coppelia

Miért nem elég egy vers melyet Hozzád írok
És teszem le agyam égető tollát örökre
Vajon gazdagabb leszek próbálkozásaimmal
Vagy csak megnyugtatom magam egy időre
Hogy aztán félredobjam elfelejtett szavaim
Kimondott ígéreteim és újra leüljek asztalomhoz
Keresni eddig ismeretlen megoldását egyenletemnek
Megosztani Veled kéretlenül is érzéseim

Félek az emberektől mert ismerem magam
Ha nem érem el küszöbét a testi fájdalomnak
Az izzadságba fojtott kielégülést
Magányos állattá változom
Ki megtámadja fajtáját
Majd vackába húzódva
Nyalogatja saját harapásával
Okozott sebeit

Mégis vágyom őket
Fogadjanak el
És osszák meg velem otthonukat
Ahol esténként gyertyafénynél együtt a család
Tartalma van a szónak és a hallgatásnak
A hold világot ad a szeretőknek
A reggel hangjaiban ott az élet
És minden napban a várakozás élménye

Elégedetlenségem forrását én nem apaszthatom el
A tökéletes mindig előttem a horizonton mozog
Eltűnik mikor alszom
Álmaimban új alakot ölt
Hogy meghatározza nappalom
És az ölelés ízébe is kesert keverjen
Talán Te kellesz mint magas hegyek látványához a hó
Folyók születéséhez az olvadó gleccser

De mit ér a gondolat ha egyedül marad
Néha elég nekem megosztani
És várom az idő fájdalmasan lassú múlását
Aztán feltekintek a Tisza-tó felett a csillagokra
Hajónk ringató ölelésében
Halk hullámok érintik kezem
Nyugodt vagyok
Mert bennük Te vagy

GAS©