Éj-mélyből fölzengő
-Csing-ling-ling-száncsengő.
Száncsengő -csing-ling-ling-
Tél öblén halkan ring.
Földobban két nagy ló,
-Kop-kop-kop- nyolc patkó.
Nyolc patkó -kop-kop-kop-
Csönd-zsákból hangot lop.
Szétmálló hangerdő
-Csing-ling-ling-száncsengő.
Száncsengő -csing-ling-ling-
Tél öblén halkan ring.
A lélek! — gondoltad. A test! — remélted.
Az agy kínja. Az ágy öröme.
Az ágy kínja. S az elme öröme.
Ne restelld: azt is ezt is megélted.
*
Akit az Isten elhagyott:
az hagyja el az embereket.
Aki nélkül megvan az Isten:
az emberek is megvannak anélkül.
*
Ameddig lehet — megmaradni!
S ha már nem lehet? — Megmaradni!
Mindenen túl is — megmaradni!
S mindenen innen?
— Így már nehezebb.
Amikor én istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogyha vigasztal, elhihessem.
Le kellene higgadni végre,
nem sírni többet, megnyugodni kissé,
s nem gondolni annyit a szerelemre,
mint a hogy ősszel nem idézi senki
az eper ízét, mert elmúlt évszak gyümölcse.
Le kellene higgadni végre,
nem várni már a nagy csodára,
és nem gondolni semmi szomorút,
ha a kislányunk táncolni tanul
vagy a fiunk későn jön haza este.
Le kellene higgadni végre.
Hátrafésülni simán a hajunk,
s gyakorolni a szelíd bólogatást,
mely azt jelenti fiatalok láttán:
"Bizony, bizony, elmúlik az idő."
Le kellene higgadni végre,
megszokni azt a mozdulatát a kéznek,
mellyel a csészét ingatjuk körbe, lassan,
hogy kávénk alján olvadjon a cukor,
s megtanulni egy könnyű patienceot.
Ideje megállni
Kikapcsolom a rádiót
Engedem elfordulni a kulcsot
Hátradőlve élvezem
Alattam a várost
Pislákolnak gyertyák
Fénycsíkokat húz
Egy láthatatlan Kéz
Felhőkbe takarom
Szuszogó gyermekem
Poharamban az idő
Képekké változik
Gyorsvonaton utazom
Jegy nélkül
Az ismeretlen felé
Az ablakokon jégvirág
Mögötte sötét
Előttem képernyőkristály
A jelenről beszél
Kattog a gondolat
Agyamban
Élénkül már az öntudatlan
Mély álomba zuhanok
Úszom dimenziók között
Magzatvizedben
Harcolok énem
Hét arcával
Akadályt emel
A múlt génekbe kódolt
Ösztöne
Kanyart vesz az Út
Miközben szeretkezem
Izzadó testtel fekszem
Fehér lepedőn
Egy ismeretlen mellett
Magam adtam
Termékeny testemet
Hangokra váltott
Mozdulataim
Szemem
Kezembe veszem versedet
Ízlelem a szavakat
Ajkaim között
Kiállok az esőbe
Mossa le könnyemet
GAS© 2010 Karácsonyán
Sötétbarna hajában
itt-ott már szürke szálak -
és erre nincs bocsánat.
Számomra nincs bocsánat.
Az értem-rettegés, a
tőlem-bántás, a rajtam-
töprengés hagy ezüstös
nyomot a barna hajban.
Oly fiatal pedig még!
Gyerekes is lehetne,
futkározhatna tágas
mezőkön reggel-este,
futkározhatna izzó
felhőtlen ég alatt, a
nyomába szegülő vad
szeleket is kacagva,
de ő a rámüvöltő
viharral szembeperdült
s halálra válva tőle
- akár eső köpenyt - gyűrt
sorsom magára kapta,
nem tudta, mit cselekszik,
azóta jégverésben
futkos reggeltől-estig,
bőrömbe menekült, így
ő vérzik már, ha engem
ér orvdöfés a néki
idegen küzdelemben.
El kellett volna űznöm,
hogy gondtalan szaladjon
kibomló, szép hajával
a legbarnábbik asszony,
de már hozzám bogozzák
az első szürke szálak -
számára nincs menekvés,
számomra nincs bocsánat.
Egy nap szerelembe
hullunk hirtelen.
Az is puszta játék,
hidd el ezt nekem!
Porcellán-babácska,
meg játék-huszár...
Oly rövid az élet,
játszani muszáj!...
Régen gőzvasúttal,
pénzzel azután...
Később meg szívekkel -
játszani muszáj!
Játék ez az élet,
hogy is lenne más!
Mosollyal és könnyel
való sorshuzás...
Szerelembe estem,
rámnyitott egy száj...
