coppelia

Az eső táncolt, énekelt,
a fűvön körbe járt,
átvonta, húzogatta
a gally között haját,
aztán kavics sértette fel
szelíd lábát, megállt,
elhalt ártatlan éneke,
nem táncolt már tovább.

Elsántikált a hegy felé,
s az izgatott
homály sem maradt itt magában,
utána baktatott,
s az ég,
az ég,
az is rohant nyomába,
futott a nyáj, a vasszínű
üsző fellegek nyája,
dobogott, kopogott, topogott
az a sok pata ott,
s a kunkorodó,
villámfényt lobogó
kis szarvakon röpült előre
az ég kifeszült lepedője.

És kivillant mögüle a derű,
a csupaszvállú, gyönyörű,
a nevető,
a kékszemű,
s az arany szarvast üldöző
rőt agarak,
a kürtölő, pirostorkú
napsugarak.

Derékig ködben állt a
palástos hegytető,
hogy száradjon ruhája,
alábújt az eső,
s hogy itt járt, nem maradt egyéb nyoma,
csak ott, ahol az út lejt,
egy kerek pocsolya.

Egy gyöngebőrű, csillogó,
nyujtózkodó,
örökös lázban borzadó,
kerékforgásnyi tó,
egy cseppnyi, villanó,
sarló formájú és sekély,
vízből kovácsolt, élő pengeél,
amelynek metszése nyomán
elválik látszat és való.

Talppal egymáson, egybeforrva
egy lenti kép, egy fenti kép,
egy fenti ég, egy lenti ég,
egy dupla búra
homorúja meg domborúja,
egy fenti nyírfa, lenti nyírfa,
s magasban-mélyben levelek,
kocsányuk két szélben rezeg;
két szél motoz, egy fent és egy alant,
és két galamb,
két kékszárnyú galamb
hussan, az egyik idefenn,
a másik odalenn,
két rebbenés, két villanás,
egyetlen, mégis iker suhanás
a levegőben s a vízfeneken.

Egy semmi víz, olyan sekély,
akár egy sovány pengeél,
s két világ határsorompója,
mely talppal egymásnak feszül:
csak guggolok felette, s nézem,
amint arcom is elmerül,
amint vállam is elmerül,
térdem is elmerül,
és elmerül
minden köröskörül.

És elindulok odalenn
valami nedves homokon,
és víz alatti falevél
árnyékozza be homlokom,
neszez a víz alatti szél,
s ha felnézek, fejem felett
a gyöngebőrű pocsolya,
mint a kútkáva, oly kerek,
s akárha egy kút fenekéről
tekintenék fel, csillagok
rezegnek a káva körében,
csepp holdak, vándorló napok,
s fú fenn a víz feletti szél,
kis hullám túrja a vizet,
a zöld körön átfénylenek
az ezüsthasú levelek.

Aztán, akár a hal, megperdülök,
és feldobom fejem,
s már ismét ott vagyok
a fényes felszínen,
vállam kiemelem,
hátam kiemelem,
és túlhágok a fénylő peremen.
S talppal egymásnak, egybeforrva,
rám villog a két ugyanaz:
s rezeg a pocsolya vizén
a káprázat meg az igaz.

Hány napja, hogy  nem élsz már,  s nem hiszem.
Csak bámulom, mért vagy kő alatt,
s mit tétovázik úgy bokád mögött
a mozdulat,
hogy nem dob már felém, ha elkiáltom
neved.
"Madár csak- biztatom magam -, madár
e föld mely eltemet,
majd elhessentem, s felröpül."
Még visszatartom félénk csontjaid között a lelkedet.

És más sem hiszi, lásd. A hajlékony tavasz
megtorpant. Az esők
csak lógnak az égről,  nem mernek kibomolni,
hogy fel ne lazuljon a föld
feletted, el ne tömje szád. Nem értem,
hogy nem mozdulsz. Ágyad, tányérod ép.
Hogy tudná összetörni az enyészet
szemed gömbölyű tükörét?

Tanú vagy, nem  mehetsz el. Ki felel
mellettem, ha te nem?
Te láttad nőni napjaim,
s a szőlőt a hegyen.
Kelj fel!  Magamban nem bírok:
veled védekezem,
hogy itt lengek kifosztottan, üresen,
s mégis akkora súllyal, hogy az ág,
mire pihenni szállnék, eltörik.
Rád bízom minden titkomat;
az volt az ifjúság.

