Suhogó csendben dombon állsz,
szirmokat ejt a homlokod,
fejed körül az éles szépség
ezüst örvénye kavarog.
Hegyek hajolnak púposan,
színek mozdítják szárnyukat,
lágy formák körül tekeregnek
a keményedő vonalak.
Tárul a mélység, szétfutó,
egymásba villogó terek.
Fény gyűrűz szálkás fák között,
nyújtóznak zsibbadt gyökerek.
Vízként ragyog a csorduló,
meg nem született pillanat.
Folyékony csoda a világ
e folyton mozgó héj alatt.
Szél jön. Eső jön. Fellegek
zavaros folyama hömpölyög.
Üveges sugarak hasogatják
hajnali tájon a ködöt.
Hegyek testében egyre mélyebb
árkokat szaggat a vihar.
Bozót burjánzik televényben
mohón ölelő karjaival.
Homályos, párás üregek,
gyökerek kemény szoritása,
keserű nedvek erjedése,
csírák örökös pattogása,
türemlik, árad, kihasad
burkából e növényi lét,
magát tápláló vad tenyészet
sodrában remeg a vidék.
Szikár növények növekednek.
Gyér szavainknak ága nő.
Ágban, erekben, levelekben,
héjában őriz az idő.
Mikor kormozva csonkig égnek
gyertyái a bitang határnak
mikor az édes semmiségek
szétzüllenek s új rendbe állnak
mikor a forgó porgomolyból
a hatkor még homályos égalj
lapján egy hangra visszafordul
az egyetlen-test seregélyraj
mikor rekedtre vált az ünnep
részeg kedve mikor a vásott
szövedéken már szembetűnnek
a kopások a szakadások
mikor komorabb napra készít
a reggel görcsösen köhögve
valami jármű elenyészík
a rohadt cefreszagú ködbe
mikor még szinte észrevétlen
foltokban érdes pikkelyekben
kiütközik a szép szeméten
valami jóvátehetetlen
s a szeszélyes mintájú forma
felfedi az élesre ajzott
tekintetnekgyorsan romolva
a pontos vékony szálú rajzot
mikor a szín a fény az árnyék
az anyag szaga íze nedve
bekerítve és fenyegetve
csak mondja a magáét
mikor a fák még lobbanékony
hevükben megmeredve állnak
mikor a nyirkos hasadékon
minden érett magra árad
mikor vékony álmában odva
melegében mindenre éber
érzékeivel ösztönével
figyel a készülő zajokra
amikor álmában az állat
megérzi közelét a teste
éjszakájában tévedezve
az övénél nagyobb halálnak
Az édenkerti virradat
gyöngyzáporában ázva
tajtékosan szakad a rét
a sárga vízmosásba.
Egy remegő felhőgomoly
világos árnya rászáll,
meghajlik s máris visszaszáll
helyére a virágszál.
Megérzi álma homorú
fészkén a könnyű térség
növekvő lázát, nyugtalan
madárszárny-verdesését,
magánya gyöngén lüktető
hártyáját átszakítja,
kitántorul a kába szív
a lángsörényű síkra,
és megrohanja hirtelen
tündöklő léte, földi
sorsa, mint csonthéját a mag,
hézagtalan betölti.
Ha tudhatnám, ha úgy hihetném,
hogy a sokféle földi lénynek
valahonnan egyforma tűzzel
sugárzik egy egyforma lényeg -
Ha nem lökne előre-hátra
időben, térben annyi kényszer,
ha nem verne egy ismeretlen
felejtéssel, emlékezéssel –
Ha nem lakna lélek vagy elme,
ha nem szaggatna annyi kétség,
ha nem várnám mindig hiába
a bizonyosság illetését –
Ha egylényegű s zárt lehetnék
és hézagtalan, mint a szikla,
egyetlen és külön világ
a mindenségből kiszakítva -
Átlátszó víz az életünk.
Tüzek égnek, távoli jelek.
Villog hajnali égbolt
bozontos táj felett.
Mi köti még, micsoda súly
illó szivárvány szavainkat?
Holdbeli fények, zöld bozót
szikrázó mélye ringat.
Ki tud még bennünket szeretni,
s ki az, kit innen elérünk?
Magányunk hűvös ragyogása
késként karcolja bőrünk.
Naponként tágabb lesz a vágy,
míg elevened elragad.
Így őriz tiszta szegénységünk
a baljós csillagok alatt.
Fészkében ül a mozdulat.
Delente súlyos nap ragyog.
Haragoszölden gömbölyödnek
a levelek között a diók.
Szárnyát rezzenti a darázs.
Gyanta csorog az ághegyen.
Mozdul, helyet keres az alma,
hogy szebb legyen, hogy jobb legyen.
Piros taréját rázogatja
Fehér kotlónk az udvaron.
Pincehűs kutak csobogását,
szekerek zaját hallgatom.
Így fürdik bennem szüntelen
A gazdag, sarjadó világ.
Illetetlen és remegőn,
mint folyóban a parti fák.
A rád zuhant idő alatt
agyamban elsüllyedtél.
A sejtjeimbe zártalak,
világom része lettél.
Van úgy, hogy rád se gondolok,
de nem feledlek mégse,
s váratlanul felszínre dob
bensőm hullámverése.
S akár a kés, a gyötrelem
a rostjainkba mélyed,
hogy nemcsak bennem – kívülem
külön formádat éled.
A kútnál egyszer néztelek,
ívvé hajolt a hátad,
s éreztem, most is ellenem
emelsz magadban gátat.
Míg magát minden pillanat
a homlokodba ássa,
te máris készíted magad
az újabb változásra.
S hogy ott álltunk az elhagyott
paradicsomban társak,
szerettem volna szólni, hogy
nincs hozzád joga másnak.
De hallgattam. Vad kényszerek
szétágazó húzása tép.
Rossz nélküled. De meglehet,
ha volnál, nem volnál elég.
