coppelia

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

(Barátom Z. emlékére, aki bár embertelen küzdelmet folytatott, a rák esélyt sem hagyott neki. Ma elment.)

(Massenet: Thais - Meditation előadja: Mága Zoltán)
 

Tudod
egy napon majd
mindent megbocsát az ember.
(Csak épp
semmit el nem felejt.)
- És ezen a napon
az ember megöregszik.

S egy napon majd
megtudja az ember
hogy mindenki közelebb áll a másikhoz

mint hozzá bárki is.
És ezen a napon
megérti hogy magányos.
- És azt hiszi hogy meghasad a szíve.

Aztán eljön az a nap is
amikor az ember már képes
a dolgoknak pontosan akkora
fontosságot tulajdonítani
amekkorát valójában megérnek.
S akkor a dolgokat
mellékes mozdulattal
- anélkül hogy meghasadna a szíve -
leírja a kiadás rovatba.

Ám ezen a napon valamiképp
körülbelül vége is a világnak.

Mikor kormozva csonkig égnek
gyertyái a bitang határnak
mikor az édes semmiségek
szétzüllenek s új rendbe állnak
mikor a forgó porgomolyból
a hatkor még homályos  égalj
lapján egy hangra visszafordul
az egyetlen-test seregélyraj

mikor rekedtre vált az ünnep
részeg kedve mikor a vásott
szövedéken már szembetűnnek
a kopások a szakadások
mikor komorabb napra készít
a reggel görcsösen köhögve
valami jármű elenyészík
a rohadt cefreszagú ködbe

mikor még szinte észrevétlen
foltokban érdes pikkelyekben
kiütközik a szép szeméten
valami jóvátehetetlen
s a szeszélyes mintájú forma
felfedi az élesre ajzott
tekintetnekgyorsan romolva
a pontos vékony szálú rajzot

mikor a szín a fény az árnyék
az anyag  szaga íze nedve
bekerítve és fenyegetve
csak mondja  a magáét
mikor a fák még lobbanékony
hevükben megmeredve állnak
mikor a nyirkos hasadékon
minden érett magra árad

mikor vékony álmában odva
melegében mindenre éber
érzékeivel ösztönével
figyel a készülő zajokra
amikor álmában az állat
megérzi közelét a teste
éjszakájában tévedezve
az övénél nagyobb halálnak

A víz partján is átborult
az este. Egy ferde fatörzs
áthajolt a vizen s beleszaladt a
sötétbe. A túlsó partig sem láttam.

Bizony mondom, olyan idegen
voltam abban a percben itt,
mint soha még: félelmes dolgok
közepébe idegen földről szakadt.

S éreztem, tudtam, hogy tőlem
semmi sem függ: sem élet, sem szó,
sem halál, sem vers. Volt valami
erőm, de elveszett régen,

volt valaha kardom, de
eltörött, volt lámpám, de
kialudt, s ha lázadó lennék:
a Mindenség kacagna rajtam.

Hány napja, hogy  nem élsz már,  s nem hiszem.
Csak bámulom, mért vagy kő alatt,
s mit tétovázik úgy bokád mögött
a mozdulat,
hogy nem dob már felém, ha elkiáltom
neved.
"Madár csak- biztatom magam -, madár
e föld mely eltemet,
majd elhessentem, s felröpül."
Még visszatartom félénk csontjaid között a lelkedet.

És más sem hiszi, lásd. A hajlékony tavasz
megtorpant. Az esők
csak lógnak az égről,  nem mernek kibomolni,
hogy fel ne lazuljon a föld
feletted, el ne tömje szád. Nem értem,
hogy nem mozdulsz. Ágyad, tányérod ép.
Hogy tudná összetörni az enyészet
szemed gömbölyű tükörét?

Tanú vagy, nem  mehetsz el. Ki felel
mellettem, ha te nem?
Te láttad nőni napjaim,
s a szőlőt a hegyen.
Kelj fel!  Magamban nem bírok:
veled védekezem,
hogy itt lengek kifosztottan, üresen,
s mégis akkora súllyal, hogy az ág,
mire pihenni szállnék, eltörik.
Rád bízom minden titkomat;
az volt az ifjúság.

Másnak ismertél. Igazold a lábam
hajdani lépteit, hol tarka macska,
Tanúja voltál, tanusítsd,
hogy nőttem egykor én is, mint a fák,
most dagadok csupán, keleszt a rémület,
egyre szűkebb e század. Úgy szorít.

Kelj fel! Keresd velem! Hol a világ?
A tengerek?
Nem igaz, hogy kerek
e föld. Indultam annyiszor,
s mindig eltévedek.