Játékot találtam -
játszani muszáj!...
Bárhogyan is játszol,
bölcsességhez érsz:
Ha játszol: veszítesz...
ha nem: nem is élsz!...
Az álmaimból és reményeimből
szines, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét...
Futó-szonett
Sokat futottam eddig életemben
az esélytelen férfiak mögött.
A rajt előtt még szinte önfeledten
rimánkodott az összes üldözött.
Akit megkaptam, tüstént elzavartam.
hamis címemnek mindenki bedőlt.
S a kéj után az éjszakába varrtan
rohantam tovább, önmagam elől.
Lehet, meg kéne állni már és főleg
szögre akasztani futócipőmet,
tán jól jönne egy szelídebb viszony.
Futógépről álmodom mostanában,
királylányként egy szűk toronyba zártan,
hol végre utolér Melanion.
Aranyalmák és álmok
Ahogy rád néztem, úgy zsaroltalak
mindig. Nem álltál ellen, nem tehetted.
A köztünk lévő hallgatás szabad
utat nyitott a félelemnek.
Egy kedves szóval megölhettél volna.
Vagy máshogyan: a gáz, a víz, az áram,
a konyhakés… utolérhetett volna
egy fulladás a sűrű éjszakában.
De nem bántottál, nem bántottalak.
És ma sem bántjuk egymást, jó ez így.
Csak tekintetem, félelmem nem állod.
Így rohanunk: széthullva, mint a régi
aranyalmák s a még régebbi álmok.
Ugye máskor is jössz
Amikor már a tavasz ígérete
Nem lesz más
Csak olyan emlék
Mint a pocsolyába dobott kő
Után egyre lassuló rezdülés
Látom még a vágyat
Rejtett mozdulataidban
Miközben Te nem tudsz rólam
S én is csak képzeletem
Óriás tenyerén hordalak
Verseimben becézlek
Melegíted a lelkem
A barackvirág mosolyával
Ezer kicsi énekesmadár
Apró sérelmének dalával
Mandala készítés alatt
Hegyek nyugalmával
Feledteted-e a vihart
Mit magamra küldök
A kétely izmaim fogyasztó
Pillanatait
A képeket az embertelenségben
S az éhséget a Jóra
Letéped ha arra kérlek
Szép szirmát a Tűzvirágnak
Adsz-e gyermeket
Ha én nagyon szeretlek
És győzöl-e
Mindenek felett
GAS©
Kimondhatatlan vágyom azt a percet,
amelyben élek. S el nem érhetem.
Idő, idő! szüntelen benne reszket
a gyönyörűség és a félelem.
A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol,
egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék,
gálic-kék szőlők, nádas pincegádor,
egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég –
hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség,
hogy ott száll az egzotikus jelenlét,
a lepke-Föld a létlen űrön át, –
Hogy érem el a nyíló rózsafát?
Mely szökőkútként dobja fel magát,
és elevennek oly szép, mint az emlék –?
Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, evilági,
oldhatatlanul köt hozzád
e magasztos bizonyosság;
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.
Nézz a tükörbe: hajam őszül,
a szemed alján szarkalábak.
Nézésed már nem harcos nézés,
s az én szemem is könnybelábad.
Fehér kendővel intek Feléd:
Kössünk békét, én régi párom.
Így, deres fejjel, visszanézőn,
mért harcolunk még mindenáron?
Belefáradtam, hagyd a harcot,
hisz oly hamar öregszünk, meglásd.
Nézz a tükörbe: őszülünk már.
Mikor fogjuk szeretni egymást?
A Balkántól nyugatra
Gettó földön
Lakóparkok magányában
Sárban tisztulok
Röhögök magamon
Háziőrizetben
Átmeneti izzó a plafonon
Hasonszőrűek között
Istentelen vagyok
Valahol egy tányér eltörött
Viszketek
Véres légbuborékot
Kapar kezem
Utasításra szenvedek
Mögötted vagyok
Rózsa helyett
Száraz levendula
Kínzó metafora
Vallomás-
Elmaradás
Hó helyett eső esik
Folyok a folyóval
Áradó indulat
Szabadság
Megfognám kezed
Hogy elengedhessem
A Köz-ért előtt
Közhelyes
Operaimprovizációval
Valljak Neked
Milyen volt gyermekként
Bűvészdobozból
Építeni
Meleg helyet
Semminek lenni
Felhőárnyék
Gondolatban
Napba nézni
Merengőn
Mikor elbukik
GAS©2007
Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
ez amphorásan finom, ívelt ölelés?
Sötét és lágy, mint nyári éjszaka,
s dobognak benne mind a csillagok.
Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
ez asszonyosan siadalmas, teljes,
mint kiszabadult, röppenő madár?
