Mit kéne tennem? Nem tudom.
A kezem összekulcsolom.
Ülök az ágyon szótalan.
Hová is ejtettem magam?
Összefonom ujjaimat.
Ennyi maradt: a mozdulat
A hitből, és gályára vont
Őseimből maradt a csont.
Hová forduljon hát az ész?
Pedig jó volna szégyenét
A szóval, mely megsejteti,
Kimondani, s elrejteni.
Nincs mit mondanom,
nincs mit mondanod,
ami régen megszakadt, az
nem folytathatod,
szemed jégvirág borítja -
már beléd nem láthatok.
Nincs mit mondanod,
nincs mit mondanom,
párosan viselt magánynak
dupla súlya nyom,
szíved hangtalan parancsát
többé meg nem hallhatom.
Én már többé nem kereslek:
rádtalálnom nem öröm.
Te is engem csak - kerestél.
De én azt is köszönöm.
Mért, hogy a szerelmet mindig
megalázza a közöny?
Válni kell.
Kolonc koloncot nem visel,
önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.
Válni kell.
Én nem hiszek - te nem
hiszel,
a szív nem nézi mit cipel,
csak éppen már nem bírja el.
Társam, aki nélkülem társtalan
bolyongsz a nagyvilágban, mondd, Neked
sohsem jutott eszedbe az, hogy én
kisérhettelek volna utadon?
Sohsem gondoltad azt, hogy valahol
van egy szerényke dal, amely Neked
szeretne megcsendülni majd először?
Nem gondoltad, hogy egy virág Neked
bontaná ki tavasszal szirmait és van
és él és ajkaidra vár,
hogy azok szívják ifjú illatát?
S nem gondoltál arra, hogy lesz idő,
mikor elfáradt, ezüstös fejed
jól esnék valahová lehajtani?
Feléd utazok
Rozzant buszon
Kit tagadok
Ajtódat nyitja
Biztonsági őr
Gyengülő karja
Régen hideg
Egyszerűség fogadott
Most új vagy és meleg
Körülöleli lelkemet
Az érkezés csendje
A most eltemet
Csukott szemhéjak alatt
Egy év előhívatlan képei
Montázzsá olvadnak
És az emberekről
Lefoszlik a hagymahéj
Csak a lényeg marad
Vívódok
Keresem utam
Amely magam vagyok
Félek megállni
Megnézni
Belül mi történik
Kérdezni
Felelni
Hittel kétely nélkül élni
Inkább futok előle
Összeszorított
Vádló fogakkal
Melyekben ott a mástól
Szerzett fájdalom
És a bizonytalan
Érkezés
Fáradt vágyódó
Újraindulás
A gyermeki öröm
Ha játszhatok
És valaki megsimogatja fejem
GAS ©2011. Karácsonyán
Mert mindíg ami csodaszép volt
mindíg az múlik el
Szentisten! Hát már nem is emlékeztek,
ahogy kiszántották egy barbár napon
azt a játszóteret
a nyargalászó gyermekkor alól?
S ahogy abba az egyetlen
és örökkévaló ölelésbe
szinte beleölelhetett máris a következő?
— És nem is egyetlen!
S hogy az után a gyönyörű és halni-érdemes
és végérvényes szomorúság után
még képesek voltunk arcpirulás nélkül
tovább élni és még örülni is?
— Ám ezt sem végérvényesen.
Hát nem szorul ökölbe a markotok:
hogy mindíg az múlik el
ami csodaszép volt?
És sose gondoltatok még arra
hogy talán
nem is mi örülünk barátaim
s nem is mi vagyunk tán szomorúak
hanem csupán megtörténik velünk
az öröm is meg a szomorúság is
meg az ami olyan csodaszép?
Meg az hogy elmúlik
A pókhálóra harmat esett:
bús unalmamra egy könnycsepp ma este.
A hold az égen párt keresett,
a széles égen hasztalan kereste!
Már elhallgattak a madarak,
annál hangosabban szóltak a tücskök.
És szinte láttam a fény alatt
ellengni a világot, mint a füstöt.
A fényen valami átfutott,
bársonyok kápráztak előttem.
A hangod is eszembe jutott,
mely elszállt az örök időkben.
A megválthatatlan szavak
Hangzottak felém az éjben,
S megszédültem, mint a vak,
A vulkánmély meredélyen
Sötét éj huhhant, mint bagoly,
Lábamnál nyítt a pusztulás,
A város lassan haldokolt,
Trójánál régibb lángolás.
Elviselhetetlen fény volt,
Az sajtol éles könnyeket,
S nem adtad azt az ajándékot,
Mit messziről hoztál nekem.
Az, az volt, lelketlen szeszélyed
A fény, a lángolás oka,
Mely áthatja most, mint a méreg
Megfejthetetlen sorsomat,
Ám bajom mind eltékozolta –
S a „nem-randevú”, hogy se ott,
Nem láttuk egymást, se azóta,
Az utcasarkon túl zokog.