Már rég nem pörölök semmivel
semmiért. S lásd miattad
most újra kifenem szavam,
pörbe szállok riadtan
vele,  akiben egyedül
hiszek: az elmúlással,
s birkóznám a fagyott talajjal,
hogy testedet kiássam.
Tanú vagy. Nézz fel újra! Nem tudom
megbocsátani nélküled,
hogy szerteömlöm jeltelen,
mint fiatal vizek,
s magába szív e szomjas évtized.

(Anyunak - C.)

Lélekben a tegnapoknak élned: butaság,
előre a holnapoktól félned: butaság,
ábrándban a megváltást remélned: butaság,
légy boldog, a percet elvetélned: butaság.

                                  xxxx

Mert semmi sem a mi vágyunk szerint alakul,
minden, amit elgondoltunk, meghiusul,
gubbaszt csak az ember szívét bánat szedi szét:
későn született, korán hal, vigasztalanul.

Maradt még bennem valami,
ami szerethető?
Vagy lelkemnek jobbik felét
megette az idő,
és mára már csak az maradt,
mi kőkemény, rideg,
amit az idő sem bolond
rágatlan enni meg?

Ha így van, nem büntethetem
magammal azt, aki
tűrhetőbb változatomat
sem könnyen bírta ki,
egén felhő miért legyen,
ki nap-féléje volt?
Tűzben a gyémánt szén leszen,
akármilyen csiszolt.

S versekkel tudhatok-e így
táplálni másokat?
Kipergett zsákomból - amit
adnék - a búzamag.
De esküszöm: miattatok
megkeresem, ha van
lelkemnek olyan szeglete,
mely még árnyéktalan.

Ó, ha lehetne,
Boldogan lennék,
Akármi módon,
Ami szeretnék!
Válnék tükörré,
Mely fényt csillagzik,
S foglalna téged
Magába talpig.
Az aranyfésűd,
Hajad simító,
Veled enyelgő,
Kínod csitító.
Változnék széllé,
Mely titkon áthat,
S melleden bontja
Könnyű ruhádat.
Álom körötted,
Kószálnék lágyan,
Hogy nyári esten
Szemed lezárjam.
Semmi reményem,
Bármit is tennék,
Hogy az lehessek,
Ami szeretnék.

Én láttam angyalt. Az se jó.
Futott, nem értem el.
Olyan mindenki angyala,
amilyet érdemel.

Játszom vele: gyerek a késsel.
Néha a húsomig szalad,
sós lesz a szám, mintha lenyalnám,
ahol megszúrt a gondolat.
Mint apostol, sebhelyet
kutat szemem, bőrödbe ás, -
száradhatatlan tengerül
lepi szádat a hallgatás.

Mondd ki, - gyötörlek -, mondd ki végre,
mondd ki magadnak és nekem,
vergődjünk inkább láncokon,
bukjunk hanyatt a fényeken,
inogjunk együtt tűzrakás
és ég között, mint ing a katlan,
míg szemünk színe egybefoly
a ronthatatlan bódulatban.

De mondd ki, mert felépítem
az út mellé, mint annyian,
a halál után is éberek,
építették az Appián,
és beleejtem testemet,
járj körbe-körbe, mint az állat,
körülötte tehetetlenül:
csukott kapu. Szűkölj utánam.

Ez kell? Ami van nem elég?
Csak tested adod? Nem magad?
Én üssem rajtad a sebet,
s bemártod halott ujjamat?  
Akkor kimondod? Gőgödet
kínod s magányod szertemossák?
S eltöltheti  málló fülem
a kételytelen bizonyosság?

Most melletted vagyok
Eláll a szavam,
Mintha templomban
Érezném magam.
Keresztet nem vetek
Mégis aratok,
Ezért egy kicsit
még maradok.
A konyhában
Édesen zokogva,
Halálosan
Egymásért mozogva
Kitört belőlünk
Az ősi hajlam,
Az eszünkre káros,
a testünkre balzsam
Az érzés visszatért,
Vele én is.
Máshol kéne lennem,
Itt vagyok mégis.
Iszonyú élmény,
Gyönyörű dráma,
Megfizetünk érte,
Meg van az ára.
A kimerüléstől
A kifulladásig
A látszat nem csal,
Ez nagyon is látszik.
Csak egymásért,
Bár egymással szemben,
Ha hasad a hajnal
újra kezdem.

A múltunk már a múlt,
Jelen van még a jelen,
A jövőnket olvassák,
Ha nyújtom a kezem.
De én lazán átverem
A jósokat,
Hisz tenyerembe
Magam vésem
A sorsomat...

Az édenkerti virradat
gyöngyzáporában ázva
tajtékosan szakad a rét
a sárga vízmosásba.

Egy remegő felhőgomoly
világos árnya rászáll,
meghajlik s máris  visszaszáll
helyére a virágszál.