Micsoda ágban szunnyadt az a rügy,
miből e nem várt fűzfagally hasadt, -
mi rugalmas és most született ifjú,
mint szökőkúton hajnalban a csepp?
Ki hagyta rám e hajlékony hidat,
mely magányomból hozzád vezet?
Egyik pillére az én tenyerem,
másik pillére a Te kezed.
Nézd, ma a hold, a narancs telihold
a Körös tükörén lebegő.
Mondd, nem ez a kép, meg egy harapásnyi
itthoni jó levegő
volt-é a hiány, ott, az idegenbe:
ok jajra, panaszra — szegény?
Kéznél az a gally, kéznél az az emlék,
s megkapaszkodni remény
kínálja magát. — Nézd, itt ha botolnál,
kar nyúlna feléd, ölelő:
felfogni esésed. — Míg élsz, amig élhetsz,
csak itt lehet kedv meg erő
viselni a jót: az itthoni jót
meg az itthoni fájást,
Lásd, talpad alá fut az itthoni gyep,
s elföd a vihartól az itthoni nyárfás.
Nem járatták még eleget
véled a bolondját
távoli földek s messzi egek?
Ha kérdenéd, mi a dolgod
— s hogy van e még? —
csak itt jöhet rá felelet.
A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani.
Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.
Minden egyes vers az élet értelméről szól, még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés.
Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség.
A versben minden megvalósul – még Isten is. A „fiat!” gesztusa van benne, a „legyen!”
Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és
elfoszlik az égbe.
A vers – ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is.
A vers – levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető.
Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.
A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből.
A vers – a gyermeki kegyelem. „Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!”
A vers, hogy „látva… se… lássanak”. „Színről-színre,” mégis „tükör által, homályosan.”
Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.
Ez a fátyol a vers. Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg – ő a vers.
A vers megemel – valahová, a sebezhető végtelenbe.
A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére.
A vers – égi akupunktúra, mely minden ponton érint. Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk.
A vers – szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva – égi fénnyel szemünkben.
A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon – mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény?
A vers – véraláfutás a… felhőkön, és felhőjáték a… vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk s ami régen eltűnt a kanyarban.
És megint kinyitom ablakom az éj sötétjére
Magamba szívom a közelítő tavaszt
A ködbe vesző csillagokat
Nem hallom hogy bombák robbannak bűnösök ordítanak
Nem látom a felszakadt testű utcákat
Az ártatlanok miként takarják el arcuk
Érzem testemen kezed érintését ajkaid ízét
Kizárod belőlem azt akit gyűlölök
Megtermékenyíted lelkem szavait
Megfogom kezeid a lenyugvó nappal
Ölelésed fájdalmasabb apám halálánál
Nyitva maradt ablakon át távozik az élet
Egyedül vagyok újra az ébredésben
Számolom a felhőket az égen
Együtt kelek
A pirkadat után távozó illatoddal
Combjaid erejének emlékével
Te is félsz ha szép az este
Hogy mindez egyszerre elmúlik
Vihar jön s repül hajónk tovább a széllel
Nem ezt akartuk
De így lett
Marjuk egymást
A messzeségben
GAS©2004
A költő mit is tehet?
Teleírhatja csillagokkal
a mennyboltot,
míg alusznak a csillagászok.
Teleírhatja rózsákkal a kertet,
míg alszik a május.
Teleírhatja napfénnyel a strandot,
míg alszik a napfény.
Ó, százegyszer is kifoghat
a késedelmeskedőn!
Teleírhatja reménységgel
a szállongó időt,
míg alusznak az emberek.
Fagyos kezeivel ölel át a csend, a magány,
Gondolataim ezerszer járja át kétely és talány.
Egyszer repülök, madárként szállok az égbe,
Majd sötét felhők taszítanak le a mélybe.
Ha itt vagy velem, hívnak, várnak a csillagok,
Ragyog a nap is, dalolnak az angyalok.
De nélküled kietlen tájon találom magam,
Kiáltásom nem hallja senki, nem értik szavam.
Lelkem, koldusként kidobva fekszik az utca kövén,
Ki arra jár, nevetve belerúg, vagy átlépi könnyedén.
Aztán eső áztatja, ellepi a sár, a város mocska,
Ha jön a fagy, nem lesz más, mint apró jégkocka.
Ha megtalálod, emeld magadhoz és felolvad,
Fényesen világít, lesz saját holdad.
Üstökösként repül át az égen,
Ha velem vagy, az maga az éden.
Akkor ezer virág nyílik a réten,
Fény gyúlik a mély sötétben.
Nincs fagy, hideg, fájdalom,
Valóra válik, miről álmodom.
Arra kérlek, maradj még soká,
Repítelek, elviszlek bárhová,
Csak hiányodat nem bírja szívem,
Megszakad, és elveszítem hitem.