Én nem sokat tudok rólad, de te
se tudhatsz rólam sokat. Nemde?
De. Vagy kértem én, hogy olvasóm legyél?
Hagyd abba most, jobb még az elején.
Ma verset írtam. Hallgatás helyett.
Így pár mondatnak küldetése lett.
De nem érdeklődik, nem is üzen.
Ha majd akar, rögtön befejezem.
Ki verset ír, ölhetne is akár.
Ki tudja, melyikkel nagyobb a kár.
Hogy rossz ez így neked? Na, ja. Tudom.
És unod. Nem nagy ügy. Én is unom.
És nem is tudsz vele mit kezdeni.
Ki kezdje, én vagy te, szégyenleni?
A felnőtt ember egyet megtanul:
mindene régi, csak a sorsa új.
A sorsa, amin osztoznia kell,
nem ő rendezte, s nem ő hiszi el.
1
Most az jutott eszembe
hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt
hogy ne félj
egy napon
meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most szívem
hogy egymásnak mi tán sosem hazudtunk
csupán egyikünk sem tudott soha
bár egyetlenegy olyan igazságot
ami az lett volna a másiknak is.
2
Most pedig az jutott eszembe drágám
hogy
egy verset készültem írni néked
— mióta már! —
de valamiképp mindíg elmaradt.
Igen verset készültem írni arról hogy
— bármi történt is —
tudod a végén
tudod a dolgok végén
egy napon
(majd ott a fontoskodó gyászmenetben)
mégis csupán ketten leszünk
akik pontosan fogjuk tudni
hogy ki is hogy tulajdonképp ki is volt a másik?
3
S még az:
ha van úgy hogy nem te vagy az eszembe
olyankor én már semmire sem gondolok.
Napok óta nem alszom
Fejem zúg
Tombol benne a misztrál
Viszi a télről
Megmaradt avart
Készülök
Éjjel és hajnal után
Rendezem
Sorokba
Egyenletekbe
Gondolataim
Magamhoz veszem
A testet és a vért
Köszönök
Vissza a kapuból
Szép napot Anyám
Meghívó nélkül
Megyek
Mint mindig
Kinek nem kellenek
Papírra vetett szavak
Csak orgona illatok
Hangok a csendes
Szél után
Emlékek közös
Freskói
A táblán
Mozdulatok
Mondatok
Arcok
Melyeket tükörként
Tarthatok magam elé
És egy kékfestő szalag
Nyakamba akasztva
Melyet gyermeki örömmel
Dédelgetek
Becsengetés előtt és után
GAS©2012
Átszalad a folyón a híd.
Látom mozdulni tagjaid.
Zörög a villamos, megáll.
Ott vársz a híd túloldalán.
Szaladok most a hídon át.
Átfutottam a fél Dunát.
Egyszerű, nyári kis ruha.
Nem érinthetlek meg soha.
*
Nem elég csak mosolyognod:
meg kell lopnod, kirabolnod.
Nem elég csak jónak lenned!
Engedd, hogy csalódjam benned!
Túl-sok-szépséged sem elég:
hadd ússzak s fulladjak beléd.
Nem elég, ha tudod nevem:
feledkezz meg rólam velem!
Ámbár a világ díszt csak érted öltött,
nem bölcs, ha a vágy iránta betöltött-
születnek-enyésznek sorban emberöltők:
éld meg, amit élhetsz, s idődet kitöltöd.
Csak még egy percre még egy percre
szegődj magányos közelembe
nem múlóra nem végtelenre
valami megmarkolt Jelenre
valami állandósult Mára
valami Egyszer-Van-Sokára
valami időtlen Lezártra
valami vélünk Egybeálltra
valami ahhoz hasonlóra
amikor éjfélt üt az óra
s egymást fedi két mutatója:
hát nem kezdetre nem is végre
sebzett utolsó szívverésre
ráalvadt dermedt örökkére -
Ha rád gondolok, vagy szám ki is mondja
neved; ha nézem homlokod, kezed;
ha árnyékodat meglátom - naponta
hússzor vagy százszor is, megremegek
a gyönyörtől, vagy már tizenhat éve,
s ehhez, itt kinn, a sok- sok jó barát
ölelése, az olvasók hűsége,
s hazulról, vízen, szögesdróton át
az ifjúság szerelme - érdemetlen
vagyok minderre; könny gyűlik szememben,
köhögök, nyelek, hogy elfojtsam; ennyi
boldogságot e földön senki se
igényelhet a léttől - de a "lenni"
szó minden nyelven rendhagyó ige.