Megérzi álma homorú
fészkén a könnyű térség
növekvő lázát, nyugtalan
madárszárny-verdesését,

magánya gyöngén lüktető
hártyáját átszakítja,
kitántorul a kába szív
a lángsörényű síkra,

és megrohanja hirtelen
tündöklő léte, földi
sorsa, mint csonthéját a mag,
hézagtalan betölti.

Mindenből csak a legjobb,
mindenből csak a legszebb,
úgy nézem már a múltat,
mint jó gazda a kertet.

A gazosát kitépem,
az odvasát kivágom,
nem marad más emlékem,
csak az, ami virágom.

A fák a mókusokra,
szappanok szeretőkre,
bárányok csak husokra,
zsenge -füvű mezőkre,

romok a régiekre,
romok romantikára,
a föld az égiekre,
az égiek a mára.

Szép körömet bezárom,
kibélelem puhának,
ki ne törjön a vágyam,
be ne törjön a bánat.

Csak éjszaka ne lenne.
Rémek jönnek rajban,
Nincs kerítés előttük.
És nincs rajtuk hatalmam.

Someone sent an angel
To watch over me
Someone sent an angel
So beautiful to see
Say you know the reason
Say you understand
Why I feel so lonely
In Lonely Angel's Land

Someone sent an angel
To take me by the hand
Someone sent an angel
To smile and understand
When I search for answers
Stranded on dry land
Then she comes to save me
From Lonely Angel's Land

Szavam szökőkút gyöngye, vízsugár,
holdas álmok között hiába omló-
ködben bolyongó madár,
szeszélyesen csapongó.

Álmom eleven, lélegző csalás,
megdermedt könny, hajnali fényben ázó -
eszelős óriás,
törpéket meg se látó.

Szerelmem bús, hívó melódia,
mely elszáll, és csak csend marad nyomában -
fakó álmok hada,
miket valaha láttam.

Tellér Gyula fordítása

Oly ismerős vagy, mintha hajdan
éltél is volna már velem.
Másoknál, otthon, utcazajban
meglátom arcod hirtelen.
Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,
ott vagy te, bárhol is legyek.
Hallom kopogni éji csöndben
közelgő könnyű léptedet.
Nem te suhansz el láthatatlan
mellettem, ha ajtót nyitok,
légből, párából szőtt alakban
te álmaimból támadott?
El-eltűnődöm néha: nem te
ültél a szérüskert alatt,
egy sír gyöpén, a cinteremben,
kartonkendőben, hallgatag?
Egy pillanat - még ott pihentél,
s tüntél, suhantál már tova,
Dalolva a patakra mentél...
Az estharang szelíd szava
választ zúgott dalodra messze,
s én sírtam, s vártam csüggeteg,
hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e,
de elhalt édes éneked.
Kartonkendőd egy percre túlnan
megvillan még a part felett,
s eltűnsz. De érzem, szomorúan,
hogy még találkozom veled.

(Lator László fordítása)

Most, hogy magadra hagytak,
már nem lehet visszaút,
még bántja a lelked, látom,
árnyat vetít a múlt.

Most is gyötör a kétség,
gyűlölj, vagy megbocsáss.
Van úgy, hogy ellened fordul
egy igaznak hitt barát.

Csak egy utazó, magányos utazó,
kabátod tépi a szél;
talán majd máshol
több szerencse ér.

Felejtsd el mindazt, mi történt,
mi lehet, hogy igaz se volt;
jegyed az ígéret földjén
csak rövid időre szólt.

Csak egy utazó, magányos utazó,
kabátod tépi a szél;
talán majd máshol
több szerencse ér.

Nyitva az ajtó, szabad a tér,
merre indulj, hogy hazaérj;
találsz-e társat, lesz-e, ki megért;
merre indulj, hogy hazaérj.

Zord utakon gázolsz,
nem lehet tied e föld,
nem ez a hely hova vágytál,
nem ez a te időd.

Csak egy utazó, magányos utazó,
kabátod tépi a szél;
talán majd máshol
több szerencse ér.

Csak egy utazó, magányos utazó,
magad vagy, akárcsak én;
talán majd máskor
több szerencse ér.

Előbb az idő előtt
szaladgáltál,
aztán meg az idő mögé
futottál.

Lépést tartani
vele,
nem tudtál.
Nem akartál.

Látod, mivé lett
e rózsaszál?
Hajnalban éledt,
s nem rózsa már.
Latolni kár,
hogy lám, ez így van,
a zsenge báj
s a mámor illan.
Hervadni fáj.
Mondd neki: "Szánlak!"
S vidulj a nyárnak
liliomán.

(Kócsvay Margit fordítása)