coppelia

Mit málló kőre nem bizol:
   mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
   mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
   bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
   ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
   súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
   önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
   és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
   még innen a halálon.

`A férfi`

Szeretem ernyős szemedet,
etető puha kezedet,
mellém simuló testedet,
csókolnám minden részedet.

Ha minket földbe letesznek,
Ott is majd téged szeretlek,
őszi záporral mosdatlak,
vadszőlő-lombbal csókollak.

`A nő`

Hidd el, ha egyszer meghalunk,
föl a felhőbe suhanunk.
Vének leszünk és ráncosak,
de szívünkben virágosak.

Nagy felhő-hintánk csupa láng,
alattunk sürög a világ,
gurul a labda, sül a fánk,
mosolyog hetven unokánk.

Csendes esőben
Csuklya alatt
Magamba zárom
Hangjaid

Képeket
Érintéseket
Szavakat
Ízeket

Helyezek
Egy más mellé
Ilyenkor
Gyermek vagyok

Rekedten
Tétován
Lépkedek
A semmibe

A zajokból
Üresség szól
Nyelvek harcolnak
Fejemben

Céljaim percekben
Számolom
Hallgatok
Mikor veled vagyok

Lassan koppannak
Vérző betűim
Szegek rögök
A tölgyfa deszkán

Nem ismer senki
Már így is marad
Minek a törekvés
Nyomot hagyni

Csak jel vagyok a hóban
Mely olvadáskor
Gyors vizekkel
Tűnik el

GAS©2014

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember
 

Ma hajnalban  102 éves korában elhunyt Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni. Hozzá írták a magyar irodalom talán legszebb szerelmes verseit. Ezt is.

Örök sötétség tapad a felszín belső felére.
Ez a fordított világ,
ez a pokol. Egyforma az éje,
mindene kő-szerű, lobogástalan, fekete láng.

Ez a pokol: belőle hajlik ki az élet,
a hánytorgó, e nyugalomból! Göröngy, fű, ember, állat,

belőle fakad mind, mely sebet és csókot cserélget,
a pokolból, mind, valahányon a fény elárad!

Mindennek külső és belső íve --
melyik a visszája, melyik a színe?
van-e harmadik ív: árny nélküli fény?

Rögtől szívig, minden dalol;
nem ésszel, lényével válaszol,
mint egy nő, vagy egy költemény.

Sajnálom - mondta.
Nincsen több beszédem
az egymás szavába vágó évszakokkal,
a lépcsőn lepörgő levéllel:
mindenre van már hallgatásom.
A szó nélkül hagyott virágzás,
nem mondom, zavarba hoz néha,
ilyenkor félrefordulok, vagy
úgy teszek, mintha mit se tudnék.
Memorizálok.
Megjegyzem a dombot,
ahogy a domb is elismétli
a vonatot, naponta kétszer,
és az eloszló füst után
a látvány helyreáll.
Keret vagyok.
Megőrzök, átfogok.
Bevéstem régen tenyerembe
az összes járható utat:
csukott, járhatatlan tenyér.
Az időt úgy mérem, ahogy
a kérgen megtett hosszú-hosszú nap
után a gyantacsepp
leér.

Az életnek mi haszna mondd,
Ha egyre hajszol, űz a gond.
Nem állhatsz meg a lombok árnyán
Tűnődni, mint tehén s a bárány.
S nem, nem tudod figyelni, ó jaj,
Hogy mókáz mókus a dióval!
Néznéd, amint a Nap zizegve
Csillagokat hint a vizekre.
Rád villan a szépség szeme,
Táncot lejt, várnod kellene.
Látod kigyúlni mosolyát,
S nem várhatsz, menned kell tovább.
Hogy élhetsz így, szegény bolond,
Hogy egyre hajszol, űz a gond? 

Mindenkinek boldog új évet kívánok, és azt, hogy legyen ideje minden számára fontos dologra!

Sötét és meleg az este
Összegömbölyödve
Nyálasan szuszog a teste

Kézfejemben pihen
Álom nélküli
Teljességben

Ujjaim végigfutnak
Bőrének selymén
Én és ő is simogat

A Föld kék szemét kinyitja
Várja mit hoz a Nap
Anyja keblét ajkára vonva

A köd zsíros zúzmarát hizlalt
A reggeli nap sugaraiban
A fák zajosan megszabadulnak

Terheiktől
Fellélegeznek
Az elveszettek

Csilingelő lépésekkel haladunk felfelé
Átölel az erdő mesebeli kertje
Nincs más csak sejtelmes sziluettje

Múltnak és jelennek
Holtnak és élőnek
Elmúlásnak és születésnek

Mindezt Neked adom
Vedd el mint játékot a Gyermek
Szeretettel használd és őrizd

Értelemmel töltsd meg
És ha jön a pillanat
Te is elengedheted

GAS©2013 Karácsonyán

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

Fény
– Tavasz Ábrahám-hegyen –

Olyan vagy nekem mint
Tavasz Ábrahám-hegyen
Egy kép amelyet én látok
Szavakká formálva érzéseket

Szelíd telken cseresznyefa-virágzás
Érzem a testet simogató kezet
Ízét a születő gyümölcsnek
Mosolyát azoknak akik felneveltek