Másnak ismertél. Igazold a lábam
hajdani lépteit, hol tarka macska,
Tanúja voltál, tanusítsd,
hogy nőttem egykor én is, mint a fák,
most dagadok csupán, keleszt a rémület,
egyre szűkebb e század. Úgy szorít.

Kelj fel! Keresd velem! Hol a világ?
A tengerek?
Nem igaz, hogy kerek
e föld. Indultam annyiszor,
s mindig eltévedek.

Már rég nem pörölök semmivel
semmiért. S lásd miattad
most újra kifenem szavam,
pörbe szállok riadtan
vele,  akiben egyedül
hiszek: az elmúlással,
s birkóznám a fagyott talajjal,
hogy testedet kiássam.
Tanú vagy. Nézz fel újra! Nem tudom
megbocsátani nélküled,
hogy szerteömlöm jeltelen,
mint fiatal vizek,
s magába szív e szomjas évtized.

(Anyunak - C.)

Játszom vele: gyerek a késsel.
Néha a húsomig szalad,
sós lesz a szám, mintha lenyalnám,
ahol megszúrt a gondolat.
Mint apostol, sebhelyet
kutat szemem, bőrödbe ás, -
száradhatatlan tengerül
lepi szádat a hallgatás.

Mondd ki, - gyötörlek -, mondd ki végre,
mondd ki magadnak és nekem,
vergődjünk inkább láncokon,
bukjunk hanyatt a fényeken,
inogjunk együtt tűzrakás
és ég között, mint ing a katlan,
míg szemünk színe egybefoly
a ronthatatlan bódulatban.

De mondd ki, mert felépítem
az út mellé, mint annyian,
a halál után is éberek,
építették az Appián,
és beleejtem testemet,
járj körbe-körbe, mint az állat,
körülötte tehetetlenül:
csukott kapu. Szűkölj utánam.

Ez kell? Ami van nem elég?
Csak tested adod? Nem magad?
Én üssem rajtad a sebet,
s bemártod halott ujjamat?  
Akkor kimondod? Gőgödet
kínod s magányod szertemossák?
S eltöltheti  málló fülem
a kételytelen bizonyosság?

Ma még enyém egészen,
mint könny a pilla szélén,
köd és álom takarja,
s a titkokon lakat.

Mint magzatot borítja
az emlék gyönge burka,
beszélni nem tanult még,
gőgös és hallgatag.

Ma még enyém, de holnap
a rímek ráomolnak,
a hangok szertehordják
száz szomjas szájon át,

csengős bokák kerengve
megpörgetik ütemre,
a fátyla földre zizzen,
feltárja homlokát.

Hogy titkolnám, ha hagyna,
takarnám önmagamba,
hogy ne tudjam én se, hogy van,
ne tudja senki se;

szemembe ül, kibámul,
részt kíván a világból,
ott villódzik szavamban
játékos szelleme.

A börtönét kitárja,
megvillan gyenge szárnya,
ma még enyém, de holnap
elnyeli a világ,

és ki magában óvja,
én leszek árulója,
dicsekvő balga szókkal,
remegő rímen át.

Azt kérdezed, hogy ki vagyok,

micsoda kis lélek vagyok,

ki ablakodon kopogok,

és mint a gránát, tüzelek,

és lengek – ingok – libegek,

és hámba fogom a szelet,

és hintálom a levelet,

összekuszálom a leget,

azt a suttogó szövetet,

amit a hajnal tereget,

min villogás az erezet?

Vagyok az élő suhanás,

vagyok az élő zuhanás,

lengés vagyok, kerengés,

zengés meg visszamerengés,

arra, amiről azt hazudod,

azt hazudod, hogy elfeledted,

ám én megszólalok feletted,

ám átsuhanok feletted,

megvillantom szárnyaimat,

a selyem kardokat,

melyek metszik az eget,

és hazugságodat,

akkor már tudod,

akkor rögtön tudod,

hogy az angyal vagyok,

aki gyerekkorodban

úgy magadra hagyott.

Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörnyű szőttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben összeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben derengő
puhaszájú és érzékeny jövendő,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsástalpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép húga;
az ég meggyűrődik, alázuhan,
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, sem ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.
Ó, álmodó, nincs hit szivemben,
nincs isten, aki óvna engem,
anyámnál is öregebb lettem,
s a halál egyre közelebb, —
terítsd arcomra álmodat majd,
mint egy szemfödelet!

 
Mi van a fejünk felett?
Mi van? Micsoda jel?
A tavasz puha szája
csak sír, és nem felel,
  és nem felel a nappal
és nem felel az éj,-
 
de hallgat-e valóban,
aki csak nem beszél?