coppelia

És hamarosan a vizeknek
partjai rommá kövesednek
s dideregnek olajba mártott
köntösükben a kormoránok.
És hamarosan összezárul
útunkon az elől s a hátul,
a kezdet egybeér a véggel,
csak egy utolsót estebédel.
És hamarosan vágyainkra
nem les gyutacs-bújtatta szikra,
a robbanások szép kegyelmét
faggyúba ágyazzák az esték.

És hamarosan megcsikordul
a mindenség a hantokon túl,
kozmikus rozsdát záporozva
a földregázolt csillagokra.
És hamarosan összeállnak
fekete tömbökké az árnyak,
födve az ég kihasadt rését.

És hamarosan a sötétség.

Az én lelkemben vesztett a szerelem
Az érzelem felett győzött az értelem.
Szerelem! mely úgy lebbent lelkünk tavára
Mint a fecske, mint az ima szárnya
Mely olyan mint összekulcsolt kezek
Egymásba nézők, puhák gyermekek.

Becsukott ajtók, szent magunkba szállás
A közös gyertyák, értő megbocsátás!
Ki minden durvát álomszínre festő
Az én lelkemben elbukott a szerető.
Zavart szívem folyton azt zokogja
Nem lehet igaz, csak zavart elme álma
Száz gyertyafény piciny reszkető lángja
Gyulladj körül villódzva babonázva.

Vedd válladra nyomasztó álmom
Repülj vele messze, át száz határon.
Segítsd meg lelkem, adj tanácsot nekem!
Ki győzzön? Az értelem, vagy az érzelem?

Mit kéne tennem? Nem tudom.
A kezem összekulcsolom.
Ülök az ágyon szótalan.
Hová is ejtettem magam?

Összefonom ujjaimat.
Ennyi maradt: a mozdulat
A hitből, és gályára vont
Őseimből maradt a csont.

Hová forduljon hát az ész?
Pedig jó volna szégyenét
A szóval, mely megsejteti,
Kimondani, s elrejteni.

Nincs mit mondanom,
nincs mit mondanod,
ami régen megszakadt, az
nem folytathatod,
szemed jégvirág borítja -
már beléd nem láthatok.
Nincs mit mondanod,
nincs mit mondanom,
párosan viselt magánynak
dupla súlya nyom,
szíved hangtalan parancsát
többé meg nem hallhatom.
Én már többé nem kereslek:
rádtalálnom nem öröm.
Te is engem csak - kerestél.
De én azt is köszönöm.
Mért, hogy a szerelmet mindig
megalázza a közöny?
Válni kell.
Kolonc koloncot nem visel,
önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.
Válni kell.
Én nem hiszek - te nem
hiszel,
a szív nem nézi mit cipel,
csak éppen már nem bírja el.

Társam, aki nélkülem társtalan
bolyongsz a nagyvilágban, mondd, Neked
sohsem jutott eszedbe az, hogy én
kisérhettelek volna utadon?

Sohsem gondoltad azt, hogy valahol
van egy szerényke dal, amely Neked
szeretne megcsendülni majd először?

Nem gondoltad, hogy egy virág Neked
bontaná ki tavasszal szirmait és van
és él és ajkaidra vár,
hogy azok szívják ifjú illatát?

S nem gondoltál arra, hogy lesz idő,
mikor elfáradt, ezüstös fejed
jól esnék valahová lehajtani?

Feléd utazok
Rozzant buszon
Kit tagadok

Ajtódat nyitja
Biztonsági őr
Gyengülő karja

Régen hideg
Egyszerűség fogadott
Most új vagy és meleg

Körülöleli lelkemet
Az érkezés csendje
A most eltemet

Csukott szemhéjak alatt
Egy év előhívatlan képei
Montázzsá olvadnak

És az emberekről
Lefoszlik a hagymahéj
Csak a lényeg marad

Vívódok
Keresem utam
Amely magam vagyok

Félek megállni
Megnézni
Belül mi történik

Kérdezni
Felelni
Hittel kétely nélkül élni

Inkább futok előle
Összeszorított
Vádló fogakkal

Melyekben ott a mástól
Szerzett fájdalom
És a bizonytalan

Érkezés
Fáradt vágyódó
Újraindulás

A gyermeki öröm
Ha játszhatok
És valaki megsimogatja fejem

GAS ©2011. Karácsonyán

Mert mindíg ami csodaszép volt
mindíg az múlik el

Szentisten! Hát már nem is emlékeztek,
ahogy kiszántották egy barbár napon
azt a játszóteret
a nyargalászó gyermekkor alól?