Hallom hangját a szélnek az ágakon
A madarak gyermeki nászát az avaron
A tűz pattogását aprított törzsek között
Halk neszeit egy éjszakai háznak

Kézbe veszem súlyát a Jónak
Mérem távolságát a Bőségnek
Ismerni akarom erejét a Családnak
Óvatlan játékba kezdek Sorsokkal

Hogy megleljem a fényt
Virágok szirmai között
Ajkak tornácán
Benned feledkezve

Árnyék
– Itthon, szobában –

Számolom hogyan kopnak el
a percek nappalomból
Telnek az órák kristályos
Plazma-felület előtt

Keresem a kulcsot ahhoz az ajtóhoz
Amit sosem nyithatok ki
Mert mögötte ott áll ő
Aki szerethet

Lépkedek a tű hegyfokán
Bazalttá edzem szívemet
Szabadeséssel érkezem
Olyan földre ahol éhezem

Mint lázas beteg reszketek
Nyitott ablaknál
Állok dagadt hercegként
Meztelenül csillagok előtt

árnyakat kergetek lepedők között
Izzadtan bújok önmagamhoz
Gyermek vagyok örökké
Ki minden éjjel álmából felriad

GAS©2008

Mindennek ára van,
vagy ára lesz.
Oda kell adni, ami van,
hogy megkaphassuk, ami lesz.

Oda kell adni asztalunk,
oda kell adni ceruzánk,
és tudni, hogy asztaltalan
s ceruzátlan lét vár reánk.

Odaadni a takarónk,
és langyosra fűtött szobánk,
és tudni, hogy takaratlan
és párnátlan lét vár reánk.

Az is lehet, hogy az a mínusz,
a földöntuli, pluszt megér,
és minden láznál égetőbb
a csillagok termelte dér.

Papírkosárba vethetők
a szerzett tapasztalatok,
és átképzőssé változom,
ha itt hagyom, mi itt vagyok.

Mi vagyok itt egyáltalán?
és megérem-e a papírt,
amire egykor jobb kezem
még zsinórírás nélkül írt,

csak jobbra dőlve egyszerűn
mint a szélfútta fák,
ahogy diktált a tél, az ősz
vagy amit a május fujdogált,

lehet, hogy máris ott vagyok,
a határtalanban kerengő,
hol színtelenbe torkollik a szín,
és milliárd év egy esztendő.

Ezüst fények villogása,
világ ezüst-szőttese!
Nyírfán gyöngyök ragyogása;
pőre volt és fekete.

Álomvidék ez, varázslat,
látomás, ábrándvilág!
A sok hétköznapi tárgyat
bűbáj sugározza át.

Hintón s gyalog járó népek,
kék égen tej-takaró, az ember és a természet
megszentelt, megújhodó.

Álmok valóra-válása,
lét s ábránd együttese,
elragadtatás világa,
világ ezüs-szőttese!

(Weöres Sándor fordítása)

Mért jött így? Mert nagyon akartam, hogy szeress? Végső volt a tét?
S konok bulldog, türelmes inda, kapaszkodtam folyton beléd?
Vagy mert azt mondtam: hadd lebegjünk könnyen s vidáman föld meg én
között, szitakötők vagy lepkék, s mikor elég,  legyen elég?

Nem volt elég. Vagy mert a galamb győzött s nem a leopárd?
S mert nem vágyódtunk a gyönyörre,  mivel gyönyörünk letta vágy?
Vagy mert nem látok hibát benned s önzésből egyre közelebb
csúszom hozzád, mivel ha több vagy, attól magam is több leszek?

Vagy, bár spirituális ostrom alatt tartlak sok éve minden
áldott nap, még sosem próbáltam benézni a termeidbe?
Vagy mert magamban adtak szállást néked, hogy reád gondolhassak
s boldog lehessek, mert boldogság nincsen máshol, csak a gondolatban?

Mosolygok, ahogy ezt leírom. Csak ennyit ésszel. A titok
megoldhatatlan. Szókrátésszel tudom, hogy semmit sem tudok.

Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszú vágyra kurta kéj,
s óh, szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!

Tenger és kikötő között
az édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.

Tenger és napnyugat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, míg
kettőnk egy lett; a második
csak engem látott magamat,
tenger fölött és part alatt...                                                

(Babits Mihály fordítása)

Ha lehetne az árny, csak az árnyad
csak ő enyém!
De neki se szólok, az árnynak:
szeretlek én.

Mikor elnyeli menynei lényed
tükör sereg, csupa képzeletembeli mélyek
felett remeg.

Beleszédül a semmi ölébe:
tükör tünemény...
S a halál fagya, fénytelen éje
megint enyém!

(Görgey Gábor fordítása)

Ami ész, ami szív, ami múlt, odadobva,
nem semmiért zuhanok ma  a karodba:

ölelem benned, aki előtt
oly gyáva maradtam; s azt is, őt,

aki lángragyújtva nevette jajszóm
s hideg  maradt: és aki pajzsom,

lehetett volna, ha szeret,
s akit ma koporsó éje fed:

amit érettük lobogva sírtam,
égesd el, oltsd ki karjaidban!

(Szabó Lőrinc fordítása)