coppelia

fölkereslek, hogy
ne kelljen rádöbbenned:
magamrahagytál

Áldott legyen az asszonyok között,
ki asszonynév nélkül is bátran asszony.

Áldott legyen az asszonyok között,
aki eloldja béklyód, hogy marasszon.

Áldott legyen az asszonyok között,
kit otthonossá tett a hontalanság.

Áldott legyen az asszonyok között,
kinek lefokozás emeli rangját.

Áldott legyen az asszonyok között,
kit a „törvényes” asszonynép kiátkoz.

Áldott legyen az asszonyok között,
aki csupán társaságban magányos.

Áldott legyen az asszonyok között,
kit végigmér a szállodai portás.

Áldott legyen az asszonyok között,
ki hol cseléd, hol istennő-hasonmás.

Áldott legyen az asszonyok között,
ki asszonyok között félénk, esetlen -

áldott legyen az asszonyok között,
áldott legyen, hogy áldássá lehessen.

(1970)

Csak az lép túl magán,
aki aggódni tud,
s akkor nő igazán,
ha keresi, hol az ut,
melyen nem csak az érdek,
hiúság kergeti,
mivel a tisztességnek
fénye jelölte ki:
ki gyötrődve is néma,
s nem csupán megvető
gőggel, de mert szívén a
türelem vértje nő,
és tudja, ha gyáván menekül,
bár józan, hallucinál:
ki magát félti csak egyedül,
elnyeli a magány.

Dünnyögsz, míg annyi áldozat
láttán szíved szakad.
Bár ajánlhatnád föl magad! –
A máglya elmarad.

Nincs
kényelmetlenebb
az elhagyott barátnál,
emléke lándzsahegy:
naponta többször átjár,
szavait csavarod,
igazát tagadod,
elutasítod magadból,
amit ő elfogadott

Nincs kényesebb dolog
az önigazolásnál,
naponta meginog,
akár szélfútta nádszál,
hajlik a víz felé,
hajlik a part felé,
nyugtatása reszketeg, mint
vízben úszó fellegé.

Nincsen magányosabb
a lelkiismeretnél,
nem falkában harap,
nem sokszorozza testvér,
mégis ezer felől
érzed, hogy meggyötör,
ezerszer húsodba tép, de
meg nem öl, jaj, meg nem öl!

Könnyü sugár az ónos esővel
összevegyül;
könnyü szivem a növő időben
elnehezül.

Valami még szivembe suhanva
újratanúl
könnyen suhanni fel, magasra,
zajtalanúl.

Ropogós cseresznye husába zártan
érik a mag.
Egyből ha lesz fa, a többi hazárdan
a földbe rohad.

Csendesül, érik a higgadó sziv:
bölcs lesz a vágy;
szívós multba, jövőbe fogódzik,
köti-oldja magát.

Az Álmok Tengere sem parttalan...
(igaz, hogy csupán álom-partja van);
az Álmok Tengere félelmesebb,
mint a szokott veszélyű tengerek;
siklik a roncs? süllyed a jó hajó?
- az Álom-Tenger épp erre való!
Mit tesz veled és mit kezdesz vele?
sorsod rád bízza Álmod Tengere.
Mikor épp nem mély: magas, mint az ég!
Csodáld - s úszd meg az Álmok Tengerét!

Pattanó ijj, hajlékony mozdulat:
nyitott szemmel is látom arcodat;
lehunyt pillám héjában, igen, itt
tudom pupillád villanásait;
némaságod szól, nem a tompa vágy,
hangod nő, szélbe szórja bár magát,
ha futsz, nyomod nem nyeli el a távol,
visszatérsz, csillagok kék vadonából.

Lehet, hogy nem férünk egy bőrbe ketten,
élünk pörögve mindig sebesebben,
ahogy az ős-Nap túlsürűlve roppant
feszültséggel a Mindenségbe robbant,
s ahogy az Űrt az örvénylő parányok,
magányom benépesíti hiányod.

Aki magot szór ablakába
és gyertya vár az asztalán.
A várók nem várnak hiába.
Egy angyal kopogott talán?

Szárnysuhogás az ablakon túl –
vigyázz! Kinézni nem szabad!
Künn az angyalhad térül-fordul,
egy pillanatra látszanak.

A karácsonyfát hozzák – hallod?
– egy koppanás, és leteszik.
Fényben úszik az üvegajtód,
s megint suhogás. Mi ez itt?

Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág,
karácsonyszagú és meleg.
“Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!”
Ez az angyali üzenet.

És be is mehetsz – vár az ünnep,
és minden zárt ajtót kitár.
A fa alatt angyalok ülnek –
az ünnep azé, aki vár.

Ess, esti eső. Sokáig. Milyen szép.
De nem is férhet hozzá a milyenség.
Csak sötétje van, suttogása, hangja.
Sistereg. Csak már elaludni hagyna.

