Az álmaimból és reményeimből
szines, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét...
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zuzmarásak.
Tanulni kell. A nyári felhőt.
A lobbanásnyi égi-erdőt.
Tanulni kell mézet, diót,
jegenyefát és űrhajót,
a hétfőt, keddet, pénteket,
a szavakat, mert édesek,
tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,
ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.
Terólad száll a dal, zivatarverte líra,
lantverte zivatar, lírai szerelem!
feletted ég az ég, alattad messze nyílva
a pokol, ingatag jársz ingatag helyen.
Örök parázsmező égeti földi lábad
s az égő fájdalom táncolni megtanít:
ütemes sántaság, mint aki tűzbe hágott
s kit kígyó csíp bokán, kapkodja talpait.
Kiáltanál, tudom, de zene lesz a jajból
mert egy ajk hangszerül hangolta ajkadat
egy szép zenés ajak, mely dalt fakaszt a dalból,
mint hangvillát ha ütsz, másik is hangot ad.
Ó hóbillentyüs ajk zenés, meleg csodája
hogy gyengéd hangjaid betöltik a leget
s mint rezgést rabul ejt a zongorák pedálja
ha elhallgatsz, a szív zenéje emleget.
Ó kedvesem, ki vagy? Előtted messze nyílva
az ég, sugárosan jársz sugaras helyen;
utánad dús pokol, zivatarverte líra,
lantverte zivatar, lírai szerelem.
Hullanak a levelek
dajkám kertje lepereg
dajkák sírba tartanak
gyerekkocsik rajzanak.
Szomszéd suttog, ezt meg azt,
örömedtől elszakaszt
horgad a kéz védtelen
különváló térdeken.
Fából vannak, száz halott
követi a lábnyomod
merev karjuk fenyeget
— rosszul féltő szeretet —
Csupasz erdőn éhesen
manók futnak mérgesen
csalogány sem énekel
és az angyal nem jön el.
Képtelenül, jéghideg
tartja szép fejét a hegy
vízesése búcsuszó
végnapodon, utazó.
(Gergely Ágnes fordítása)
A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.
És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.
És ellebegtél, és a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyzser visszanézett
és mindent megadott.
A két szemed szeretett legtovább,
még mostanis szeret.
Még éjszakénkint zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.
Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.
Mindíg,
mindíg is hazavágytam.
Nem hallottam hangját
Nem érintette testemet
Ösztönből mentem
Ajtaja felé
Nincs bennem más
Csak a kíváncsiság
Felfedése rejtett
Ismeretlennek
Magam hagymarétegei
Türelmetlen lefejtése
A szembenézés
Szerepeimmel
Keresem az embert
Ki arany
Csalódva nézek
A tükörbe
Otthon
Utcai kirakatban
Távolodó járművön
Irodában
Megfogható-e
A szeretet adása
Mérhető a munkám
Ellen-értékkel
Az objektív igazság
Kútjából iszom
Köszönök mindent
Mindenkinek
Erősödik szorítása
Az általános akaratnak
Már csak alszom
Nem álmodom
Hidegből utazom
Hideg felé
Esőt hozok
Esőt viszek
Nem hallom már hangját
Nem érinti testemet
Ösztönből megyek
Az ajtóból visszanézek felé
GAS©2011
Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra,
Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra,
Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem,
Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.
Ha az életedet veszed újra fontolóra,
És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla,
Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet,
Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz,
Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda,
Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda.
Mert én vagyok az őrangyalod.
Ha eleged lett már a magányos éjszakákból,
És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól,
Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól,
Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.
Ha elveszted a hited, és nem tudod, merre szaladj,
Jussak eszedbe újra, és ismét felém haladj,
Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz,
És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.
Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess!
Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess,
A végső pillanatban fogom meg a kezed,
És az egész világot odaajándékozom neked,
Mert több, mint a barátod vagyok...
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz,
Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak,
Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.
És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog,
Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod.
A kertben tompa fény ül,
a lomb a földre szédül.
A rőt levél alól bronz
leányka válla borzong.
A párák zöldre érnek,
a tócsák most zenélnek.
S a zsongó, sürű zümmnél
mint szédült, pörge tündér,
a lágy zenére ringó:
kereng a kék iringó.
Kérdezni jó. Felelni rossz.
Van szó, mely vérig ostoroz.
Hallgatni szent és várni vér.
Mert az lesz vesztes, aki kér.
Elmenni büszkén oly nehéz!
Ki megáll csöndben, az merész!
Ki nyugtot ád, csak az nyugodt!
Hogy merre menj?...
Csak te tudod!
Hogy tested fehér kenyerét
megosztottad velem,
ne legyen adományod,
ne legyen érdemem.
Legyen eleve rendelés,
a sors bocsánata,
amért a pusztulás elől
kitérnünk nincs hova.
Mert nem ott volt a kezdet,
hogy megtaláltalak,
te nyitottad ki értem
magányosságodat,
és nem lopás, nem önzés
ha magam rád fonom,
bőrömön átparázslik
minden tulajdonom.
Mig ujjad fűzfarácsa
tarkóm kosárként óvja meg,
a hanyatló erő is
hozzád visz közelebb.
Bár fölsebez a hajnal,
megalvadt csönd az éj,
míg testünk kettős vérköre
forog, szoríts, ne félj.
Mit ér a léten-túli hit,
a vak remény mit ád?
Utazunk egymás áramán, - nekünk
már nem kell más világ.
