coppelia

Ki dallá lesz, az már örökre
az igazsággal csendül össze,
bármily hamisan intonálnák
azok is, akik kitalálták.

Ki dallá lesz, az nem csak dallam-
íveket jelent, öt vonalban
rögzített halk melódiákat,
melyek szelíden szerteszállnak,

hanem jelenti a reménység
törvényerőre emelését,
amelytől nem tágít a nemzet,
amíg fiai énekelnek.

Ki dallá lesz, fölzeng az égre,
elnémul minden földi vétke,
még a becsületére száradt
szeplők is hangjegyekké válnak...

Ki dallá lett, immár legyen dal,
meghalhat - ámde el sosem hal,
az Úristen füléig harsan
a valóságnál igazabban.

A hold az égen párt keresett,
a széles égen hasztalan kereste!
 
Már elhallgattak a madarak,
annál hangosabban szóltak a tücskök.
 
És szinte láttam a fény alatt
ellengni a világot, mint a füstöt.
 
A fényen valami átfutott,
bársonyok kápráztak előttem.
 
A hangod is eszembe jutott,
mely elszállt az örök időkben.
 

Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
Percig teljes mind, ami nő s virágzik,
S e roppant színpad csak olyat mutat,
Amit titkos csillag-parancs irányít;

Ha látom, egy az ember s a növény,
Egyazon ég húzza föl s rontja le:
Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
S kopik daliás emlékezete, -

A múlás eszméje mindig elő-
Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
Melyben küzd már a romlás s az idő,
Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;

S küzdve az idővel, mely elragad,
Mert szeretlek, én feltámasztalak.

 
Mit kéne tennem? Nem tudom.
A kezem összekulcsolom.
Ülök az ágyon szótalan.
Hová is ejtettem magam?

Összefonom ujjaimat.
Ennyi maradt: a mozdulat
A hitből, és gályára vont
Őseimből maradt a csont.

Hová forduljon hát az ész?
Pedig jó volna szégyenét
A szóval, mely megsejteti,
Kimondani, s elrejteni.

Mit szeretek?... Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?... A múló napokat?...
Egy arcot?... Egy mosolyt... Vagy tán a régi,
szivembe visszacsengő dalokat?...

Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet husába vágom?!...
... Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon...

 Mondj mesét anyám
Ágyam szélére ülve
Miért sír szemed
Mikor jó a vége

Átértelmezett szavak
Szerepek
Az éjt megint máshol
Mással töltöd Apám

Hangod mély legyen
Halk nyugtató
Egyszerű
Tiszta képeket rajzolj

Ujjaid végén sárgán
Virágzó körömmel
Vágyódva mindig
Gyermeki léttel

Mindig így marad
Én hallgatok
Megfigyellek
Tagadva szeretlek

Arcodon halál árnyéka
Ébren tart a morfinba
Butított fájdalom
És emlékek szentjánosbogarai

Menekülök távoli vidékre
Felhők fölé törő csúcsok közé
Hol súlya van a csendnek
A lépésnek melyet feléd teszek

Itt nyugszol
Kezemben megtartalak
Szétszórom porait
Gyermekkorom meséinek

GAS©2008

 
Az ünnep, az ünnep halandó.
Csak a hétköznap maradandó.
A mívesnap, a meg-megújuló
kín, a keserv, soha-el-nem-múló,
élet-ígéző és halálra vált,
örök életre hoz örök halált,
örök halálra örök életet,
az ég alatt, a rögös föld felett,
folytatódás, folytatás, mind, ami
napról napra megtart, és vallani
késztet – hogy e kényre-kedvre talált
lét – állítólag – csakis így szilárd.
 
Az ünnep, az ünnep halandó.
Csak a hétköznap maradandó.
 
Szemhatár-tágító hétköznapok.
A nappalokból jó reményt lopok,
álmot az éjekből, kisded halált,
halál-kisdedet, elmúlás fiát,
cipelem végig az életen át,
hol másokért, hol csak magam miatt.
 
Jönnek a napok, tova is múlnak,
vénül a tegnap, ifjul a holnap,
orgonák virradnak, orgonák hullnak,
májusok jönnek, májusok múlnak,
hajnalok lihegnek, dalok virulnak,
kísértő árnyékok mankóval járnak,
küldöttei hajdan-halálnak,
szemhatár-tágító hétköznapok,
a nappalokból jó reményt lopok,
álmot az egekből, kisded halált,
jövőnek vállalt reménye szállt
vállamra, hordozom, megtartó átkot,
holnapok, tegnapok terhével láttok.
 
