coppelia

Gyakorta érzek
Olyan különös  
Kimondhatatlan  
Valamit -  
Mikor a kezem  
A rózsafáról  
Egy szirmot halkan  
Leszakít,  
Mikor átrezeg  
Egy síró dallam  
Finom húrjain  
A zongorának;  
Mikor szívemben  
Harcokat vívnak  
Hatalmas fénnyel  
Hatalmas árnyak:  
Mikor a szó  
Mire se jó,  
Mikor szemem egy  
Ártatlan fényű  
Szempárba mélyed;  
Mikor álmodom  
S messzire elhagy  
A fájó élet;  
Mikor ujjongva  
Nevet a kék ég,  
S a szellő mégis  
Ezer zizegő  
Halott levélkét  
Takarít -  
Gyakorta érzek  
Olyan különös  
Kimondhatatlan  Valamit.

 
S akkor előttem  
Áll a nagy titok,  
Amelynek soha  
Nyomára jönni  
Nem birok:

 
Miért nem szabad  
Azt a sejtelmes  
Suttogó halált,  
Letépett szirmot  
Szavakba szednem?  
Miért nem lehet  
Azt az örökös  
Borongó, ködös  
Szomorú álmot  
Papírra vetnem?  
Miért nem tudom  
Azt a pillantást  
Azt a sóhajtó,  
Méla akkordot,  
Mit a futó perc  
Szárnyára kapván  
Régen elhordott, -  
Megrögzíteni,  
S aztán őrizni  
Örökre, csendben?  
Az a sok síró  
Ábrándos érzés  
Miért nem ülhet  
Miért nem gyülhet  
Lelkem mélyére  
S nem tömörülhet  
Dalokká bennem?

  
Vagy ha már róluk  
Dalt nem is zengek,  
Miért nem tudom  
Tudtokra adni  
Csupán azoknak,  
Kiket szeretek,  
S akik szeretnek?  
Nem mondom: szóval,  
Csak egy mélységes  
Szempillantással,  
Egy fénylő könnyel,  
Egy sóhajtással, -  
S csupán ők tudnák,  
Hogy mit jelent  
Ez a rejtélyes  
Titkos beszéd. . .  

Így volna édes,  
Így volna szent,  
Így volna szép!

A horizont ma ködökbe vesző,
s a nagy világ egyetlen
csöndes hómező.

Pelyhet kavarva dudorász a szél
és nagy titokról halkan
meséket mesél.

...Merő szemekkel nézek lefele,
mert énbennem talán
most minden fekete,

s reszkető térdem csöndben földet ér
és megcsókolom a havat
csak azért, - mert fehér.

Kik csak az uccán
járnak-kelnek
szépséget rajta
nem igen lelnek,
kiváncsi szemmel
rá nem tapadnak:
csak egy karika,
szürke karika,
ólomkarika,
vén templomablak.

Rácsa rozsdás,
kerete málló,
emitt moh lepi,
amott pókháló, -
sütheti napfény,
sötét örökre,
mint világtalan,
bús világtalan,
agg világtalan
húnyt szeme-gödre.

De ki belép
a tág, iromba,
boltozatos,
hűvös templomba
s belülről pillant
ablakára,
megdöbbenten áll,
megkövülten áll,
elbűvölten áll: -
Nézz a csodára! -

Színek zengése!
Fények zúgása!
Mártir mosolya!
Szűz vallomása!
Kék, ami békül,
piros, mi lázad!
Magasba ragad,
a mennybe ragad
lángtünemény
és tűzkáprázat!

Ó, titkok titka:
a földön ittlent
belülről nézzen
mindenki mindent,
szemet és szívet
és harcot és békét! -
Áldja meg az Úr,
áldja meg az Úr
a belülről látók
fényességét!

A víz partján is átborult
az este. Egy ferde fatörzs
áthajolt a vizen s beleszaladt a
sötétbe. A túlsó partig sem láttam.

Bizony mondom, olyan idegen
voltam abban a percben itt,
mint soha még: félelmes dolgok
közepébe idegen földről szakadt.

S éreztem, tudtam, hogy tőlem
semmi sem függ: sem élet, sem szó,
sem halál, sem vers. Volt valami
erőm, de elveszett régen,

volt valaha kardom, de
eltörött, volt lámpám, de
kialudt, s ha lázadó lennék:
a Mindenség kacagna rajtam.

Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.

Hetenként többször.

A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.

Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.

...Először egy napig maradni ott
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig...

Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre…

S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, –
vigyázva, halkan elfödné a lámpát…