Estém lágy kalácsillatába rejtem
Másodpercek néma mosolyát
Ülök a vak monitor tükre előtt
Várom válaszod
Mint gleccserek alján olvadékvíz
Morajlása
Zúg fejemben
Hallgatásod
És reggeli metrón
Minden felszállás után
Az arcok között Téged kereslek
Ki autóval közlekedsz
Szellemi munkásként
Leszek egyre kérgesebb
Lassan elveszítem mindenem
Hogy őszinte legyek
Újra és újra kitűzött napok
Kelnek fel ellenem
Idegen testként
Agyam lázas sejtjeiben
Néha megajándékozom magam
Veled
Pillanatnyi örömre váltom
Az azt követő hiányt
Vétkeim türelem-füzérré formálom
Könnyeket morzsolok kezemben
Szomorú szép szavak után
A csend
Ebből formálok
Elérhető lelket
Corpust a vágynak
És várom a tavaszt
GAS©2009
Egy este, egy bizonyos, keserű
este óta mindinkább azt hiszem,
hogy számomra bizonnyal zöldszínű
a boldogság, a szerelem.
Nőjjön hát bennem ez a zöld
s vegyen körül, mint rengeteg,
lesse sóváran a gyönyört -
legyen oly zöld, mint a te zöld szemed.
Legyen az egész életem
tengerfenék,
ahol ezer algahajú
csodaszörny villog szanaszét
s a zöld, zöld borzalom
mindent álomba von!
Olvasd e mesét, ha akarod,
mielőtt szemed este lehunyod. -
Boldogság?
Kapunk naponta mosolyni fényt
s küldünk cserébe egy - egy költeményt.
Ölelésünkben összeér:
talán a szív, talán a vér.
Az éjszakában összeköt:
talán a fény, talán a köd.
Mi hát - mi egybetart - a lánc?
Talán szeretsz. Tán csak kívánsz.
Mindegy, most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.
Egyszer majd minden összeköt:
a szív, a fény, a vér, a köd.
Dobol az eső Hogy esik
Maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is rárakni ruhád
Mellém is fekhetsz Fekhelyem
mert itt vagy puhára vetem
csönddel bélelem boldogabb
holdakat gyújtok minden nap
És hallgatok mert jól esik
hallgatom szívveréseid
mint csitul némul el a harc
amíg a hajaddal betakarsz
Már nem is kéne mondani
csak hallani csak hallani
Dobol az eső Hogy dobog
Benned zuhog Bennem zuhog
Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Helyet keresünk
Konzervváros
Konzervbűzös
Szabálytalan lakói
Ovális körülöttünk a tér
Íratlan lapokat
Szórt szét
Egy ismeretlen kéz
Mindenki magányos székben ül
Nézi önmagát
Ahogy fent ül
A mennyország kútjának peremén
Bezárkózik
Önmaga tökéletességébe
És nem látja
Víz tükrében az esélyt
Mit kinyújtott kéz
Elejtett szó
Fájdalomig
Jutó tett jelent
Egyetlen hang mit
Drótkötélen megcsúszó láb
Felidéz
Nagybőgő húrján
Elvesző
Szerelmet
Kiáltást
Az életért
Spaniferek tartanak össze minket
És a nem látható szövegíró
A kölcsönös vágy
Vándorló szabadság után
Mint tenyérről lerázott krétapor
Reflektorfénybe zuhanó szemcséi
Ölelkezünk porondra hullva
Ágyékunkban lüktet a vér
Tépjük egymást
Keressük határait
Izmaink által
Megtett útnak
Majd eldobjuk
Bontjuk a kötést
Újabb színek
Más nyulak jönnek
Táplálkozni szaporodni kell
Pipaccsal telt mezőn
Aszfaltlegelőn és
Vándorcirkusz lakókocsijában
Magunk lényegéből
Rendezni tanmesét
Hogy tapsoljanak
Maradó idegenek
Közös ritmusunkra
Mit Kodály pedagógiai
Módszere és az élet
Belénk nevelt
És ha távozunk
Büntetése vár
Az állam által
Korlátot állítóknak
Melyet az éjjel
Lázas álmai
Adók módjára
Beszednek
GAS©2010
Halkan mondjad, - hangosan hallik, -
vissza ne verjék messzi falak.
Leírni talán nem is szabad.
Orcádra fessed rózsaszínnel,
bújtasd mosolyos csigaházba,
didergésbe és könnyű lázba.
Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,
akadó lélekzetbe vessed.
Hogyha szereted, így szeressed.
Benne valami bűvös láng lobog,
egybefonódnak távoli vidékek.
Egyedül vele társaloghatok,
amikor mások közel lépni félnek.
Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el,
mikor elhagynak sorra a barátok,
mint tavaszi vihar, zeng, énekel,
mintha megszólalnának a virágok.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Hiánybetegségeink legnagyobbika.
Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet
teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űr-
be, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba-felfog-
hatatlan büntetésként-tudatot. ez túl kevés, ez
túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.
Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható,
gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyö-
möszöljünk? Vagy úgy teszek velünk, mint a
tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát
gyömöszöltél?
Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te
velem.
Léted nem tudományos, hanem erkölcsi kép-
telenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet felté-
telezni:blaszfémia.
Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a
csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát,
aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vé-
kony, zöldes, édes-édes ízt:a létét. Irtózatos a Te
édes lépvessződ, Uram!
Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése?
Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi
foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem?
a testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány
wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?
Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fog-
tál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd?
Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló
platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van
odaföntöd? Van neked fölötted?
Egy szót se szóltam.
