coppelia

Sem utódja, sem boldog őse
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

 Bármit tettél, ne bánkódj; tüske van
 A rózsán, ezüst forrásban iszap;
 Nap s hold elé felhő és árny suhan
 S rút rák él a bimbó selyme alatt.

 Mind tévedünk; én is, mert képbe zárom
 S így oldozom önkényed tetteit,
 S magam rontva vétkedet magyarázom
 S túlzott mentéssel túlzom bűneid:

 Értelmezem érzékiségedet
 (Az ügyész véd): szívem ím pörbe száll
 Szívemmel, mert szerelem s gyűlölet
 Benne oly polgárháborúban áll,

 Hogy kényszerére keserű bajomnak
 Cinkosa vagyok édes tolvajomnak.

(Szabó Lőrinc fordítása)

XIV

 Nem fejtem a csillagok titkait,
 De, úgy tetszik, asztrológus vagyok,
 Bár nem tudom, mi sors következik,
 Ragály, éhínség, s zord vagy szép napok;

 S percre nem jóslok, kijelölve mindnek
 A maga dühét, záporát, szelét,
 Vagy hogy mi éri fejedelmeinket,
 Noha gyakran elém tárja az Ég;

 Nekem a te két szemed (ez a két
 Állócsillag) adja tudásomat:
 Együtt pompázik az igaz s a szép,
 Mihelyt kész leszel őrizni magad;

 Ha meg nem, a jóslatom végzetes:
 Véged a szép s igaz múlása lesz.

(Szabó Lőrinc fordítása)

 Falánk idő, nyűdd az oroszlán körmét,
 S falasd a földdel édes fiait,
 Törd vad tigris-állkapcsok fogak tőrét,
 S ős főnix vére igya lángjaid;

 S legyen víg s bús kor, amit röptöd elhagy,
 S tégy, amit akarsz, Gyorslábú, te, a
 Nagy világgal s tűnő ékeivel, csak
 Egy szörnyű bűnt ne kövess el soha:

 Ne szántsák kedvesem szép homlokát
 Óráid, s ódon pennád rajzai;
 Suhanj fölötte érintetlen át:
 Szépségminta, mai s mindenkori!

 De tombolj bár, vén Idő, legvadabban,
 Örökifjan él kedvesem e dalban.

 (Szabó Lőrinc fordítása)

 Számolva az óramondó időt
 S látva, szép nap rút éjbe hogy merül,
 Hogy kókad az ibolya nyár előtt,
 S ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;

 S hogy ejti lombját a sok büszke fa,
 Mely alatt nemrég tikkadt nyáj hűsölt,
 S hogy hág kévék ravatalaira
 A borzas-ősz szakállú nyári zöld, -

 Sorsodat nézem, a szépségedét:
 Útja a romboló időn visz át,
 Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
 S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;

 S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
 Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.

(Szabó Lőrinc fordítása)

LXVI

 Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
 Az érdem itt koldusnak született
 És hitvány Semmiségre pompa vár
 És árulás sújt minden szent hitet

 És Becsületet rút gyanú aláz
 És szűz Erényt a gaz tiporni kész
 És Tökéletest korcs utód gyaláz
 És Érc-erőt ront béna vezetés

 És Észre láncot doktor Balga vet
 És Hatalom előtt néma a Szó
 És Egyszerű kap Együgyű nevet
 És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

 Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
 Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

 (Szabó Lőrinc fordítása)

Mindenkinek szép napot a Költészet napján!

XLIII

 Lecsukva lát legjobban a szemem,
 Mert nappal csak lim-lom tűnik elébe:
 De ha álmodom, terajtad pihen,
 És, sötét tűz, tűzként csap a sötétbe.

 Kinek árnyadtól árny felvillan, ó,
 Láng-nappal mily láng-képet tárna fel
 Árny-képed, a még jobban ragyogó,
 Ha másod csukott szemnek így tüzel!

 Hogy üdvözülnék (mondom) eleven
 Nappal látva tégedet, ha halott
 Éjben, nehéz álmom s vak szemeken
 Szép, vértelen képed így átlobog?

 Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
 S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Ritkábban írok
Nem vezetek naplót
Rólatok

Vagy kevesen
Vagy túl sokan vagytok
A köztes időben magam vagyok

De akkor is tőletek indulok
S hozzátok jutok
Mint függő a szerhez

Bennem összpontosultok
Mint anyában a gyermek
Mint folyóban a csermely

Hiányotok hó nélküli tél
Álommentes éj
Örömtelen szempár

Veletek édes a tej
Mámoros a kétely
Izgatóbb az este

Ti vagytok a föld a magnak
Szemérmetes vörös ajkak
Örökkön befogadó öl(elés)

Szétszórt szavak
Könnyek tava
Rendezetlen rendezők

Hagymák lázadó virága
Somnak rügyfakasztó ága
Őszi lombnak temetője

S mikor írni kezdek
Vagytok múzsám
Kenyérbúzám

Folytok belőlem
Mint ütőérből a vér
Lépből a méz

Utána csak a csönd
S egy íz marad
Zuhanás a semmibe

GAS©2019

 Egy fiatal lány lélegzetének lágy fátyolába hulltam
 Elhalkultam meg se mozdultam.
 Karjai mint a felhők.
 Mint mikor a víz rádköszön.
 Ami fakuló eltűnik körüle.
 Csak a szemei élnek.
 Hosszú szép fűszálak, hosszú szirmú virágok a mezőinken nőttek.
 Oly könnyű súly a mellemen, mint ahogy te dőlsz rá most.
 Te dőlsz rá most, mikor már nem vagy többé.

 (Tamkó Sirató Károly fordítása)

(Lakatos Imrének)

Különös fény lobbant az ablakokra,
viharral vemhes, mély felleg-bibor.
Az asztalon, késő kínálkozással,
bontatlan állt a rajnamenti bor.

Lassult és elakadt az ódon inga.
Az ablakon pattant a jég-serét,
s villám-karmester fenn elindította
a zivatar bőszült orchesterét.

Az óriás felérezett a hangra.
Igy rebbent meg, ha dúlt séták után
zengett az égi zongorák haragja:
Ez a nagyobb! Ez a nagyobb titán!

Időt ostromló büszke lázadását
rég rejti majd a némító Titok,
s ez a vetélytárs felleg-zongorákon
titáni kézzel még zenélni fog.

Robbant a menny és lobogott az utca -
Sötéten várta túl a néma part.
Karja kinyúlt és elcsukló ököllel
megfenyegette künn a zivatart.

a nevedre már nem emlékszem
a nevemre már nem emlékszel
a hangotokra már nem emlékszem
a hangunkra már nem emlékszel
az öleléstekre már nem emlékszünk
az ölelésünkre már nem emlékeztek

        a sebekbe már belehaltam
        a sebekbe már belehaltál
        a sebekből már felgyógyultam
        a sebekből már felgyógyultál

        hogy: soha többé - megfogadtam
        hogy soha többé - megfogadtad
hogy: téged s hogy: örökké
       meg hogy : vége- elmondtam már
hogy:  engem s hogy: örökké
        meg hogy: vége - elmondtad már

húszmillió éve  hazudjuk tiszta szívből
egyikét úgy mint a másikát

         ideje  már hogy elpiruljunk végre
         egymás miatt és egymás helyett

         eredj hát utadon
         magam is elmegyek

         csak az maradjon vélünk
aminek nincs kezdete se vége
csak hőfoka van meg kiterjedése
meg szívre lélekre agyra ágyra
reáfonódó mindenhatósága
         halálunk  órájáig ez legyen
         - a százszor elárult -
         veled  vele velem
         szerelmem szerelmed szerelme
         mindnyájunk szerelm:
                szerelem

 Az utolsó levél a héten
hullt le a vén vadalmafáról
az utolsó szénásszekér
két hónapja ment át a tájon
az első dér tegnapelőtt
hullt le a csíkosréti gyepre
az első cinkepár hajnalban
szállt ablakomba feleselve
s tegnap óta  már az a bor
áll kancsómban asztalomon
mit szeptemberben  szüreteltek.

Egy fájást beérlelt a nyár
s most az keresne valahol
egy zugot ahol kitelelhet.