Békét a csönddel, békét ki köt?
Hagyjatok hétköznapjaim között,
mívesnapokon benn s odakint
oldani a félszet, győzni a kínt,
adjatok erőt a hétköznapokra
(az ünnepekre talán még futja),
mindig-váratlan halálunk előtt
élnünk erőt és túlélnünk erőt,
lépést tartani – lélek se rebben -
lépést tartani szerelemben,
undorban, bájban, nyomorban, félszeg
napokon legyőzni a félszet,
teremni feledést, amely gyógyít,
hazugságot, amely nem lódít,
teremni, teremni, teremni erőt
hétköznapokra az ünnep előtt.

 
Mikor az alkony szelleme a délutánra száll
titkosan mint távol zene:
a hegyi szeretők szeme
a tájon szerte jár,
minthogyha végiglengene halk szárnyon négy madár.
 
A föld most már az Istené, a nap lanyhán üget,
mint ló az istálló felé.
A fény lármája és a méh
dongása is süket.
Zöld dombok tárják ég felé prémes mezőjüket.
 
Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik át a szél.
Nem füst az, csak a halkezüst
borzongás a Föld fürte közt,
mely elhal s újra kél,
ahova csak az égi Est altató csókja ér.
 
A hegyi szeretők szeme egyszerre látja ezt,
mint egy látcsőnek két csöve,
vagy két hangszerből egy zene
ha bizton összerezg:
a látás testvér üteme olyan egyszerre fest.
  
Milyen jó nékünk, édes, itt és messzehagyva, lásd,
a városok szük útait,
ahol mindenki csak kicsit
lát és mindenki mást!
Milyen jó együtt látni itt egyet és óriást!

 
 
Miként szélcsendben a hajó
lelkem ma veszteg úgy lebeg
vitorla nélkül! – Ah be jó,
hogy most melletted ülhetek!
Talán megállt a vén idő
s mi ketten élünk már csupán –
ó milyen édes lanyha hő,
mily édes lanyha délután.
Most messze földön senki sincs,
fénylik az ajtón a kilincs:
ajtó előtt a macska ül,
hátát gubbasztva gömbölyül.
Kertben tüzel a tulipán
fejét megadva csüggeteg:
most minden édesen beteg.
A tornácon az oszlopárny
a napsütött fal oldalán
ledől, mint tejben a kalán.
Nincs a világon semmi vér,
tejjel és mézzel foly az ér,
a vékony ér a hús alatt:
azért vagy, édes, oly fehér,
s nézed a fehér bús falat.
Elalszik minden – mily varázs!
Már alig zümmög a darázs.
Vállad vonala betegen
omlik el kebled vánkosán
s úgy csüggök fényes szemeden,
mint hipnotizált, orvosán.
Altass el, édes, engemet,
s álom hajóján messze vigy
ah ez az álom – eltemet –
és ah! maradna mindig így!
maradna mindig így...
így...
mindig így...

Szeretlek. Tőlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy,
akinek vágyra gyúlva látlak.

Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna – macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt nehány
jól időzített szemtelenség –
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért,
s csodás ívű szádért dícsérlek:
arcod ne fesse hálapír,
Inkább haragpiros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

Mint torzó angyal
Állok lombhullásban
Őszi fények között

Ezerszínű bércek felett
Hallgatom hogyan ver
Egy emberi szív

Figyelem a lélek rezdüléseit
Melyek nem járt utakra
Határátlépésre vezetnek

Az állandóság körforgásának
Változó ízébe nyújtom nyelvem
Lassan felszáradnak cseppjei ajkamon

Valaki irányítja nehéz bakancsba bújtatott lépteim
Őrzi kitárt sas szárnyain álmaim fekete-fehér képeit
Ébreszt alkotásra szavak homokjából

Lassan magas Mandala-várat építeni Neked
Kiben ugyanaz a tiszta víz folyik
Közös félelmeink mély forrásából

Ezüstös hideg éjjel csillag-égboltja
Alatt írjuk meg magunk érzéseit
Más távoli szobák szőnyegén

Gyenge kémiai kötést bontunk
Jelzős szerkezetekben
Távozunk hogy visszatérhessünk

Vérünk építi izomrostjainkat
Hogy eljussunk oda
Hol angyalok szállnak

GAS©2009

 
 Menjünk tovább, dalom; ő meg se hall,
 menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal!
 Légy néma most! Az ének éve elszállt
 sok édes régi vígodalmival.
 Szerettük őt, de ő keblére nem zárt:
 úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj:
    ő meg se hall.
 
