy úton elvesztettek engem,
jó meleg tenyérből hideg földre estem.

Hideg földre estem, nyitott szemmel, ébren,
bitang jószág lettem, látom, tudom, érzem.

Mikor földre estem, bár meghaltam volna,
önnönmagamnak is bár elvesztem volna!

Távolodni léptét így hallgatom, élve,
fájdalmam ragyog csak körülsötét éjbe.

Nagyon nehéz voltam? terhes úti járom,
azért hagyott engem ismeretlen tájon?

Vagy nagyon is könnyű? nem érezte súlyom,
s úgy ejtett el engem véletlen az úton?

Ha visszafordúlna, még visszatalálna,
még senki se lépett a lába nyomába.

De messze van az már, nem keres az engem.
Ragyog a fájdalmam. Ki talál meg engem?

Azt kérdezed, hogy ki vagyok,

micsoda kis lélek vagyok,

ki ablakodon kopogok,

és mint a gránát, tüzelek,

és lengek – ingok – libegek,

és hámba fogom a szelet,

és hintálom a levelet,

összekuszálom a leget,

azt a suttogó szövetet,

amit a hajnal tereget,

min villogás az erezet?

Vagyok az élő suhanás,

vagyok az élő zuhanás,

lengés vagyok, kerengés,

zengés meg visszamerengés,

arra, amiről azt hazudod,

azt hazudod, hogy elfeledted,

ám én megszólalok feletted,

ám átsuhanok feletted,

megvillantom szárnyaimat,

a selyem kardokat,

melyek metszik az eget,

és hazugságodat,

akkor már tudod,

akkor rögtön tudod,

hogy az angyal vagyok,

aki gyerekkorodban

úgy magadra hagyott.

Emlékezz rám, ha tőled messze-messze
a hallgatag országba érkezem,
s nem foghatod meg többet a kezem,
és nem fordulhatok el tévedezve.
Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te,
s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen:
csak emlékezz és értsd meg, kedvesem,
késő tanács, imádság, minden eszme.
De ha felejtesz, s aztán valahogy
emlékezel reám, ne búslakodj,
mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt
nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,
százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,
semmint emlékezz és egy könnyet ejts.
                                
 

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Válts útat: arra jöjj, amerre én!
Bozótos sziklaszakadék peremén!

Nem én: a szigorú sors mondja ezt.
Mely hozzám ragaszt és el nem ereszt.

Születtél – s utamba vetett a por.
Most már a szél is karomba sodor.

Férfi csak így tehet, hogyha erős!
Igy tesz majd az utód. Igy tett az ős.

A kar mind bezárul: arra való!
Ha jő a férfi, az asszonyfaló!

Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled.
Rejtsd el a szívembe szégyenedet.

Tiéd a férfi. A szégyen enyém,
ha elejtlek a sziklaszakadék peremén…

Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörnyű szőttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben összeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben derengő
puhaszájú és érzékeny jövendő,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsástalpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép húga;
az ég meggyűrődik, alázuhan,
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, sem ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.
Ó, álmodó, nincs hit szivemben,
nincs isten, aki óvna engem,
anyámnál is öregebb lettem,
s a halál egyre közelebb, —
terítsd arcomra álmodat majd,
mint egy szemfödelet!

Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.

Félelmesek a viharok,
s én romló törzsü fa vagyok.

S minden nagy érzés új gyökér,
mely földbe köt, ha mélyet ér.

Magam hullásra készitem,
gyökereimet gyengitem:

Ha a viharban dőlni kell,
fogódzás nélkül dőljek el.

Ha tudhatnám, ha úgy hihetném,

hogy a sokféle földi lénynek

valahonnan egyforma tűzzel

sugárzik egy egyforma lényeg -

Ha nem lökne előre-hátra

időben, térben annyi kényszer,

ha nem verne egy ismeretlen

felejtéssel, emlékezéssel –

Ha nem lakna lélek vagy elme,

ha nem szaggatna annyi kétség,

ha nem várnám mindig hiába

a bizonyosság illetését –

Ha egylényegű s zárt lehetnék

és hézagtalan, mint a szikla,

egyetlen és külön világ

a mindenségből kiszakítva -

Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?

Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?

Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.

S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:

Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?

S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.

Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.

S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.

(Tóthfalusi István fordítása)

Akit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltósága-vesztve igazodni.

Előtted ember ráng a porban?
Megértem, belerúgni könnyebb.
Még emberibb átlépni rajta
könnyed sikkjével a közönynek.

Mentséged is van, ha a lelked
bátortalan feddése rád vall?
másokért őrzött tisztaságod
nem szennyezheted más porával.

Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
és hát derekad roppanó is,
ápolt tüdődet is belepné
a talajmenti szilikózis,
hát nem hajolsz porig, ha porból
akármi hív: kincs, ócska holmi...

Pedig akit porig aláztak -
porig kell azért lehajolni.

Tanulok bölcs, egyszerű életet,

néztem az égboltot, Istenhez esdve,

s hogy elcsitítsam riadt  szívemet,

sokáig elcsavargok minden este.

Száraz lapu zörög a  domb alatt,

ősz lankasztja az égő berkenyét.

Én verseket írok, vidámakat,

rólad, múló, múló, gyönyörű élet.

Hazamegyek. Megnyalja kezemet

lágy szőrű macskám, enyhülten dorombol.

És nézem a tavi fűrésztelep

ormán  kigyúló fényt az ablakomból.

A csendet csak ritkán zavarja meg

a gólya, ahogy leszáll az ereszre.

És hogyha az ajtót megzörgeted,

talán már fel sem figyelek a neszre.

(Rab Zsuzsa fordítása)