coppelia

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
 kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
 belémszívódnál, illatomba esten.
 Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
 kényes kezed, amivel magad őrzöd,
 s mely minden omló végső pillanatban
 elmondja: mégis, önmagam maradtam.
 Enyém karod, karom fölé hajolva,
 enyém hajad villó, fekete tolla,
 mely mint a szárny suhan, suhan velem,
 hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
 Magamba innám olvadó husod,
 mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
 és illatod borzongató varázsát,
 mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
 És mind magamba lenge lelkedet
 (fejed fölött, mint lampion lebeg),
 magamba mind, mohón, elégitetlen,
 ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
 Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Mit kéne tennem? Nem tudom.
A kezem összekulcsolom.
Ülök az ágyon szótalan.
Hová is ejtettem magam?

Összefonom ujjaimat.
Ennyi maradt: a mozdulat
A hitből, és gályára vont
Őseimből maradt a csont.

Hová forduljon hát az ész?
Pedig jó volna szégyenét
A szóval, mely megsejteti,
Kimondani, s elrejteni.

Névnapodra mit vegyek?
Vegyek húzós egeret?
Vonatot és síneket?
Kék építőköveket?
 
Nem már tudom mit vegyek!
Néked tavaszt rendelek
Bodzafát és kék eget
rajta csokros felleget.
 
Megrendelem jó előre
A virágot a mezőre
Tél után a lomb-nyílást
betegségre gyógyulást.
 
És ha meglesz egy napon:
bedobom az ablakon.

Amikor én istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogyha vigasztal, elhihessem.

Kimondhatatlan vágyom azt a percet,
amelyben élek. S el nem érhetem.
Idő, idő! szüntelen benne reszket
a gyönyörűség és a félelem.

A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol,
egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék,
gálic-kék szőlők, nádas pincegádor,
egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég –

hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség,
hogy ott száll az egzotikus jelenlét,
a lepke-Föld a létlen űrön át, –

Hogy érem el a nyíló rózsafát?
Mely szökőkútként dobja fel magát,
és elevennek oly szép, mint az emlék –?

 
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zuzmarásak.
 
Tanulni kell. A nyári felhőt.
A lobbanásnyi égi-erdőt.
 
Tanulni kell mézet, diót,
jegenyefát és űrhajót,
 
a hétfőt, keddet, pénteket,
a szavakat, mert édesek,
 
tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,
 
ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.

A kertben tompa fény ül,
a lomb a földre szédül.

A rőt levél alól bronz
leányka válla borzong.

A párák zöldre érnek,
a tócsák most zenélnek.

S a zsongó, sürű zümmnél
mint szédült, pörge tündér,

a lágy zenére ringó:
kereng a kék iringó.

Hiánybetegségeink legnagyobbika.

Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet
teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űr-
be, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba-felfog-
hatatlan büntetésként-tudatot. ez túl kevés, ez
túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható,
gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyö-
möszöljünk? Vagy úgy teszek velünk, mint a
tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát
gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te
velem.

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi kép-
telenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet felté-
telezni:blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a
csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát,
aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vé-
kony, zöldes, édes-édes ízt:a létét. Irtózatos a Te
édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése?
Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi
foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem?
a testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány
wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fog-
tál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd?
Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló
platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van
odaföntöd? Van neked fölötted?

Egy szót se szóltam.

 
Mit kéne tennem? Nem tudom.
A kezem összekulcsolom.
Ülök az ágyon szótalan.
Hová is ejtettem magam?

Összefonom ujjaimat.
Ennyi maradt: a mozdulat
A hitből, és gályára vont
Őseimből maradt a csont.

Hová forduljon hát az ész?
Pedig jó volna szégyenét
A szóval, mely megsejteti,
Kimondani, s elrejteni.

Miben bízik hát a hitetlen?
A versben és a szerelemben.

Ki ebben, abban megcsalódott,
de eszét mégsem ölte meg,
a test s a lélek, föld s az ég
között megáll. Mit is tehet?

Kevésben hisz, de rendületlen
a versben és a szerelemben.

Lement a nap. De nem. Még látható.
Csak voltaképpen ment le, még az égbolt
tenyéröblében tartja ezt a másik,
megtévesztésig hasonló napot,
akár egy homokóra felső
üvegcsészéjét, melyből már kipergett
a voltaképpeni.

És lent a lámpák csattogásai
a drótkötélen imbolyogva,
a huzalok e természeti hangja,
mit nem vezérel más, csupán a szél.

Ezek már más beszédek,
ezek az önmaguk mögé
lecsúszó helyettesitések,
a vissza-vissza integettetések,
ezekkel már sietni kell.

Én láttam angyalt. Az se jó.
Futott, nem értem el.
Olyan mindenki angyala,
amilyet érdemel.