 Keljünk fel, menjünk, mert ő mitse tud.
 Menjünk tengerre, mint a szél ha fut
 homokkal, habbal; mert van-é reményed?
 Reményed nincsen: minden erre jut.
 Keserves ízü, mint egy könny, az élet.
 De hasztalan panaszlod ezt a bút:
    ő mit se tud.
 
Menjünk tovább, s haza; ő nem sirat.
 Álmot s napot a szerelem miatt
 s késő gyümölcsöt s illatlan virágot
 feladtunk, mondva: Légy te, ki arat!
 Most nincs fűszál sem; ő mindent levágott.
 Vetők, aludni! ránk már nem virad
    s ő nem sirat.
 
Menjünk, nyugodjunk; mert ő nem szivell,
 ha róla dallok, arra nem figyel.
 Nem látja, mint törődik a szerelmes.
 Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el.
 Szerelemtenger meddő, mély, keserves,
 s bár látta már virágim ezrivel,
    ő nem szivell.
 
Mondjunk le, menjünk; mert ő fel sem vesz.
 S bár csillagtól a lég is tünde lesz,
 s bár a sok habvirág, mozogva, ringva
 egy hold virágtól aranyfénybe vesz:
 súlyos hajunkra, fúló ajkainkra
 mind ránkomolhat, eltemethet ez:
    ő fel se vesz.
 
Menjünk, menjünk tovább; ő meg se lát.
 Még egyszer, együtt, zengjük el dalát:
 ő is tán, tűnt szavakra és napokra
 gondolva, visszafordul arra, rád:
 de már mi mintha ott se lettünk volna -
 s bár minden ember résztvevő barát:
 
   ő meg se lát.
 
 
 
(Babits Mihály fordítása)

A lábam alatt éreztem a rét hüvösét,
Odafönn a napot;
Eszembe jutottak régi verstöredékek
És dallamok.

A nyílegyenes vízparti égeresen
Sétáltam el.
Az évszak már a virágzás évszaka volt,
De semmi jel.

A kaszások előtt előresiettem a fűben, -
Már térdig ért;
És láttam, amerre a karcsú róka pihegve
Jött s visszatért.

Akkor követtem a róka nyomát
És rátaláltam
A rég keresett virágra, a szirmon elömlő
Szín bíborában.

Szellő se fújt, a furakvó méh se kuszálta
A szirmokat,
Tökéletes nyugalomban állt egész nap
Az éger alatt.

Az ágakat széthajtva térdepeltem
Számlálva ott,
Hogy az aljnövényzet alatt hány gyenge bimbó
Sápadozott.

Majd csöndesen hazamentem, azt motyogva,
Hogy jöjjön akár
Az ősz meg a rőt levelek forgószele, mert
Megvolt a nyár.
 
(Imreh András  fordítása)

Miben bízik hát a hitetlen?
A versben és a szerelemben.

Ki ebben, abban megcsalódott,
de eszét mégsem ölte meg,
a test s a lélek, föld s az ég
között megáll. Mit is tehet?

Kevésben hisz, de rendületlen
a versben és a szerelemben.

Mint vízcseppek szirmaidban
Várom hogy széttörhessem
Hallgatásod fényét
Újabb árnyalatokat adhassak
Sokszínű kontúrodhoz

Testembe zárom a lombok
Megnyugtató mély moraját
Levélhullás előtt
Lassan visszavonom
Sejtjeimben a fotoszintézist

Mély álomba zuhanok
Utazom repülök testetlenül
Megfigyelem
Magamon uralkodó önmagam
Teljességben egyedül

Közelítek egy olyan határhoz
Ahol az érzések
Dogma-kerítést emeltek
És lebontásának kísérletei
Tovább növelik szilárdságát

Már nem tudom
Melyik oldalon van helyem
Fogod-e kezem
Vagy oldod a kötést
Mikor adsz és veszel el