S ahogy abba az egyetlen
és örökkévaló ölelésbe
szinte beleölelhetett máris a következő?
— És nem is egyetlen!

S hogy az után a gyönyörű és halni-érdemes
és végérvényes szomorúság után
még képesek voltunk arcpirulás nélkül
tovább élni és még örülni is?
— Ám ezt sem végérvényesen.

Hát nem szorul ökölbe a markotok:
hogy mindíg az múlik el
ami csodaszép volt?
És sose gondoltatok még arra
hogy talán
nem is mi örülünk barátaim

s nem is mi vagyunk tán szomorúak
hanem csupán megtörténik velünk
az öröm is meg a szomorúság is
meg az ami olyan csodaszép?

Meg az hogy elmúlik

A pókhálóra harmat esett:
bús unalmamra egy könnycsepp ma este.

A hold az égen párt keresett,
a széles égen hasztalan kereste!

Már elhallgattak a madarak,
annál hangosabban szóltak a tücskök.

És szinte láttam a fény alatt
ellengni a világot, mint a füstöt.

A fényen valami átfutott,
bársonyok kápráztak előttem.

A hangod is eszembe jutott,
mely elszállt az örök időkben.

A megválthatatlan szavak
Hangzottak felém az éjben,
S megszédültem, mint a vak,
A vulkánmély meredélyen    
Sötét éj huhhant, mint bagoly,    
Lábamnál nyítt a pusztulás,    
A város lassan haldokolt,    
Trójánál régibb lángolás.    
Elviselhetetlen fény volt,    
Az sajtol éles könnyeket,    
S nem adtad azt az ajándékot,    
Mit messziről hoztál nekem.    
Az, az volt, lelketlen szeszélyed    
A fény, a lángolás oka,    
Mely áthatja most, mint a méreg    
Megfejthetetlen sorsomat,    
Ám bajom mind eltékozolta –
S a „nem-randevú”, hogy se ott,    
Nem láttuk egymást, se azóta,    
Az utcasarkon túl zokog.

Én nem sokat tudok rólad, de te
se tudhatsz rólam sokat. Nemde?
De. Vagy kértem én, hogy olvasóm legyél?
Hagyd abba most, jobb még az elején.

Ma verset írtam. Hallgatás helyett.
Így pár mondatnak küldetése lett.
De nem érdeklődik, nem is üzen.
Ha majd akar, rögtön befejezem.

Ki verset ír, ölhetne is akár.
Ki tudja, melyikkel nagyobb a kár.

Hogy rossz ez így neked? Na, ja. Tudom.
És unod. Nem nagy ügy. Én is unom.
És nem is tudsz vele mit kezdeni.
Ki kezdje, én vagy te, szégyenleni?

A felnőtt ember egyet megtanul:
mindene régi, csak a sorsa új.
A sorsa, amin osztoznia kell,
nem ő rendezte, s nem ő hiszi el.

1

Most az jutott eszembe
hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt
hogy ne félj
egy napon
meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most szívem
hogy egymásnak mi tán sosem hazudtunk
csupán egyikünk sem tudott soha
bár egyetlenegy olyan igazságot
ami az lett volna a másiknak is.

2

Most pedig az jutott eszembe drágám
hogy
egy verset készültem írni néked
— mióta már! —
de valamiképp mindíg elmaradt.
Igen verset készültem írni arról hogy
— bármi történt is —
tudod a végén
tudod a dolgok végén
egy napon
(majd ott a fontoskodó gyászmenetben)
mégis csupán ketten leszünk
akik pontosan fogjuk tudni
hogy ki is hogy tulajdonképp ki is volt a másik?

3

S még az:
ha van úgy hogy nem te vagy az eszembe
olyankor én már semmire sem gondolok.