Essen csak, essen. Szétrothad a szalma
szerte a szántón. Szép eső. Suhog.
Veri az érett, szerteszét szórt termést.
Zsizseg, csepeg, csörög, csereg, csurog.

Csevegj csak, ess csak. Villámtalan, végleg.
Jöjjön a szúrós, sáros, nedves ősz.
Aludni, mélyen. Rothadó vidékek
sötétjén sírás hűvöse esőz.

Búcsúzni volt jobb: a bánat,
mint fogam közt a virágszál,
finoman lengett utánad
a szerelem félfordulataiban,
tetőtől-talpig könnyben álltál,
s én hol tragikusan, hol szórakozottan,
nagy átéléssel előadtam
a költő magánszámait.

S hogy mégis élve maradtam,
szorgalmas szívverések
térítgettek végül elébed,
hátamon az ifjúság káprázata lobban,
az őszinte kalandok végetértek,
sorompók csukódnak a szájsarokban;
s harminc évhez közeledve, alig
értünk az egészből valamit.

De hiányod már fájna; a megszokott
mozdulatokban keresem az okot,
az egymagasságra hangolt idegek
összjátéka, a félszavak, talán,
s az is, hogy féltesz s féltelek,
s együtt tutajozunk a nosztalgián,
míg a napok egykedvű hullámain sodor
világosodó partok felé a kor.

Ha korsó vagy, sose feledd:
kútra ne járj, hogy el ne törhess,
magadba friss buzgás helyett
poshadt ürességet lötyögtess
és ettől életed örök lesz,
bár csöpp értelme sem marad ...
Ne tégy egy lépést sem, ha törtetsz -
s a csúcson találod magad!

Ha kurta vagy, kaparj sokat,
s neked is lesz, több mint remélnéd,
kalász már egy sem bólogat
s cséplésre oldva, ím, a kévék,
de földre pergett számos érték :
kaparj - s hombárnyi lesz javad!
Szedd fel, amit kínál a mélység -
s a csúcson találod magad.

Ha fecske vagy, hitesd el azt,
hogy egymagad nyarat csinálhatsz,
állítsd, hogy zörög a haraszt
szélcsendben is, mert ráhibázhatsz ...
Minden hazugságból kimászhatsz,
ha nincs igazán igazad,
mellékutakon körbejárhatsz
s a csúcson találod magad.

Herceg, ha mindez mégse használ -
még egy tanács, hogy megfogadd:
sirasd soká a ravatalnál,
akit titokban elkapartál,
gödröt toronymagasra rakjál -
s a csúcson találod magad. 

Mit ér a legszentebb erény, ha
bűnnek láthatja bárki azt?

Ki sziklával rombol - mit ér, ha
belőle vizet is fakaszt?

Ki szabja meg a lét határát
s halált erénnyé ki avat?

Ki számol el a világgal,
hogy adós sehol nem marad?

Ki? Mit? Miért? Mivégre? Meddig?
A kérdések mentsége véd,

hogy ki ne egyezzen az ember
saját magával semmiképp.

Az éveket már érzik pusztulásra
váró sejtjeim, odvasul fogam
a szétrágott s le nem nyelt mondatoktól,
vastagszik méhem, nehezen fogan,
a mész orvul gyűlik az érfalon,
gyomrom finnyás lett ételre és szóra,
egyre ritkábban pezsdíti fel vérem
a testi vágy, mint ócska bort a szóda,
a várandósságnak csak kínját érzem,
“nem kellett volna időben egy küret?”
fut át rajtam, míg félpercnyi szünet
áll be két fájás közt a vérző térben.
..Kit mégis százszor újra megszülök,
..ne hagyj el, vers, mikor megvénülök.

Miattad gyógyultam beteggé s olykor
elhittem, az utak le vannak pucolva,
de az összes elhibázott próba
után elengedlek és te nem változol.
Az életedbe úgy jön mindig nő,
mint országúti kilométerkő
s az összes eset végül baleset
lesz, majd visszatérsz hozzám és történjen bármi,
rád mosolygok, még az is lehet
hogy megbocsátok, de bosszút fogok állni:
majd itt is fejre állsz (a hülye forma!),
azaz állítalak fejre, sarokba,
térdre, durcás vagy, sértett kisgyerek…
és én gyógyítlak meg, a szívbeteg.

adalék:
„És jöttél te, az útkereszteződés,
kiben lelassítottam hirtelen.
S a kérdés, hogy leparkoljak e végleg
vagy gázoljak tovább az életen?”
Ezek szerint hazudtál, nem baj, én is hazudok.
Bizalmasan nézek szemedbe még:
„Megérte, hogy foglalkoztam veled?
Ment -e a benzin által az autó elébb?”