Térben
De csak a Mostban
Nem én kérdezek
Csak megfigyellek
Nem gondolkodom
Magamba szívom
Füstjét ízét mosolyát
Hangodnak
Tudatosan alakítom át
Tudatalattim
És ami fölötte van
Határátlépés
Hegyen villamoson
Szajna-parton
És üvegbe zárt
Irodában
Teljességem
Azonnal ölelem
Felfalom
És elemésztem
Hozzá senki
Így te sem kellesz
Másként Mindenség vagy
És vagyok
Lábad szárán hegek
Tenyereden vízhólyagjai
A múltnak
Félelmeknek
Forrásai fakadnak
Töprengsz
Beszélsz magaddal
A jövő gyermekei
Tüskésen bújnak elő
Méhéből a Gondolatnak
Mint a Som
Várva a telet
De ha tavasz lesz
Nem marad más
Csak a pillanat
A rácsodálkozás
A nyíló lenre
A felhők közt
Versengőkre
És az olvadó
Tengerszemben
Tükröződő
Önmagadra
Önmagamra
GAS©2007
Ha gond vagyok, magamban vagyok.
Ha gomb vagyok, leszakadtam.
Magamnak, gondnak, legnagyobb.
Elgurult gondom visszakaptam:
ma leírhatatlan gondolat vagyok.
Elveszni akartam, s megmaradtam.
Főhet a fejem, égnek a csillagok.
Túlforrósodott lelkemet nem hűti testem.
Alig tudok magamról. De itt vagyok.
Utca, házszám, emelet Budapesten.
S te varázsló, akire várok, mindennél nagyobb:
ott vagy itt és itt vagy ott, kettesben
soha nem lel minket szem vagy álom.
Suttoghatnál is, ne kelljen keresnem
ilyen vakon téged, s csak véletlenül megtalálnom.
Olyan egyszerű. Ne aggódj. Sikerül.
Sötétkék fátyol hull rád. Az ég.
Roppan a fák gerince, összecsuklanak.
A kialvatlan nap becsukja nagy szemét.
Papír szakad. Az emlékek jegyzetek.
Egy ismeretlen fiú mozdulataitól
szabadulsz a legnehezebben.
Úrvacsorák. Árva csodák. Rengeteg
istent hiányolsz. A tenyeredben
a vonalak lassan átrendeződnek.
Mosolyognál, de nincs kire.
Halott rokonaid emlékeire vigyázol,
azon kapod magad. Kőnek
érzed a szemed. Nem tudod, ki, gyászol
máris egy nő. Felsikít akkor, aki benned
valami idegen sorsot cipelt.
Szoborrá leszel. Kellemes a szemnek.
Az idő tücsökké. Neked is ciripelt.
Magányom zárkájában
ötvenedik éve
időnként elismerőleg bólintok
a rácsos ablak felé
a rácsos ajtó felé
a rácsos rácsok felé
szép munka aki feltalálta
nagytudományú ember lehetett
csakúgy mint aki a kereket feltalálta
valamint a kerékbetörést.
Ne lepődjön meg, anyám, hogy magázom.
Nem tudom, anyám-e még azon a másik világon.
Tudom, hogy mindent lezárni csak nagyon kevesen,
de azért gyötör, hogy nem tudtunk mindent mi sem.
Talán emlékszik rá, amikor tavaly megfogtam a kezét,
maga fázott, nyár volt, nekem meg nem ment a beszéd.
Féltem, hogy valami sutaságot mondok.
A halottak is ilyen szégyenlős bolondok?
A kezét, amikor megcsókoltam, féltem,
mert valami rémületet láttam utána a szemében.
Ha nem kezdett volna el akkor sírni, lehet,
hogy meg is szólalok, s ma kevésbé szenvedek.
Elegáns ez a hallgatás. Nevetséges a beszéd.
Tudja, nem tudom elfelejteni a fehér pulóverét.
Nem állt jól magán. Már szinte semmilyen ruhadarab.
Az arcát elfelejthetem, de az a pulóver megmarad.
Elnézést, anyám, hogy így el-elkalandozok.
Szégyenletes nekem, mint a halála, az ok.
Most már nem maga miatt mondom,
de hát engem még itthagyott küzdeni: szerettem magát.
S hogy Egy volt (akik olyan kevesen): anyám.
Még a magáé vagyok. És maga már nem az enyém.
Az ember olykor úgy tud vágyakozni,
hogy égetőbben már nem is lehet.
Minden csak bánatát képes fokozni,
s fájó filmszalag lesz a képzelet.
Emlékezéssel szívig megrakodva
a kinti gerlebúgást hallgatom.
Hamuvá hull a hitvány cigaretta.
Altató fény hull az ablakon.
Falak ellen nincs eszköz védelemre-
szívom a kéklő füstöt émelyegve,
szétfoszlik az, akár a tűnt öröm,
s szálanként hull, fogyatkozik reményem.
De tűrni kell most könny nélkül keményen.
S a kurta csikkel ujjam pörkölöm.