 Egy ember eltévedt, túl időn és teren,
 Keskeny mint egy hajszál s tág mint a virradat,
 Tajtékzik a cimpa, kifordul a szem,
 S a kéz előrenyúl, a dísz után kutat,
 
 Amely nincsen sehol. Kérded csodálkozón:
 E jelkép mit jelent? - nem érti még agyad:
„Keskeny mint egy hajszál s tág mint a virradat",
 a cimpa mért van túl három dimenzión?
 
 Időről szólok én, mert nincsen még idő,
 És helyről is szólok, mert eltűnt már a hely;
 Ha emberről szólok, nemsoká meghal ő,
Időről szólok, mert eltűnt, örökre el.
 
 Térről szólok, mert ezt egy isten dúlja szét,
 Évekről szólok én, hogy elmerüljenek;
 A csöndben egy isten hangjára fülelek;
 Bőg és sikong a hang, durván szivembe tép.
 
 Istenek: démonok; mind a térben tántorog,
 Keskeny mint egy hajszál s tág mint a virradat,
 Cimpája tajtékzik, arcára nyál csorog,
 A kéz előrenyúl s a dísz után kutat,
 
 Amely nincsen sehol. Kérded csodálkozón
 E jelkép mit jelent? - nem érti még agyad:
„Keskeny mint egy hajszál s tág mint a virradat",
 És mért van túl az arc három dimenzión?
 
 Istenekről szólok, mert a tengerre dőlnek,
 Szárnyuk halhatatlan ás súlyuk végtelen;
 Istenekről szólok, mert fel az égbe törnek,
 Istenekről szólok, mert győznek a végzeten.
 
 Istenekről szólok: élnek a föld alatt
 S lehelletüktől éled mező és táruló kert;
 Istenekről szólok, mert ontják a vasat,
 Halmozzák a szenet, párolják a cinóbert.
 
 Istenek? Démonok? Betöltik az időt -
Mind keskeny mint hajszál s tág mint a virradat;
 Cimpájuk tajtékzik, szemük zománca tört,
 Kezük előrenyúl, a dísz után kutat,
 
 Amely nincsen sehol. Kérded csodálkozón:
 E jelkép mit jelent? - nem érti még agyad:
„Keskeny mint egy hajszál s tág mint a virradat",
 S mért van a két kéz túl három dimenzión?
 
 Jaj, démonok ezek! Jönnek s elszállanak.
 Napba megy át az éj, völgybe megy át a hegy.
 Az éjnek napja van, a fának árnya van,
 S minden lénynek neve - jó és rossz küzdenek.
 
 Igen, mindez visszfény, negatív puszta kép,
 Úgy látod : állnak és mégis cselekszenek:
 Kiöntik képmásuk zsibongó tömegét
 S minden igazságnak két arcot festenek.
 
 De sem isten, sem démon - ember tévedt el itt,
 Keskeny mint egy hajszál s tág mint a virradat,
 Cimpája tajtékzik, szemét mereszti, míg
 Keze előrenyúl, a dísz után kutat,
 
 Mely nincs sehol. Mert eltévedt. Riadtan áll,
 Nem elég keskeny és már tágasnak se tág:
 Túl sok csavart izom, túl sok mihaszna nyál.
 De megbékél, ha látja a forma Templomát,
 Mely életét örök partokra menti át.

(Képes Géza fordítása)

 Hölgyek, urak, önök haladtak, tény s való,
 s e haladás, belátom, szép siker;
 már több az autó, mint a parkoló,
 a hangsorompó ledöntve hever,
 s lesz nemsoká a Holdon Wurlitzer,
 de jól jegyezze meg, ki emlékezni fog,
 a Kozmosz ura én, a Halál maradok.

 Ifjat, merészt ugratni jó szeszély:
 a hegymászók mállott sziklára lépnek,
 uszót elvághat vontatókötél,
 a gyorshajtó az útpadkára térhet,
 másokkal várok, hadd legyenek vének,
 amig kedvem szerint eldönti sorsukat
 ennél infarktus, annál daganat.

 Faj s vallási ügyekben liberális vagyok,
 adó, hitel vagy társadalmi érdek
 hidegen hágy, és nyiltan fordulok
 ellenetek pirulák, hazug érvek,
 finom szavakkal gyógyító dögészek;
 Westchester matronái, Bowery fenekek,
 mind táncoltok velem, ha dobomra verek.

(Fodor András fordítása)