A “perc-emberkék” tora dúl -
de minden percre jut belőlük,
nyüzsögnek múlhatatlanul,
az óra bárminő időt üt.
Nem szabadulunk sose tőlük:
áthagyományozza magát
minden utódjuk s minden ősük,
amíg csak világ a világ.

Egyébként kurta életű
a végtelen körforgatagban
poloska, csótány és tetű,
de fajtájuk kifogyhatatlan
s egyszersmind kiirthatatlan:
svihák helyén csak új svihák
terem, halálnál biztosabban,
amíg csak világ a világ.

Pillérenként csúfolja meg
évezredek híd-ívelését
a minden percben más sereg,
ahogy a sűrűn egymás elé lép,
tülekedéssé törve végképp
nagy vonulások ritmusát,
hogy toporogjon a reménység,
amíg csak világ a világ.

(Herceg, az öröklét, amelynek
izzása fényét hinti rád:
hidegen halmoz percre percet,
amíg csak világ a világ.)

Tükörbe nézz, ott van az ördög:
ez az arccsont, ez a szemöldök,
az üveges üres tekintet,
ami belülről figyel minket,

fészket rakott a koponyában,
tőle mozog a nyelv a szájban,
nélküle a test összetört rög:
tükörbe nézz, ott van az ördög.

2.

Tükörbe nézel, ott van Isten:
pórusaidban, sejtjeidben,
csak működik benned nyugodtan,
nem bámulja magát, csak ott van,

nem kér, nem szólít, nem nevez meg,
nem mondja azt sem, hogy szeretlek,
mert nem vagy és a tükör sincsen:
tükörbe nézel, ott van Isten.

Figyelj rám egy kicsit
s ne bújj előlem el,
ilyenkor önmagad
elől is rejtezel.

Vedd észre, hogy: vagyok.
Vedd észre s adj jelet.
Beszélj - vagy legalább
rebbenjen a szemed.

Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
felgyűlik, mint a sár,
s mindkettőnket elönt.

Közöld magaddal is,
mitől engem kímélsz,
szólalj meg akkor is,
ha ellenem beszélsz,

ne bújj előlem el,
figyelj rám egy kicsit,
mondj, súgj, ints vagy jelezz
valamit, valamit!

Letépett naptárlapokon, lejárt határidőnaplókon
száll az én időm, ilyen sete-suta szárnyakon repül,
s alant, villamosok és autóbuszok közt, hétfő,
kedd, szerda, szerkesztőség, otthoni íróasztal, néha
egy kártyaparti, január, február, március, hó zuhog,
nap süt, rügy fakad, nyár tombol, télikabát,
felöltő, rövidujjú ing, ajándék influenza,
kapkodva áttűnődött pár nap, harminc év,
negyven év, ötven, ügetés elnyűtt izmokkat, idegekkel,
s körbe-körbe a megélhetés ostora előtt, önként
szájba kapott zablával, szerelem, házasság, emberfeletti
erőfeszítéssel felépített lakás, elgyötört kedvű
fényűzések, sivárodó, gépies ünnepek, félig
megemésztett ingerek, rövidre zárt gondolatok,
végigaludt s álomnak tűnő volt-nincs szabadság,
sebtiben bedeszkázott múlt, elfüggönyzött jövő,
mogorva, egymást harapó tülekedés a jelenben, a
fásultságig ismert sehonnan-sehová utakon, dobra feszített
remegő hasfallal, agyoncigarettázott szívvel, beszűkülő
elmével és feleslegessé vált lélekkel, napról napra,
évről évre, rossz versenyt futva az elhatalmasodó
szorongással, belemben az ifjúkori nyomor sarkantyúival,
fent, valahol a por fölött lógnak a csüggesztő
csillagok, elfonnyadnak a naptárlapok közé préselt
hajnalok, alkonyok, folyton az órára pislogó
barátságok, idegesen bekapott szeszek, fékezett
mámorok, éjfél felé megfagyott mosolyok, a fülemben
kattogó ébresztőóra, csütörtök, péntek, november, december.

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

(Tandori Dezső fordítása)

A romantikus szenvedés is elhagyott,
hűvösen néznek láz nélküli nappalok,
ágáló ifjúságra fanyar férfi-humor,
mely friss még s túloz is s szájszegletre forr;
tékozló dac, vallató hit, az álomi menet
fel-feltűnik még a riadt város felett,
fogszorítva nézem, hogy foszlik szét hősi
szívünk, az alattomos jólét legyőzi –
nincs nyomor véreim közt s nem tudom, mi bánt,
mint hontalan fut álmában toronyiránt,
rohannék, merre? A honfoglaló nép vezért
cserél útközben, de új hazájára talál –
Mint hamis pénz, kong a végtelenhez mért
álom; komolyan kezdj el dolgozni már!
– biztatom magam – láz nélkül, józanul, konok
dühvel, szerényen és mint a nappalok
üvegtáblái hajnalban, a világra kiláss!
Nem emel föl s nem ment meg semmi más.