Csak ami nincs,
csak az tökéletes.
Élünk panasszal,
hiányokkal tele,
és csak a nincs
döbbent rá azután,
hogy az a tökéletlen
- az az élő, halandó -
mennyire kellene.
Csak ami nincs,
csak az tökéletes.
Élünk panasszal,
hiányokkal tele,
és csak a nincs
döbbent rá azután,
hogy az a tökéletlen
- az az élő, halandó -
mennyire kellene.
Szárnyait a kapu
várakozón tárja,
üdvözöl a lépcső,
lehajlik eléd,
az ablak fényt zúdít
a kőre, hogy lássál,
a folyosó karcsún
nyújtózik feléd.
És vár a hét ajtó,
titokzatos-némán:
a kulcs a zárban,
láthatod, ott lapul,
örök-kíváncsian
fordítsd el, ne rémülj,
nem a te végzeted, mi
innen elébed hull.
Lépj be a szobákba,
hisz csak téged várnak,
nyiss ki minden ajtót,
lásd meg, mit rejt lelkem…
Az utolsót ne! Azt kérlek,
hagyd meg nekem!
Azon az ajtón majd nekem kell átmennem.
Előbb az idő előtt
szaladgáltál,
aztán meg az idő mögé
futottál.
Lépést tartani
vele,
nem tudtál.
Nem akartál.
Akkor is adj
ha semmit se kérek,
akkor is higgy
ha nincsen ígéret,
akkor is hallgass
ha semmit se szólok,
akkor is ölelj
ha fáj amit mondok,
akkor is hívj
ha nem jövök érted,
akkor is bízz
ha máshol élek,
akkor is láss
ha nem látod arcom,
akkor is várj
ha más ágyban alszom.