Napok óta nem alszom
Fejem zúg
Tombol benne a misztrál
Viszi a télről
Megmaradt avart

Készülök
Éjjel és hajnal után
Rendezem
Sorokba
Egyenletekbe
Gondolataim

Magamhoz veszem
A testet és a vért
Köszönök
Vissza a kapuból
Szép napot Anyám

Meghívó nélkül
Megyek
Mint mindig
Kinek nem kellenek
Papírra vetett szavak
Csak orgona illatok

Hangok a csendes
Szél után
Emlékek közös
Freskói
A táblán

Mozdulatok
Mondatok
Arcok
Melyeket tükörként
Tarthatok magam elé

És egy kékfestő szalag
Nyakamba akasztva
Melyet gyermeki örömmel
Dédelgetek
Becsengetés előtt és után

GAS©2012

Átszalad a folyón a híd.
Látom mozdulni tagjaid.
Zörög a villamos, megáll.
Ott vársz a híd túloldalán.

Szaladok most a hídon át.
Átfutottam a fél Dunát.
Egyszerű, nyári kis ruha.
Nem érinthetlek meg soha.

*

Nem elég csak mosolyognod:
meg kell lopnod, kirabolnod.

Nem elég csak jónak lenned!
Engedd, hogy csalódjam benned!

Túl-sok-szépséged sem elég:
hadd ússzak s fulladjak beléd.

Nem elég, ha tudod nevem:
feledkezz meg rólam velem!

Ámbár a világ díszt csak érted öltött,
nem bölcs, ha  a vágy iránta betöltött-
születnek-enyésznek sorban emberöltők:
éld meg, amit élhetsz, s idődet kitöltöd.

Csak még egy percre még egy percre
szegődj magányos közelembe
nem múlóra nem végtelenre
valami megmarkolt Jelenre

valami állandósult Mára
valami Egyszer-Van-Sokára
valami időtlen Lezártra
valami vélünk Egybeálltra

valami ahhoz hasonlóra
amikor éjfélt üt az óra
s egymást fedi két mutatója:

hát nem kezdetre nem is végre
sebzett utolsó szívverésre
ráalvadt dermedt örökkére -

Ha rád gondolok, vagy szám ki is mondja
neved; ha nézem homlokod, kezed;
ha árnyékodat meglátom - naponta
hússzor vagy százszor is, megremegek

a gyönyörtől, vagy már tizenhat éve,
s ehhez, itt kinn, a sok- sok jó barát
ölelése, az olvasók hűsége,
s hazulról, vízen, szögesdróton át

az ifjúság szerelme - érdemetlen
vagyok minderre; könny gyűlik szememben,
köhögök, nyelek, hogy elfojtsam; ennyi

boldogságot e földön senki se
igényelhet  a léttől -  de a "lenni"
szó minden  nyelven rendhagyó ige.

Térben
De csak a Mostban
Nem én kérdezek
Csak megfigyellek
Nem gondolkodom
Magamba szívom
Füstjét ízét mosolyát
Hangodnak

Tudatosan alakítom át
Tudatalattim
És ami fölötte van
Határátlépés
Hegyen villamoson
Szajna-parton
És üvegbe zárt
Irodában

Teljességem
Azonnal ölelem
Felfalom
És elemésztem
Hozzá senki
Így te sem kellesz
Másként Mindenség vagy
És vagyok

Lábad szárán hegek
Tenyereden vízhólyagjai
A múltnak
Félelmeknek
Forrásai fakadnak
Töprengsz
Beszélsz magaddal
A jövő gyermekei
Tüskésen bújnak elő
Méhéből a Gondolatnak
Mint a Som
Várva a telet

De ha tavasz lesz
Nem marad más
Csak a pillanat
A rácsodálkozás
A nyíló lenre
A felhők közt
Versengőkre
És az olvadó
Tengerszemben
Tükröződő
Önmagadra
Önmagamra

GAS©2007

Ha gond vagyok, magamban vagyok.
Ha gomb vagyok, leszakadtam.
Magamnak, gondnak, legnagyobb.
Elgurult gondom visszakaptam:
ma leírhatatlan gondolat vagyok.
Elveszni akartam, s megmaradtam.
Főhet a fejem, égnek a csillagok.
Túlforrósodott lelkemet nem hűti testem.
Alig tudok magamról. De itt vagyok.
Utca, házszám, emelet Budapesten.
S te varázsló, akire várok, mindennél nagyobb:
ott vagy itt és itt vagy ott, kettesben
soha nem lel minket szem vagy álom.
Suttoghatnál is, ne kelljen keresnem
ilyen vakon téged, s csak véletlenül megtalálnom.