coppelia

Nevedet se fogja tudni,
 akié leszel,
 pedig annyi szép neved van,
 ezer és ezer.
 Mit tud arról más? Magad se
 tudsz róla talán.
 Álnéven fogsz éldegélni
 hűs férj oldalán.
 Hűs férj oldalán.

Hát a két szép szemedet majd
 hogy szólítja más?
 Alszik benne szólítatlan
 sok szép csillanás.
 Szép lesz a te szemed úgyis,
 egy hibája csak,
 hogy ezerszer szebb lehetne,
 ha nem volna vak.
 Ha nem volna vak.

Megvakulva fogsz te járni,
 némán, süketen
 és úgy fekszel ágyadon majd,
 mint a hült tetem,
 mert az alvó testedet se
 szólítja nevén,
 szívedet se, lelkedet se
 senki más, csak én.
 Senki más, csak én.

Az alkonyattal szállt alá puhán
 és megölelte szívemet a bánat,
 könnyekkel ázott kis gyerekruhám,
 kettőbe törtem vesszőparipámat.

Szívem, szám némaságot fogadott,
 bezárult és nincs akinek kinyitnám,
 kerültem a kis hangos csapatot,
 mely hancuzott vagy lengett a hilintán.

A kert alól, hol vadbozót terem,
 felhőkbe néztem bús, baráti szemmel,
 sokféle titkon törtem a fejem,
 miket nem érthet egy tízéves ember.

Én nem kínoztam fecskefiakat,
 csínyen nem értek, soha nem hibáztam,
 búsongva jártam, kis ágrólszakadt
 és "jó gyerek" volt a nevem a házban.

De most megvernek önvád vesszei:
 "Te rendbontó, megszegted a tilalmat!
 egy szál magadban szöktél messze ki,
 csupa seb vagy és meghűtött a harmat.

Kalandos kedved útlan útra vitt
 és a százszorszép ablakot bezúztad!
 és éveid arany tallérait
 sárba vesztetted, mindet, mind a húszat!"

Suhog a vessző, szaggat, mélyre váj
 s oly jó, ha fáj, oly izgató, oly édes,
 mindig is vonzott forró borzadály
 a fájdalomhoz, a könnyes sötéthez.

Örök szerelmem, étkem, italom,
 több mint az élet, bódítóbb a bornál,
 gyönyörnél gyönyörűbb a fájdalom
 és édesebb a csóknál, a cukornál.

És te ismersz-e, csillogó-fehér
 pillangó, ki sötét mérgekre tévedt?
 Enyém vagy-e, ha arcunk összeér
 s ölembe hajlik a tizenhat éved?

Ilyenkor sír a lelkem legbelül
 és félve húzom el szádtól a számat:
 a szegletben lehajtott fejjel ül
 gyászfátyolos menyasszonyom: a bánat.

Játsszunk ma kedves, élettel, halállal,
szavakkal játsszunk, mint a kisgyerek,
ki ágya függönyével incseleg,
amin nem léphet és nem láthat által.

Hegységeket feszítni gyenge vállal,
ugyan mit ér? Hol vannak műszerek
végét találni annak, mi kerek?
Bizony hogy jól jár, ki semmit se vállal.

Ó hidd el, olcsó minden, ami drága
és nevetséges élet és halál,
halotti arcok bús szigorúsága.

Kár minden percért, mit el nem fecsérlünk,
mert elzuhan a test, ha lép, ha áll
és életünkbe kerül az, hogy élünk.

Régi fínom mandolínon
 sír fel a poéta ríme,
 felgyűlt kínom kell kirínom,
 tremolázva kezdem íme,
 "Szeress jobban!" ez a címe.

Nincs édesség a világon,
 minden mérges és kesernyés,
 nincs édesség, csak a szádon,
 édes, mint a mannapergés,
 köszönöm és százszor áldom.

Nincs nyugta az én fejemnek,
 hajtsam bárhová, felretten,
 csak a térdeden pihen meg,
 a te forró lányöledben,
 ó, engedd, hogy odahajtsam.

Nincs az én lázamra balzsam,
 nem segít tátrai ózon,
 az egyetlen balzsam ott van
 a te jó, jó illatodban,
 jobb, mint a tátrai ózon.

Nincs semmiben megfogóznom,
 nincs vessző, se kő, se korlát,
 vakon és félrevezetve
 nézem az éjszaka torkát,
 hadd fogózom a kezedbe.

Csókolj meg és szeress jobban
 és csókolva és szeretve
 végy öledbe és kezedbe,
 gyógyuljak meg illatodban.

Csókolj meg és szeress jobban.

Ma nem lehet, ma nem lehet,
majd holnap írok levelet.

Most én csak egy szót küldök Hozzád,
a többi helyett követül.
Egyedül akar szólni Hozzád
az a szó, egyes egyedül.

A szép kezedhez, szépen izzó
szemed elé, szép Mária,
egyedül indul az a kis szó,
ne kelljen sorba állnia.
Meg azt reméli az oktondi,
úgy majd inkább észreveszed,
talán rá is fogsz mosolyogni,
szólsz hozzá, visszategezed.
Lám csak, hogy rontom el a dolgát,
ontom a szót, én ostoba!
Maga körül ha ennyi szót lát,
tán el se indul most oda.
Vagy elmegy Hozzád csakazért is?
az a szó nem maradhat el?
vagy ott is van már és beszélt is?
és tollvonás se kell?

De jó, hogy jöttél, drága. Soha jobbkor.
Lázam van és ezt nem gyógyítja doktor.
Szörnyűk az éjszakáim. Iszonyú
hullámok jönnek, véres uszonyú
halak úszkálnak. És még rosszabb ébren.
Akkor a láz dörömböl, mint a dob,
tép, mint a tigris, ide-oda dob.
Nem ismerek meg senkit és nem értem
senkinek a szavát. Csak a tiédet.

Lázam van, mint a napnak nyári délbe,
vagy mérges őszökön, kialvófélbe,
mint annak, aki a napon megégett,
vagy mint az összekötözött bolondnak,
vagy annak, akit sütni kezd a máglya,
vagy nők kötik ki és köré tolongnak,
testén a kés és még mindig nem vágja.

A lázmérőnek annyi foka nincs,
puszta kezeddel mérd a lázam, drága,
vesd le a kesztyűd szépen és tapints
a láz fészkére. Az az orvossága.

Úgy jöttél te, ahogy vártam,
váratlan az égből,
Égi tündér szállt le hozzám
a habos kékségből.

Szűzmeztelenül ragyogva,
fél eget befogva,
hátrahajló két szép karja
közül mosolyogva.

Jöttél, jöttél, kicsinyedtél,
itt-ott pelyhesedtél,
mire földet ért a lábad,
földi szép nő lettél.

Boldogtalan voltam addig,
akkor boldog lettem.
Most felnézek és te újra
ott lebegsz felettem.

Ugyanúgy, mint érkezőben,
csak még ragyogóbban
és most egyre növekedve.
Most már távozóban.

A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.

És ellebegtél, és a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed  mégegyzser visszanézett
és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább,
még mostanis szeret.
Még éjszakénkint zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.