Néhány pillanat marad
Mint harmatcsepp
Szemed sarkában
Ölelésben
A lehetőség

GAS©2010

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Miért nem elég egy vers melyet Hozzád írok
És teszem le agyam égető tollát örökre
Vajon gazdagabb leszek próbálkozásaimmal
Vagy csak megnyugtatom magam egy időre
Hogy aztán félredobjam elfelejtett szavaim
Kimondott ígéreteim és újra leüljek asztalomhoz
Keresni eddig ismeretlen megoldását egyenletemnek
Megosztani Veled kéretlenül is érzéseim

Félek az emberektől mert ismerem magam
Ha nem érem el küszöbét a testi fájdalomnak
Az izzadságba fojtott kielégülést
Magányos állattá változom
Ki megtámadja fajtáját
Majd vackába húzódva
Nyalogatja saját harapásával
Okozott sebeit

Mégis vágyom őket
Fogadjanak el
És osszák meg velem otthonukat
Ahol esténként gyertyafénynél együtt a család
Tartalma van a szónak és a hallgatásnak
A hold világot ad a szeretőknek
A reggel hangjaiban ott az élet
És minden napban a várakozás élménye

Elégedetlenségem forrását én nem apaszthatom el
A tökéletes mindig előttem a horizonton mozog
Eltűnik mikor alszom
Álmaimban új alakot ölt
Hogy meghatározza nappalom
És az ölelés ízébe is kesert keverjen
Talán Te kellesz mint magas hegyek látványához a hó
Folyók születéséhez az olvadó gleccser

De mit ér a gondolat ha egyedül marad
Néha elég nekem megosztani
És várom az idő fájdalmasan lassú múlását
Aztán feltekintek a Tisza-tó felett a csillagokra
Hajónk ringató ölelésében
Halk hullámok érintik kezem
Nyugodt vagyok
Mert bennük Te vagy

GAS©

 
 Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
 hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
 kakukknótához hasonlítanak,
 emlékezz rá, hogy se mező, se domb
 nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
 újul tavasszal s kizöldül a mag.
 Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
 sötétben zeng el és kétség borong
 nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
 hogy a rét túl sok virággal veres
 s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
 Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
 mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
 de ne feledd, hogy némán is szeress...
 
 
 (Babits Mihály fordítása)

Hát ittmaradtam egymagam,
pergetve napjaim.
Ó szabad hattyúk,
boldogan szálló barátaim!
Sem könnyem nincs már, sem dalom,
hogy visszatérjetek.
Csak csöndesen imádkozom
estente értetek.
Egyikőtök, suhanva fent,
nyíllal találkozott
s zuhant. A másik megölelt,
s hollóvá változott.
De évente, mikor a hó
olvad, egy-egy napon
a Katalin-kert csillogó
tavát csodálhatom.
A szárnysuhogást hallgatom
a kék tükör felett.
Ki nyitotta ki,  nem tudom,
síri börtönömet.

(Rab Zsuzsa fordítása)

     
     Hajtsd karomra, édesem,
     alvó, védtelen fejed.
     Idő és láz égeti
     gyermeteg szépségedet,
     és a földnek a gyerek
     tiszavirág-életű --
     ám karjaimban hajnalig
     lélegezzen egy virág,
     vétkes és halálra-szánt,
     de mindlétig gyönyörű.
    
     Lélek s test határtalan:
     a szeretőkre, akiket
     megbűvölt lankáira dönt
     a jólismert önkívület,
     Vénusz látomást szakaszt,
     csillag-összetartozást,
     együtt-izzást és reményt,
     míg sziklák és jégmezők
     elvont képe rezgi föl
     a remete gyönyörét.
    
     Hűség, biztonság, ahogy
     kong az éjfél, elriad,
     mint ha elzúg a harang;
     mennyi divatos bolond
     fontoskodik és nyafog:
     mindenért fizetni kell,
     az összes vészjel erre int,
     ám ezen az éjszakán
     egy nézés, egy suttogás,
     még egy csók se vesszen el.
    
     Szépség, álom, perc halott.
     Fújjon a hajnali szél
     álmodó fejed köré
     olyan édes pirkadást,
     melyben áld a szív s a szem,
     a múló világ elég,
     szomjas délben nyugszanak
     az önkénytelen erők,
     s bántó éjen őriződ
     minden földi szerelem.
    
     (Gergely Ágnes fordítása)